„Nem találkoztunk mi már valahol?” – a filmekben általában ez a klasszikus „ismerkedős” szöveg, így indul a hős és a hősnő kapcsolata. Persze az életben ennél jóval szövevényesebbek is lehetnek az egymáshoz vezető utak. Rovatunkban ilyen különleges megismerkedési történeteket mutatunk be – azzal a nem titkolt céllal, hogy a néha minden reményt feladó keresgélőket is bátorítsuk: Isten útjai kifürkészhetetlenek…
Mostani interjúalanyaimmal először tanárként találkoztam: Abdul Ádám és Erdei Olga a tanítványaim voltak az egyetemen. Bár mindketten közgazdászként végeztek, ma már egészen mással foglalkoznak: Olgi jelenleg grafikusként dolgozik – Leaf and Art nevű oldala egyre komolyabb sikereket ér el –, Ádám pedig a romamisszióban szolgál.
Ádám hívő családban nőtt fel, Olgi családja azonban nem igazán gyakorolta a hitét – igaz, az iskolában kilenc évig járt ő is hittanra. Ott hallott először arról, hogy a saját szavainkkal is lehet imádkozni. Ez a gondolat mélyen a szívébe íródott, és amikor egy nagy szerelmi csalódás érte, és sok más nehézség következett az életében, sajátos módon így imádkozott: „Uram, add, hogy a legközelebbi fiú az legyen, aki feleségül vesz engem! Az sem izgat, ha csak tíz-tizenöt év múlva jön el, de én nem szeretnék mással kísérletezni.”
Ádám is hasonlóképp vélekedett: ő is az igazira várt, ezért nem akart „csajozni”. Azt is szilárdan elhatározta, hogy csakis hívő lányt vesz el feleségül, hiszen egy közös életet azonos alapokra érdemes építeni. Úgy volt vele, hogy ha eljön az ideje, Isten majd megmutatja azt a társat, akit neki szán, így hát nem különösebben keresgélt.
Levelek a padban
Hogy két ilyen határozott elképzeléssel rendelkező fiatal miként talált mégis egymásra? Olgi így idézi fel a megismerkedésüket:
– Tulajdonképpen azzal kezdődött a kapcsolatunk, hogy Ádám új szobatársakat kapott a kollégiumban, és ezek a fiúk éppen az én baráti körömhöz tartoztak. Természetes volt, hogy segítek nekik berendezkedni. Amikor felbukkantam a szobában, Ádám fülhallgatóval a fülében csak úgy odabiccentett nekem, nem is beszéltünk egymással. A rákövetkező héten azonban két előadáson is olyan csoportba kerültem, ahol egy árva lelket sem ismertem. Amikor a sorok között felfedeztem Ádámot, boldogan huppantam le mellé. Örültem, hogy végre találtam egy ismerős arcot.
Mivel az előadás elég unalmas volt, levelezni kezdtek egymással.
– Először „bűnös módon” a padon írogattunk, majd a füzetben. A későbbiekben pedig már egy külön füzetünk is volt erre a csendes, óraközi levelezésre – fűzi hozzá Ádám nevetve. – Elég hamar egyre mélyebb témák, gondolatok is szóba kerültek közöttünk.
– Nagyon meglepett, hogy egy ilyen srác komolyan vesz engem, és valóban kíváncsi a véleményemre – folytatja Olgi.
Korán kiderült az is, hogy Ádám élő hitű keresztény, aki eltökélte, hogy csak hívő lány lehet a felesége. Jöttek-mentek a levelek, és bár nem különösebben tettek ezért, Olgi egyszer mégis azon kapta magát, hogy Ádámon jár az esze. Kedvesnek, vonzónak találta a fiút, de azt gondolta, hogy esélye sincs nála. Ráadásul komolyan vette a saját elhatározását is, hogy nem fog csak úgy járni valakivel, ezért a kibontakozóban lévő érzelmeket igyekezett gyorsan elnyomni magában.
– Mindeközben bennem is mocorogni kezdett valami… – folytatja Ádám. – Nem értettem Istent, hogy miért lesz egyre mélyebb és jobb a levelezésünk Olgival, és miért élvezem a társaságát. Tudtam, hogy ha nem az Úrtól van ez a kapcsolat, akkor úgysincs jövője, hiszen én csak egyetlen lánynak akartam udvarolni. Már korábban megtanultam, hogy mindig figyeljek Istenre, így hát megkérdeztem őt, hogyan álljak Olgihoz. Felkészültem rá, hogy ha nemet mond, akkor az ő szava lesz a fontosabb, nem a saját érzéseim, gondolataim. A válasz meglepő módon egy „igen” volt. Bár továbbra sem értettem, hogyan vehetném el, hiszen ekkor még nem adta át az életét Jézusnak…
– Én éppen akkoriban határoztam el, hogy megmondom neki: ne barátkozzunk tovább, hiszen úgysem lehet ebből az egészből semmi – veszi át a szót Olgi. – Mielőtt azonban szólni tudtam volna, kaptam tőle egy megdöbbentő sms-t, amelyben meghívott engem egy teára hozzám (!), mondván, hogy úgy tudja, ott jó a tea… Ez egyértelmű közeledést jelentett.
Kedves apró közjáték, hogy ez a bizonyos sms éppen akkor érkezett, amikor Olgi otthonról visszafelé indult a kollégiumba. Az anyukája meg is kérdezte tőle, hogy ki írt neki, a lány pedig csak annyit válaszolt: „Ő fog elvenni feleségül.” Erre persze az édesanyja rögtön sokkot kapott: „Ejnye, hiszen még alig ismered!”
Ádám valóban át is ment Olgihoz, és vitt ajándékba egy Bibliát is, melyet a következő felszólítással adott át neki: „Olvasd!” Nem valószínű, hogy van ennél rövidebb evangélizáció a világon, mindenesetre hatásos módszernek bizonyult. Olgi szorgalmasan olvasta a Bibliát és más keresztény könyveket is, és nem sokkal később őszintén megtért.
Tévedések vígjátéka
Ha azt gondoljuk, hogy innen már sínen is volt minden, sajnos tévedünk.
– Teltek-múltak a hetek, hónapok – meséli Olgi –, és bár az egyetemi diákkört már együtt vezettük, mégsem láttam, hogy továbbfejlődne a kapcsolatunk. Amikor eljött az egyéves évfordulónk, biztos voltam benne, hogy Ádám végre megkéri a kezem. Bárhova mentünk, bármit csináltunk, mindig azt hittem, hogy „na, majd most!”. De hatalmas csalódásomra semmi sem került elő a zsebéből… Ez nagyon bántott. A következő szigorlat előtt egy hónapra hazautaztam tanulni, és a hosszú távollét alatt megérett bennem, hogy szakítok vele, mert nem látom, hogy valóban komolyan tervezne velem. Meg is írtam neki, hogy amikor visszamegyek, hozza ki az állomásra a még nála levő diákköri holmijaimat.
Csakhogy Ádámnak fogalma sem volt arról, hogy mi minden jár Olgi fejében. Ő a hosszú távollétet egészen másra használta ki: titokban megvette a jegygyűrűt, és izgatottan várta az alkalmat, amikor végre felteheti a sorsdöntő kérdést.
– Nem akartam elsietni a lánykérést, hanem szerettem volna megadni a módját – emlékszik vissza derűs mosollyal Ádám. – Szép csendben kivártam tehát a hosszú hónapot, hadd készüljön Olgi nyugiban a vizsgára, de már alig vártam a visszaérkezését! Erre olyan fura dolgokat írt, hogy azt se tudtam, hova tegyem magamban…
Kiment tehát a vonathoz, vitte az odarendelt holmikat, de megkérte a lányt, hogy sétáljanak még egy pár percet a Duna-parton.
– Na, ez nemigen tetszett nekem! – idézi fel nevetve Olgi. – Hogy egy bőrönddel sétálgassak a Duna-parton?! Mégis hogy képzeli? De úgy voltam vele, hogy legalább átbeszéljük a dolgot. Azt azért megkérdeztem, hogy csokit nem hozott-e véletlenül, mert ő is tudta, hogy mekkora csokirajongó vagyok… Gondoltam, az legalább ad egy kis vigaszt, ha már szakítunk. „Sajnos nem” – hangzott a lehangoló válasz, de a zsebéből mégis előhúzott valami apró barna dobozkát. Emlékszem a pillanatra, ahogy átvillant rajtam: húúúú, mégis hozott csokit, méghozzá valami nagyon előkelőt! Látszott a csomagolásán, hogy igazán exkluzív édesség lehet. Nem is haragudtam már annyira rá, ha búcsúzóul ilyen ritka különlegességgel kedveskedik nekem. Amikor kinyitottam a dobozkát, a szavam is elállt: egy gyönyörű gyűrű lapult benne. Ádám pedig azt kérdezte lesütött szemmel: „Ha majd egyszer nagyok leszünk, hozzám jössz feleségül?” Csak jóval később tudtam meg, hogy a gyűrű megvételéhez el kellett adnia a szeretett gitárját – egy jóval olcsóbbat vett magának helyette, hogy a különbözetből meg tudja vásárolni. Ez óriási áldozat volt tőle, hiszen nagyon fontos számára a zene, és rengeteget szolgál a hangszerével.
Minden jó, ha jó a vége
Az eljegyzést az egyetem végén dupla esküvő követte, hogy a nagy távolság miatt a násznépnek ne kelljen annyit utaznia. Az első menyegző – Olgiéknál, egy Szeged környéki kis faluban – azért is maradt emlékezetes, mert negyven fokot mértek árnyékban, de mivel ott nem futószalagon szoktak zajlani az esküvők, mint a fővárosban, aznap kizárólag velük foglalkozott az anyakönyvvezető. Ennek köszönhetően csak a beszéde legalább negyvenöt percet tartott… A következő héten pedig – Ádáméknál – a szertartás előtt úgy, ahogy voltak, ünnepi díszben bementek az éppen kórházban fekvő nagymamához, hogy ő is részese lehessen az örömüknek. Ezzel persze megbolydult kicsit az intézmény népe, és a betegek gyors gyógyulást mutatva ugrottak ki az ágyakból, hogy lássák: egy igazi menyasszony jár az épületben!
Hát így kezdődött közös életük, amelyet bizonyára elmesélnek négy gyönyörű gyermeküknek – Barnabásnak (9), Petrának (8), Aisának (6) és Nadinnak (1,5) – is. De persze bele kell majd szőniük a történetbe még egy emlékezetes mozzanatot: az esküvő előtt a koszorúslány véletlenül elejtette az egyik gyűrűt, úgyhogy a násznép apraja-nagyja kúszva-mászva kereste. De ha egymást sikerült megtalálniuk, akkor a gyűrűre is ez a sors várt…
Megjelent a Family 2021/4. számában.
A szerzőről
