Barna és Manó missziója
Bár minden házaspár egyedi, biztos vagyok benne, hogy ha a kedves olvasó találkozna Kiss Barnával és Bocor Erzsébettel – vagy ahogyan mindenki ismeri: Manóval –, egyetértene velem abban, hogy Isten egészen különleges módon használja őket. Barna fodrász, Manó esküvőszervező és virágkötő-dekoratőr. Fiatalos, lendületes, rendkívül energikus, ugyanakkor csupaszív emberek, akiknek van egy közös szenvedélyük: Isten és az emberek szolgálata.
Hogyan indult a közös utatok?
B.: A mi kapcsolatunk nem egészen sablonosan kezdődött. Más-más gyülekezetbe jártunk, a közös ifikről ismertük egymást. Amikor Manó szimpatikus lett, elhívtam moziba – anélkül, hogy ehhez különösebben kértem volna Isten vezetését. Ahogyan egyre jobban megismertem, egyre inkább úgy tekintettem rá, mint a majdani társamra, de közben annyira megbízhatatlan figura voltam, hogy ő nem mert bennem gondolkodni.
M.: A kapcsolatunk első két éve nagyon küzdelmes volt. Amíg ő ezzel a hanyag eleganciával élte a keresztény életét, Isten csak annyit mondott nekem, hogy várjak rá. Nem igazán értettem, hogyan tudok a magam nehéz batyujával pont ehhez a link sráchoz kapcsolódni…
B.: Amolyan „gazdagifjú-szerű”, nem túl szavahihető, meggondolatlan srác voltam, aki egy keresztény buborékban élt. 2000 karácsonyán aztán durván belegyalogoltam Manó lelkébe, szilveszterkor pedig a családoméba, amiből egy csúnya vita lett. Ez volt az, ami végül összetört és megállított. Az ezredforduló számomra igazi újjászületést hozott. Rendeztem a kapcsolatomat Manóval is, elkezdtünk együtt Bibliát olvasni és imádkozni. Ennek köszönhetően alakult ki közöttünk az a fajta közelség és biztonság, amelyre már a közös életünket is rá lehetett építeni. Két év múlva összeházasodtunk. Ennek már tizennyolc éve.
Senki sem születik férjnek vagy feleségnek
Így a házasságotok alapja végül az Úrral való közös kapcsolatotok lett?
M.: Abszolút. Ez egy fájdalmas, de áldásos összecsiszolódás volt. Két teljesen különböző világ találkozott: Barna egy rendezett családból jött, én viszont egy nagyon zűrösből – elvált szülőkkel, okkult hátterű apával, mélyszegénységgel, nevelőapákkal, erőszakkal, meneküléssel, traumákkal… Lelkileg vagy húsz évvel idősebbnek éreztem magam Barnánál. Ő együtt érzett velem, de fogalma sem volt arról, hogy mit jelent az a teher, amelyet cipelek. Én tizenhat évesen tértem meg, ami egy komoly változást indított el az életemben. Amikor megismertem Barnát, óriási csalódást okozott, hogy egy hívő ember ennyire könnyelmű, felszínes is lehet.
B.: Mindkettőnknek változnia kellett. Nekem a jellememben, a hitemben, Manónak pedig szembe kellett néznie a múltjával, amelyet az én zűrös dolgaim erősen megbolygattak.
Hogyan alakult ezután a házasságotok?
M.: Senki sem születik férjnek vagy feleségnek, ez türelmes tanulási folyamat nálunk is. Számos dologban hasonlítunk, a különbözőségeinket pedig megtanultuk értékként kezelni, és nem sztereotípiákban gondolkodunk. Ha szükséges, én is nyírok füvet, vagy takarítom az autót, Barna pedig besegít a házimunkába. Nem tekintjük egymást alá-fölé rendeltnek, nem hárítjuk egymásra a felelősséget. Engedjük a másikat szabadon élni, nem célunk, hogy megváltoztassuk. A családi hátterünkből fakadó különbségek okoztak kemény harcokat közöttünk, de az évek során megláttuk az előnyeit is. Nagyon fontos volt, hogy mind a ketten őszintén kitárulkozzunk egymás előtt, vállalva a szégyent, a félelmet, a „mit fog erre mondani?” jellegű kérdéseket, érzéseket. A lelki intimitásra óriási szükség van egy házasságban! Erre időt kell szánnunk.
Amikor összeházasodtunk, hamar megtaláltak minket a különféle szolgálatok is. Annak viszont örültem, hogy Barna nem lett lelkész.
B.: A megtérésemkor az volt bennem, hogy Istent a legelkötelezettebben lelkipásztorként lehet szolgálni, aztán megértettem, hogy ez nem így van. Azt kell tennünk, amire Isten elhív minket. Én először ifivezető lettem, bár nem sok kedvem volt hozzá. Ugyan ki akarja feláldozni a szombat estéit…?! Manó éppen az anyukáját gyászolta, akit előtte négy évig ápolt. A tizennyolc éves húga is hozzánk költözött a kétszobás panelünkbe… Nehéz időszak volt. A gyülekezeti ifjúsági csoport is mélyponton volt. Isten teljesen kiszorult belőle, szinte csak egy klubként működött. De az Úr mégis a szívemre helyezte ezt a közösséget. Eleinte siralmasan ment minden, mert a létszám a felére csökkent, de idővel lett egy stabil ifink. Az Igét helyeztük a középpontba, és meghívtunk bizonyságot tenni olyan embereket, akik a személyes történeteiken keresztül hitelesen be tudták mutatni Istent. Egyre különlegesebbek lettek ezek a szombat esték, a gyülekezetből is többen el-eljöttek ezekre az evangélizációkra. Aztán rájöttünk, hogy a legjobb alkalom is csak egy program marad, ha nem történik változás az emberekben, így elkezdtünk ezek elé egy hétfőtől szombatig tartó imaláncot szervezni, majd évről évre egy negyvennapos böjtláncot is. Végül hozzánk nőtt az ifi, mely jó felkészülésnek bizonyult a három évvel ezelőtt kezdődő gyülekezetvezetői szolgálatomhoz. Az is mély víz volt, mert az első két évben még nem volt lelkésze a közösségünknek, úgy kellett helytállnom világi vezetőként.
M.: Közben indítottunk egy házicsoportot, ugyanakkor vettünk egy házat, amelyet teljesen felújítottunk, mindketten mestervizsgáztunk, aztán az üzletnek is vettünk egy felújítandó ingatlant… Számunkra életmentő volt az, hogy a Covid miatt meg kellett állnunk. Persze az összes esküvőt lemondták, és a fodrászüzlet bevétele is jócskán visszaesett, de a személyes életünkben ez egy áldott időszak volt.
Nincs egy vasárnapi és egy hétköznapi arcunk
A vállalkozói lét milyen hátteret ad nektek a szolgálataitokhoz? Segítség vagy egy újabb teher rajtatok?
M.: Előny, hogy saját magunk gazdálkodunk az időnkkel. A nehézség, hogy a vállalkozói lét is teljes embert igényel, ha eredményesek szeretnénk lenni.
A hétköznapi munkánk és a gyülekezeti feladataink végzésében nagyon hasznos a rugalmasság és a szinte napról napra való tervezés. Vannak hirtelen helyzetek, amelyek felborítják a betervezett tennivalókat, és ilyenkor hol az egyikünk, hol a másikunk igyekszik alkalmazkodni, háttérbe vonulni vagy a saját programját félretéve segíteni. Ez persze nem megy mindig zökkenőmentesen. A házastársak nem lehetnek riválisok – ez nem egy verseny, nincs nagyobb vagy kisebb probléma, és bizonyos értelemben nincs különbség a szolgálatokban sem. Nálunk a fontossági sorrend a következő: Isten, család, gyülekezet. Isten mentette meg az életünket, de mit ér a sok szolgálat, ha közben tönkremegy a házasságunk? És mit ér egy szuper házasság, ha nem végezzük el a ránk bízott feladatokat? Óriási kiváltságnak és ajándéknak tartjuk, hogy Isten használni szeretne minket.
B.: Mindkettőnkre jellemző, hogy amit teszünk, azt teljes szívvel és a tőlünk telhető legjobban igyekszünk elvégezni. Nem tudjuk és nem is szeretnénk szétválasztani a hivatásunkat és a szolgálatunkat, mert nem is lehet. Nincs egy vasárnapi és egy hétköznapi arcunk, ugyanazok vagyunk minden feladatban.
M.: Mind a ketten folyamatosan emberekkel dolgozunk. Ehhez elengedhetetlenül fontos az emberek szeretete, az egészséges önbizalom és önbecsülés, valamint az Istennel való szoros kapcsolat. Például egy esküvő szervezése során intenzívebbek az érzelmek, a családok néha nézeteltérésbe kerülnek, ami a szolgáltatón is csattanhat. A fodrászatban is adódik lehetőség a beszélgetésekre, sokféle ember sokféle élethelyzettel, jó- vagy rosszkedvűen, fáradtan vagy örömmel tér be oda. Ha munka közben is hiteles keresztények szeretnénk maradni, akkor nagy szükségünk van „az erő, a józanság és a szeretet Lelkére” (2Tim 1,7).
Összekapcsolni Istent és az embereket
Mit jelent számotokra az a szolgálat, amelyet Isten rátok bízott itt, Baján?
B.: Ezzel az igével tudnám a legjobban kifejezni: „Legeltesd az én juhaimat!” (Jn 21,17) Vagyis hogy abban segítsem a gyülekezetet, hogy egészségesen tudjon fejlődni, és el tudja érni az elveszetteket.
M.: Ez nem pozíció, nem a helyi tyúkolban való kakaskodás, hanem óriási felelősség. Az én szolgálatom kicsit lassabban, nehezebben alakult ki. Úgy kezdődött, hogy az ifiből a lányok sokszor megkerestek egy-egy beszélgetésre, hiszen a hátteremből fakadóan nagyon könnyen ráéreztem a problémáikra. Szerettem volna felkészülten segíteni nekik, ezért először a Baptista Teológiai Akadémiát végeztem el, aztán a Pünkösdi Teológiai Főiskola lelkigondozói irányú képzését. Megtisztelő számomra, amikor egy ember megosztja velem a fájdalmát, vívódásait. Lelkigondozóként az a feladatom, hogy Isten kezét és az adott ember kezét összekapcsoljam; hogy olyan empátiával mutassam be Istent, hogy ők ketten találkozzanak, és együtt menjenek tovább, mert csak Isten tud gyökeres változást hozni valakinek az életébe. Akadnak persze olyan elakadások, amelyeknek a kibogozásához nélkülözhetetlen a pszichológiai tudás is.
Engem Isten csodálatos módon felépített. Megtapasztaltam, hogy a múltamnak nem kell meghatároznia az életemet. Őszintén szólva én azt sem mertem elhinni, hogy normális házasságom lehet… De Isten össze tudott rakni engem, úgyhogy én arra vágyom, hogy minél többekkel megoszthassam, hogy ezt nemcsak velem szeretné megtenni, hanem mindenkivel.
Néhány éve Manó mesélt nekem az álmotokról, hogy egyszer szeretnétek Baján egy olyan kávézót nyitni, amely egyben közösségi tér is. Azóta ez az álom is elindult a megvalósulás útján.
B.: Régóta gondolkodtunk valami ilyesmin, de sokáig hezitáltunk. Végül megvásároltuk a város közepén lévő kaszinó épületét.
M.: Ez egy igazi bűnbarlang, drogos hely volt. Felújítottuk, és most már ott működik a fodrászat és egy kozmetika is. Mellé álmodtuk meg a kávézót, amely egy kulturális központ is lesz. Nemrég újították fel az előtte lévő teret, lett egy kis csobogó is, és látom, hogy ott gyülekeznek a fiatalok. Ha elkészülünk, megnyitunk, már csak be kell majd jönniük…
B.: Nagyon jó adottságai vannak az épületnek. Van egy emelet, egy pincerész és egy udvar is. Az alagsorban szeretnénk egy előadótermet kialakítani, mert oda könnyebben bejönnek az utcáról is az emberek, mint egy gyülekezeti házba. Minikoncerteket képzeltünk el az udvarba…
Milyen egyéb álmaitok, terveitek vannak még?
M.: Én még szeretnék tanulni. Jó lenne egy lelkigondozói központot is létrehozni, ahol bárki segítséget kérhet és kaphat. És szívesen váltanék a szakmámban is…
B.: Egyelőre a kávézó elindítása a következő projekt. Nem nagyon szoktunk előre eltervezni semmit. Isten az, aki eddig is terelte az életünket akár szakmailag, akár a szolgálatban. Nekünk csupán az volt a célunk, hogy minőséget nyújtsunk, és ő megáldotta a munkánkat, újabb és újabb lehetőségekkel ajándékozott meg minket. Mindig úgy vezetett, hogy az adott szituációban nem volt más út előttünk, minden más lehetőséget bezárt előttünk. Hisszük, hogy a jövőben is ő terelget majd minket.
Megjelent a Family 2021/4. számában.
A szerzőről
