Ha a felvilágosodással fémjelzett korszakot, az értelem és a ráció uralomra jutását úgy tekintjük, mint Európa kamaszkorát, akkor mondhatjuk, hogy mára ez az ifjú elhagyta a szülői házat, és igyekszik elszakadni a gyökereitől is. Bibliai példával élve úgy is fogalmazhatunk, hogy „kikértük az örökséget”: azt hittük, hogy mi majd értelmesebben használjuk fel; mi tudjuk, mire jó az a sok kincs, amelyet Isten nekünk ajándékozott a Földön. Atyánk pedig – nyilván fájó szívvel, de elveihez, a nekünk biztosított szabad akarathoz ragaszkodva – oda is adta mindazt, amit kikértünk tőle.
A tékozló fiú egy ideig boldogan élt, de hamarosan felélte a kapott kincseket. Amikor aztán nem volt tovább, elszegődött disznópásztornak egy gazdag emberhez. A legalantasabb helyzetbe került, amibe kerülhetett, hiszen számára a sertés tisztátalan állatnak számított.
Lehetséges, hogy a büszke nyugati civilizáció sem áll meg hamarabb, csak a teljes csődnél? Nyilván a tékozló fiú is érzékelte, hogy fogytán a pénze, de nem a kiadásait csökkentette, nem is munka után nézett – valószínűleg inkább feltette valami szerencsejátékra a maradékot. Eleinte talán még nyert is valamennyit. Ilyen „szerencsejáték” az, amikor méregdrága „ökomegoldásokat” találunk ki ahelyett, hogy engednénk a megszokott kedvteléseinkből – mint amikor az energiatermelésünket próbáljuk némileg zöldítve növelni ahelyett, hogy a felhasználásunkat csökkentenénk. Próbáljuk megőrizni a látszatot, elhitetjük magunkkal és egymással, hogy boldogulhatunk a magunk erejéből, és hogy elég nekünk a pszichológia és a technika.
Már a kerítésoszloppal integetnek
Elhisszük, hogy jobbat tudunk a férfi és a nő életszövetségén alapuló családnál, elhisszük, hogy van olyan élet, amelynél jobb a halál. Elhisszük, hogy magunkat is megteremthetjük, hogy akár naponta új identitást választva lehetünk igazán önmagunk. Elhisszük, hogy az a szabadság, ha mindenki magának fabrikálhat igazságot, kedvére szemezgetve a filozófiák kínálatából. Elhisszük, hogy az erkölcsnek kell igazodnia a korszellemhez. Elhisszük, hogy nem létezik rossz, csak némely dolgok még nem elég jók. Elhisszük, hogy Jézus egyszerűen humanista volt, és megelégszünk az emberséggel.
Ami pedig még szomorúbb, hogy mi, keresztények is gyakran alkalmazkodni igyekszünk ehhez a korszellemhez. Pedig a mi küldetésünk az, hogy világítsunk, ízesítsünk, és hogy továbbadjuk, amit kaptunk.
Különös, hogy most a nyáron, amikor Németországban pusztító villámárvizeket okoztak a hatalmas esőzések, az egyik legtöbbet emlegetett városka Schuld volt – a szó jelentése bűn, adósság. Belgiumban pedig többek között a határmenti Purgatoire, azaz a tisztítótűz városrészt érintette igen súlyosan az áradás. Egy német mondás jut erről az eszembe – arra szokták mondani, amikor valami már szinte kiböki az ember szemét, mégsem veszi észre: „Már a kerítésoszloppal integetnek.”
Angyali harsonákra vagy talán a kütyüinkre érkező személyes ébresztőre lenne szükség, hogy a tékozló fiúhoz hasonlóan végre mi is eljussunk a felismerésre: „Apám házában a béresnek is jobb dolga van, mint nekem itt; hazamegyek!”? Az lehet az egyik baj, hogy kevesen tudják már, milyen is az atyai ház. Még mi is, akik Isten gyermekeinek tartjuk magunkat, sokszor kételkedünk: elég szép, elég izgalmas, elég kellemes hely az?! Bedőlünk a pokol demoverziójának, és mivel nem tudjuk elképzelni a mennyet – hiszen szem nem látta, fül nem hallotta –, inkább totyorgunk az ismerős sárban, mint hogy kibontsuk a szárnyunkat, és nekirugaszkodjunk.
Térdre, talpra!
Talán sokakat az a hazugság tart vissza, hogy valamikor úgy tanulták, csak tisztán jöhetnek Isten elé. Tehát küszködnek a lehetetlennel, saját erejükből próbálnák helyrehozni a hibáikat, hogy majd kimosakodva, tisztán és emelt fővel lépjenek az Atya színe elé. Ezáltal épp a lényeget kerülik meg, hogy nincs megváltás, nincs menekvés semmilyen derék cselekedettel, csakis Jézus keresztje által.
Biztos vagyok benne, hogy a bajunkat legfeljebb felismerni tudjuk az értelem szintjén, megoldani nem. A megoldás csak a Teremtőtől, mennyei Édesatyánktól jöhet, aki alig várja, hogy meglássa messziről hazafelé botorkáló fiait, elébük futhasson, és visszafogadja őket. De ehhez el kell indulnunk!
Amikor a választott nép volt hasonló helyzetben, ilyenkor sokszor bűnbánatot tartottak, azaz elismerték a vétkeiket, a hűtlenségüket, és újra elköteleződtek Isten mellett. Az Ószövetségben gyakran még úgy fogalmaznak: „ki tudja, hátha megkönyörül rajtunk az Úr” – de mi már az új korban élünk, Jézus kettészakította a szentély kárpitját, mi már tudjuk, hogy az Isten szeretet!
Ami szintén csodálatos: mi még egymás nevében is bocsánatot kérhetünk! Imádkozhatunk az utódainkért, a nem hívőkért, az ellenségeinkért, minden emberért! Isten elé hozhatjuk az üldözötteket és az üldözőket, a szenvedőket és a gyötrőiket, a rabokat és a rabtartókat, és odatehetjük őket Jézus lábához, ahogyan az evangéliumbeli barátok tették a hordágyon fekvő bénával.
Megoszthatjuk az örömünket, a reménységünket mindenkivel, akivel találkozunk, és kérhetjük Isten áldását mindenkire, akárhol éljen is a világban. És ez a mi dolgunk, hiszen ezt nem tudja megtenni helyettünk az, aki még nem ismeri Istent! Jó lesz felkelni – elsőre elég, ha csak térdre állunk, de aztán álljunk talpra is! Induljunk el az Atya kitárt karjaiba, és hívjunk mindenkit, aki az utunkba kerül!
Megjelent a Family 2021/4. számában.
A szerzőről
