3:16
Különleges élmény, amikor egy-egy bibliai igén keresztül Isten egészen konkrétan szól hozzánk. Ilyenkor hirtelen más megvilágításba kerül minden. Megtelünk új erővel, vigaszt, reményt találunk, vagy éppen bölcsességet kapunk egy döntéshez. Nemrég indult sorozatunkban ilyen történeteket osztunk meg Olvasóinkkal.
Tavaly év vége felé minket is utolért a koronavírus. Míg a férjem viszonylag gyorsan átesett rajta, engem hosszú hetekre leterített a betegség. Amikor már azt hittem, hogy végre legyőztem a kórt, sokkal rosszabb állapotba kerültem. A tünetek ijesztőek voltak, így bármennyire küzdöttem ellene, a félelem sokszor erőt vett rajtam. Komoly mélységeket jártam meg, különösen úgy, hogy mindezek mellett meg kellett küzdenem életem más harcaival is.
Heteken át nehezen teltek a napok – és még nehezebben az éjszakák… Úgy éreztem, hogy a betegség már minden erőt kivett belőlem, így nagyon sok időt töltöttem igeolvasással, imádsággal, Istennel.
Egyik nap kimerültem rogytam térdre az ágyunk mellett. A szívem erősen vert, amikor a Bibliám után nyúltam. A 38. zsoltárnál nyílt ki. A lélegzetem is elállt, amikor ezt olvastam: „Szívem hevesen dobog, erőm elhagyott, és szemem világa sincs már velem.” (38,11) Telitalálat volt.
Napközben elkezdtem hallgatni Max Lucado angol nyelvű igehirdetéseit is. Eszembe jutott, hogy van is otthon egy könyvünk tőle, amelynek ez a címe: 3:16 – A remény számai. A kötet ugyanis a jól ismert bibliai igét, a Jn 3,16-ot magyarázza: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Mondtam is a férjemnek, hogy hiába hallottam már ezerszer ezt az igét, valahogy nem tudott igazán mélyen megérinteni. Nem is baj, ha elolvasom ezt a könyvet.
Aznap éjjel felébredtem. Ránéztem a digitális óra kijelzőjére: 3:16. Hmmm… Különös érzés volt, vissza sem tudtam aludni, hanem két órán át imádkoztam Istenhez.
Újabb nap, újabb éjszaka következett, és megint felébredtem. Olyan hirtelen riadtam fel, mint amikor egy mély álomból rángatják ki az embert. Rápillantottam az órára. Megint 3:16-ot mutatott. Izgatott lettem. Lehet, hogy Isten üzen így? Lehet, hogy így akarja jelezni, hogy gondja van rám, és fontos vagyok neki? Hogy meg akar szabadítani a félelmeimtől? Igen, kezdtem úgy érezni, hogy igen… Még a férjemmel is megosztottam ezt a különös élményt. Aztán eljött a reggel és vele együtt a kétkedés is: á, talán csak én képzelem mindezt…
Félrevonultam a lakásunk csendesebb részébe imádkozni. Kértem Istent, hogy szólítson meg. Ezúttal Jób könyve 33. fejezeténél nyílt ki a Bibliám. Rendben, Jób szenvedett, én is szenvedek… Vajon ezek után az éjszakai élmények után mit üzen Isten nekem? A következő sorokat olvastam: „Álomban, éjszakai látomásban, amikor mély álomba merül az ember, vagy a fekvőhelyén szendereg, akkor ad kijelentést az embernek, és intelmeit pecsétjével hitelesíti. Így téríti el az embert a rossz cselekedettől, és így óvja meg őt a kevélységtől. Így akarja lelkét megóvni a sírtól, és életét, hogy ne döfje át fegyver.” (33,15–18)
Beleremegtem, és elsírtam magam. Ezek valóban nem véletlen egybeesések voltak. Isten tényleg bárhol és bármin keresztül meg tud szólítani minket, akár még egy digitális órán keresztül is… Ő valóban nem hagyja válasz nélkül azokat, akik őszinte, tiszta szívvel folyamodnak hozzá. Szeretne szólni hozzánk, de ahhoz, hogy meghalljuk a hangját, nyitott szívre és lélekre van szükség.
Ma már végtelenül hálás vagyok ezért a nehéz időszakért, mert Isten megállított, és csendre kényszerített. És az ő szelíd hangját igazán csak a csendben lehet meghallani.
Megjelent a Family 2021/4. számában.
