Fővárosunk páratlanul gazdag kulturális és történelmi emlékekben, amelyek mögött sokszor inspiráló történetek és ismeretlen összefüggések rejtőznek. Sorozatunkban arra vállalkozunk, hogy elfeledett – vagy kevéssé ismert –, izgalmas hithősök nyomába eredünk, közben pedig Budapest egy-egy kincsére is rácsodálkozunk. Míg kibontakozik előttünk a főváros múltjának egy-egy fejezete, megismerhetjük múltunk szereplőinek hitharcait és olyan személyes oldalát, amelyről eddig nem (vagy csak keveset) tudtunk. Bízunk benne, hogy ha a már bemutatott helyszínek felé visz az olvasó útja, más szemmel nézi majd őket, és eszébe jutnak e történetek, amelyekből lelkileg is gazdagodhat, erőt meríthet.
Gregersen Gudbrand 1824-ben született Norvégiában. Édesapja gazdálkodással foglalkozott, és felesége – gyermekeinek édesanyja – halála után hamarosan új feleséget hozott a házhoz. Mivel a mostohaanyjával nem értették meg egymást, a tizennégy éves Gudbrand otthagyta családját, és Oslóba költözött, ahol előbb egy ácsmesternél leste el a szakma minden fortélyát, majd két hídépítő mérnöktől matematikát és geometriát tanult. Felszabadulása után – ahogy az akkor az iparossegédek között szokás volt – vándorolni indult. Első állomása Koppenhága volt, majd Berlin, Drezda, Prága, Bécs következett. Prágából vasúton Bécs felé vette az útirányt, ám útközben kirabolták, s ez a szerencsétlenség egész életére hatással volt. Megtakarított pénzén kívül mindenét elveszítette, így Bécsben hajóra szállt, Pozsonyba utazott, majd innen érkezett munkalehetőséget keresve Pest-Budára 1847-ben.
Európában a 19. század a közlekedési és ipari forradalom jegyében telt. Az 1830-as évek elejétől egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a dinamikus gazdasági fejlődés elképzelhetetlen a vasúthálózat kiépítése nélkül. Magyarországon 1846-ban nyílt meg a Pestet Váccal összekötő első vasútvonal. A Bécs felé vezető vonal kiépítése egyre több szakembert és munkást igényelt, s a Központi Vasúttársaság által megbízott vállalkozók tárt karokkal fogadták a jó szakembereket.
A legnagyobb adófizető
Gregersen Gudbrand 1847-ben lépett a vasúttársaság alkalmazásába. Az 1848–49-es szabadságharc alatt a magyarok oldalán harcolt. A forradalom leverését követően az addigi rendet újra megszilárdító Habsburg államhatalom a műszaki értelmiséget képviselő Gregersennel szemben nem lépett fel, emiatt 1851-ben már ismét dolgozott, ezúttal a Esztergom–Párkány-vasútvonalon. Ezt az országrészt jobban megismerve választott magának állandó lakhelyet és feleséget: Szobon telepedett le, majd 1852-ben feleségül vette a kedvéért evangélikus hitre térő Sümegh Alojziát, egy esztergomi mészáros leányát. Házasságukból tizenkilenc gyermek született (a legidősebb 1854-ben, a legfiatalabb 1878-ban).
Az 1850-es évek második felére már rendelkezett elegendő tőkével és ambícióval ahhoz, hogy alvállalkozóként a saját maga ura legyen. Az első önálló cégét 1865-ben jegyeztette be. Faipari vállalkozóként minden típusú feladatot elvállalt a legkisebb épületasztalos-munkákon át a nagyobb szabású építkezésekig, a vasútvonalak melletti faszerkezetű hidak kivitelezéséig és cölöpözésekig. A hasznot visszaforgatva egyre több telket vásárolt, amelyeken folyamatosan nyíltak meg az újabb és újabb telephelyei. Hatalmasra nőtt vagyonát és vállalkozásai sikerességét az is igazolja, hogy 1873-ban ő volt a legnagyobb adófizető a fővárosban.
Sokasodó feladatai teljesítéséhez egyre több megbízható és felkészült munkatársra volt szüksége – természetes módon rokonai közül választott magának segítséget. Testvérei, féltestvérei, nagybátyja és unokaöccsei is Magyarországra költöztek. Az 1870-es évek második felétől már a fiait is bevonta a cég ügyeinek intézésébe, ügyelve arra, hogy megfelelő szakirányú képzésben részesüljenek.
Virágzó vállalkozása mellett az egyre bővülő család mindennapjairól szemléletes leírást kaphatunk a korabeli forrásokból és emlékiratokból. Ezekből kiderül, hogy a szobi évek alatt a Gregersen család életének továbbra is része maradt a földművelés és az állattenyésztés. Ahogy Gudbrand büszke lehetett szabad paraszti őseire, úgy a felesége sem felejtette el, hogy édesapja mészárosként kereste kenyerét. (Az 1880-as évektől a családtagok már inkább kikapcsolódni, pihenni jártak Szobra, a munkálatokat Pestről irányították. Az ottani ház azonban mindvégig megmaradt a születésnapi ünnepségek helyszínének.)
A házaspár otthon németül beszélt egymással, Gregersen azonban fontosnak tartotta, hogy magyarul is megtanuljon. Egy fekete palatáblára írta fel a megtanulandó magyar szavakat, hogy jártában-keltében rájuk nézhessen, de ezen az egy területen nem bizonyult sikeresnek: élete végén is hibásan és akcentussal beszélte választott hazája nyelvét. Gyermekei azonban a német és a norvég mellett magyarul is megtanultak még kiskorukban.
Kézjegyek országszerte
A norvég vállalkozó az 1870-es években több nagyszabású fővárosi építkezésben vett részt, s az évtized közepén már elég tőkeerősnek érezte magát ahhoz, hogy saját családi házát is felépítse. 1872 és 1875 között épült meg a végleges ferencvárosi lakóhelynek szánt palota a Lónyay (akkor Két Nyúl) utca 29. szám alatt. A pesti otthon már nem csupán a család kényelmét szolgálta, hanem a nagypolgársághoz való tartozás tagadhatatlan bizonyítéka is volt. A Lotz Károly freskóival díszített, kétszintes épület felszereltsége húsz-harminc évvel megelőzte korát: a harminchárom helyiségből álló épületben három vízöblítéses vécé, két fürdőszoba, két ebédlő is helyet kapott. A nevelőknek külön szobák álltak rendelkezésre. A család és a személyzet kényelmét ételliftek szolgálták. A kétszintes ház falait gazdag gipszelemekkel díszítették, a belső kiképzéshez felhasznált vörösfenyőt Gregersen egyenesen Norvégiából hozatta. 1891-ben a Lónyay utcai családi fészekben szállt meg Ibsen is. A híres norvég drámaíró európai körutazásának keretében, a Nóra című darabjának bemutatója kapcsán járt fővárosunkban, és néhány napot a Gregersen család vendégeként e házban töltött.
1879 márciusában Szeged városát elöntötte a megáradt Tisza, több mint ötezer ház omlott össze, 151 ember lelte halálát a szerencsétlenség során. Az árvíz okozta károk elhárításában, az újjáépítési munkálatokban Gregersenék oroszlánrészt vállaltak. A vállalkozó neve ekkor vált országosan is ismertté, s ottani munkája elismeréseként kapta nemesi címét, valamint a Ferenc József-rend kitüntetettje lett.
Gudbrand cégeinek munkája a fővárosban számtalan helyen tetten érhető: 1872–76 között az épülő Sugárút (mai Andrássy út) fakockáinak jó része az ő gyáraiban készült. Az Országház építése során (1885–1904 között) az ablakok és ajtók elkészítésének feladatát nyerte el, mely az épület nagyságát, a szobák és termek számát tekintve ugyanakkora kihívást jelenthetett, mint amekkora megtiszteltetést. A Margit híd és a Ferenc József (mostani nevén Szabadság) híd bükkfakocka-burkolatát is tőlük rendelte meg a fővállalkozó. A Szépművészeti Múzeum ácsmunkáit, tölgyfa padozatát, a Klotild-palotákkal kapcsolatos ácsmunkákat, valamint mindhárom pályaudvarunk – a Keleti, a Déli és a Nyugati – esetében a cölöpözési, illetve az ács- és épületasztalos-munkákat is az ő vállalkozása kivitelezte. A Kis-Gellért-hegy alatti 361 méter hosszú alagutat is ő tervezte.
Több száz kisebb és nagyobb híd készítését vezényelte le. Ő építette például a szolnoki vasúti hidat 1857-ben – ez volt az ország leghosszabb fahídja –, amelyet 1889-ben szintén az ő irányításával acélszerkezetűre cseréltek. A nevéhez fűződnek a komáromi Erzsébet híd (1892), valamint a Tiszán átívelő vasúti híd alapozási munkálatai is. A hazai vasúthálózat kiépítésénél – főleg a föld-, híd- és alagútépítés terén – igen fontos megbízásokat teljesített országszerte. A hadsereg számára barakkokat, tábori kórházakat emelt, megépítette a nagykanizsai, székesfehérvári, hatvani és püspökladányi pályaudvar fogadócsarnokait is. Cége készítette el a fiumei kikötő alapozását és fadokkjait. Ez volt a világ legnagyobb, részben fából felépült kikötője.
Próbák közt is hűségesen
A dinasztiaalapító mélyen vallásos, hithű evangélikusként élte életét, és ezt tanította a következő generáció tagjainak is. Rendszeresen és nagylelkűen adakozott: több jótékony célt támogatott, s ahol munkái során megfordult az országban, az ott található egyházi közösségeket mindig komoly adományokkal segítette. Országos jelentőségű célokat kiemelten támogatott, évente adakozott a szegényeket segítő társaságoknak. A Protestáns Országos Árvaház megépítéséhez az épületasztalos- és ácsmunkák mérsékelt áron való kivitelezésével járult hozzá; az intézmény 1877 augusztusában nyílt meg a terézvárosi Rózsák terén. Felesége külön, a saját vagyonából is adományozott az intézménynek, és tagja volt az árvaházat működtető Árvaegylet Nőválasztmányának is. Gudbrand vállalkozásai több templom építésénél is közreműködtek: például a Mátyás-templom, a Bakáts téri templom, a debreceni Verestemplom famunkái és állványzata is a tevékenységükhöz köthető.
Bár egész élete gyümölcstermő volt, a próbák őt sem kerülték el: hét gyermekét temette el, és többször is újra kellett indítania vállalkozásait. Egy tőzsdekrach következtében leálltak az építkezések, emiatt Gregersen is fizetésképtelenné vált. Nem akart tartozni az alvállalkozóinak, ezért kifizette őket, de így szinte az egész vagyona elúszott. A bankok helyett a korábbi üzleti partnereitől vett fel több, kis összegű hitelt. Mivel becsületességéről városszerte legendák keringtek, örömmel adtak neki kölcsön, ő pedig néhány év alatt vissza is fizette a tartozásokat. Mire azonban egyenesbe került, 1870-ben egy hatalmas tűzvészben leégett a fatelepe. Mindent újjáépített, majd 1875-ben egy másik üzeme is a tűz martalékává vált. Mindezen megpróbáltatások ellenére sem vesztette el a hitét, amely végigkísérte saját és gyermekei életét is. A korabeli dokumentumok kiemelik, hogy a neve soha nem volt köthető tisztességtelen üzletekhez, az akkoriban is általánosnak számító panamák távol álltak tőle.
Élete utolsó évtizedeiben a már leányvállalatokkal is rendelkező cégbirodalmat Gregersen továbbra is hagyományos módon, afféle patriarchaként irányította. Ünnepekkor meghallgatta a gyár munkásaiból álló fúvószenekar koncertjét, karácsonykor a munkások is ajándékot kaptak tőle. Norvég identitását és magyarságát Istentől kapott bölcsességgel egyeztette össze: egyszerre volt multinacionális nagyvállalkozó, magyar nemes és norvég ács.
1910 szentestéjén a 86 éves Gregersen Gudbrand szokásához híven megajándékozta családtagjait és alkalmazottait, egy norvég nyelvű karácsonyi verset is elszavalt nekik, kalácsot és bort küldetett a sarkon posztoló rendőrnek, majd pihenni tért a szobájába. Szellemileg frissen, testileg egészségesen aludt el örökre, sírját – a családi sírboltot – a Kerepesi temetőben találjuk.
Elévülhetetlen érdeme, hogy két kezével és tehetségével átalakította választott hazája arculatát, hitét pedig generációs áldásként adta tovább az őt követő nemzedékeknek. A norvég ács názáreti tanítómesterét követve az Istenben gyökerező, gyümölcstermő hívő élet szép példáját állította elénk. Emlékét őrzi a budapesti Nemzeti Színházhoz vezető egyik sétány neve és a család Lónyay utcai házán található emléktábla.
Megjelent a Family 2021/3. számában.
