A megválaszolt és meg nem válaszolt imákról – őszintén
A szűkebb családi és távolabbi ismeretségi körömben a koronavírus harmadik hulláma okozta a legtöbb megbetegedést. Bátorító hitbeli tapasztalat volt számomra, hány meg hány imalánc indult el, amikor hírt kaptunk arról, hogy valaki súlyos állapotba került. Megrendítő élmény volt ennek a láthatatlan testvéri közösségnek a tagja lenni, amely az imádságban összekapcsolt bennünket. Életekért harcoltunk, hol nagy hittel, hol kissé megtépázottan. Volt, aki felgyógyult – és sajnos olyan is akadt, akit elvesztettünk. Ilyenkor óhatatlanul megfogalmazódott a kérdés: valami hiba csúszott a rendszerbe? Talán hiába imádkoztunk…? Ezekről beszélgettünk Bereczki Lajosné Marika baptista lelkipásztor-feleséggel, aki maga is megjárta a Coviddal „a halál árnyékának völgyét”.
Hogyan kezdődött a betegséged?
Utólag visszatekintve vélhetően 2021. március 21-én kezdődhetett, amikor idős (már beoltott) szüleimet látogattuk meg Noszvajon, hogy bemutassuk nekik is a fiunk menyasszonyát. Két nap múlva jöttek az első tünetek, és a szüleimet leszámítva mindannyian teszttel igazolt Covid-betegek lettünk. Jól tükröződött a járvány természete nálunk is: nyolcunk közül öten tünetmentesek voltak, kettőnél enyhe lefolyású volt a fertőzés, egyedül nálam jelentkeztek a súlyos tünetek.
A teszt március 31-én mutatta ki a vírust, és április 5-én, húsvéthétfőn kerültem kórházba. Bár mentővel vittek be, akkor még nem éreztem magam igazán rosszul. Pusztán azért döntöttünk emellett, mert a vérem oxigénszintje 90% alá süllyedt. A kórházban aztán kiderült, hogy a tüdőm 65%-a már be volt gyulladva. Azonnal megkezdték a kezelést.
Meddig voltál kórházban, és mi történt ott veled?
Összesen három hetet töltöttem bent. Végig kaptam az oxigént száj- és orrmaszkon keresztül. Háromszor akartak az intenzív osztályra vinni, de erre végül nem került sor. Az első héten végig hason feküdtem, és infúziót kaptam. Addigra rettenetesen gyenge fizikai állapotba kerültem. Bár magamnál voltam, bizonyos dolgokra egyáltalán nem emlékszem – például hogy ettem volna, vagy hogy mosdattak-e… Annak viszont teljesen tudatában voltam, hogy nagyon beteg vagyok.
A testem nyomorúsága ellenére a lelkem olyan emelkedett kegyelmi állapotba került, amilyenhez hasonlót még soha korábban nem éltem át. A kórházi ágyam Isten szentséges jelenlétének a helyévé vált.
Biztos kezekben
Mit jelentett ez pontosan?
Számtalanszor megfigyeltem már, hogy amiről korábban bizonyságot tettem, abban rövid időn belül megpróbáltattam, így a nehézségre való felkészítés részeként mintegy előre megkaptam a kapaszkodót is. Ez történt most is. Két héttel korábban az imacsoportunkban a 91. zsoltárról beszélgettünk. Mire a soron következő imaalkalom jött volna, addigra én már a kórházban voltam, de végig velem volt ez a zsoltár. „Aki a Felséges rejtekében lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik. Azt mondom az Úrnak: oltalmam és váram, Istenem, őbenne bízom! (…) Tollaival befedez téged, és szárnya alatt lesz oltalmad. Pajzs és páncél a hűsége.” Szemem előtt láttam gyerekkori emlékemet a tyúkanyóról, ahogy kiteríti a szárnyát a kiscsibéire, úgy rejti és védelmezi őket. Azonnal megcsípett bennünket, ha csak közelítettünk a fészekhez.
Persze rémképek is gyötörtek. A húgomat ötvennyolc évesen temettük el januárban, a betegségem előtt három hónappal. Láttam őt meghalni, és tisztában voltam azzal, hogy ez velem is megtörténhet. Ebben a helyzetben emberi szavak nem tudtak volna reményt adni, de a 91. zsoltár szavai végig bátorítottak. „Mivel ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, fölmagasztalom, mert ismeri nevemet! Ha segítségül hív engem, meghallgatom őt. Vele vagyok nyomorúságában, megmentem és megdicsőítem őt.” Bár a zsoltár úgy fejeződik be, hogy „hosszú élettel elégítem meg, és megmutatom neki szabadításomat”, ez nem azt jelentette számomra, hogy biztosan meggyógyulok, de abban egészen bizonyos voltam, hogy Isten közelségében nem érhet el a Gonosz. Biztonságban vagyok az ő védelme alatt. Nem is éreztem semminek sem a hiányát, tudtam, hogy ő elég mindenre, és hogy csak ő tud rajtam segíteni.
Mindezek ellenére engem is megkísértett a halálfélelem. A Gonosz minden lehetséges jelenetet felvonultatott előttem. Előszedte az aduászt is: a lányom halálát, akit huszonkét évesen vesztettünk el 2009-ben. A halál, ahogyan a Biblia fogalmaz, a mi „utolsó ellenségünk”, így nincs benne semmi kívánatos. Egy dologban tudtam csak bízni, hogy Isten ott sem fog magamra hagyni. Valójában nem attól féltem, hogy véget ér az életem – tudtam, hogy Istennél jó lesz nekem. De nem akartam a kórházban, a szeretteimtől távol meghalni… Én is úgy szerettem volna elmenni, mint ahogyan a húgom: mindenkitől elköszönve, a szeretteim körében.
Mielőtt bekerültem a kórházba, a karantén miatt nem találkozhattam a gyermekeimmel. Amikor a mentővel elvittek, még a férjemtől sem tudtam elbúcsúzni. Ez például rettenetesen fájt. Meg is fogadtam, hogy ha lehetőségem lesz még rá, ügyelni fogok arra, hogy mindig mindenkitől elköszönjek, hiszen sohasem tudhatjuk, melyik lesz az utolsó találkozásunk.
Zarándoklat a kórházi ágyon
Hogyan tudtál úrrá lenni a kétségeken?
Az első héten, mivel hason feküdtem, nem tudtam semmit sem csinálni. Sem Bibliát olvasni, sem telefonálni, sem beszélni, egyáltalán semmit. Nemcsak a mozgásom, hanem még a látóterem is annyira leszűkült, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ebből az ingerszegény helyzetből hogyan származhat bármi jó. Aztán eszembe jutott egy olvasmányélményem, amelyben egy magatehetetlen, mozdulatlan beteg az ablakon lévő redőnyöket számolta, és annak segítségével végzett „lelkigyakorlatokat”. Úgy döntöttem, lélekben én is zarándokolni fogok. Elneveztem a szoba sarkait, és gondolatban napjában többször is végigjártam őket.
A jobb felső sarok az „igeverssarok” volt: amikor itt „voltam”, tíz igeverset mondtam el egymás után. Hatalmas áldássá vált számomra, hogy vasárnapi iskolai tanítóként olyan sokat megtanulhattam az életem folyamán, sőt: a mai napig rendszeresen tanulunk igeverseket az imacsoportunkban. Mindenkit bátorítok erre, mert így a szükségben volt mire támaszkodnom: bár Bibliát olvasni nem tudtam, Isten Igéje mégis velem volt.
Aztán következett a jobb alsó sarok: a Miatyánk-sarok. Itt az Úrtól tanult imádságot mondtam el, amely felkészített a „legyen meg a te akaratod” elfogadására is.
A bal alsó sarok a 23. zsoltáré volt. „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm” – mondtam magamban, és tényleg nem is szűkölködtem. „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy” – ez újra meg újra bátorítani tudott.
Végül a bal felső sarok az énekes sarok volt: itt elénekeltem magamban tíz keresztény éneket. Szárnyalt a lelkem, mire a végére értem. Mire végeztem minden sarokkal, olyan volt, mintha csak a mennyben lettem volna. Ezekkel foglalatoskodtam egész nap. Ha éjszaka nem tudtam aludni, kezdtem újra a sarkokkal. Az Úrral voltam éjjel és nappal, ezek a lelkigyakorlatok tartottak Isten jelenlétében.
Szabad örülni a szabadításnak!
Mikor kezdett javulni az állapotod?
Kezdetben azt éreztem az orvosokon, hogy nem sok reményt fűznek a gyógyulásomhoz. Aztán a jó Atyának hála a kezelés hatására lassan fizikailag is elkezdtem javulni. Igaz, így is oxigénpalackkal engedtek csak haza, és még egy hónapig otthon is folyamatosan szükség volt rá.
Maradtak-e utóhatásai a fertőzésnek?
Bár a vírus hivatalosan már nem kimutatható a szervezetemben, a mellékhatások még elkísérnek. Hullik a hajam, alvászavaraim vannak, rendkívül fáradékony vagyok, megmagyarázhatatlan ingerültség jellemez. Gyógyultnak nyilvánítottak, de még öt hónappal a kórház után sem érzem magam egészségesnek.
Az Úr kimentett a halálból, a teljes gyógyulás azonban hosszadalmas. Az emlékek is fájdalmasak. Időnként eszembe jutnak a három-négy hetes kórházi lét megpróbáltatásai: a védőruhás személyzet, az ágyak folytonos megürülése, az emberi halandóság könyörtelensége… Néhányan túléltük a fertőzést, de sokan nem mentek többé haza. Azt mondhatnám, hogy szinte könnyebb volt a „hegyen”, az Úr jelenlétében lenni, mint most, amikor már lejöttem a „hegyről”. Az életet ugyanis nem lehet ugyanott folytatni, ahol abbamaradt. Nehezen tudtam visszakapcsolódni az életbe. A távolságtartási szabályokat komolyan veszem, de ezek megnehezítik számomra az emberekkel való érintkezést. A férjem azzal szokott vigasztalni, hogy természetes, hogy akit a vihar egyszer megtépázott, az egy kis szellő láttán is fél. A túlélőknek a túléléssel is meg kell küzdeniük.
Nagyon fontos lecke volt számomra, hogy szabad örülni a szabadításnak. Ideje van a hálának és az örömnek is. Az aggodalom, a félelem visszajár, és helyet követel magának, de a 91. zsoltárnak nemcsak a kórházi ágyon van mondanivalója számomra, hanem most is. A felépülés hosszadalmasabb, mint amire számítottam, de nem szabad, hogy ez elvegye az örömömet.
Az Úr szabadítására ma is igaz az, amit Dánielről és társairól a tüzes kemencébe vettetésük után mondtak: „Egy hajszáluk sem égett meg, ruháikat sem érte kár, és a tűz szaga sem járta át őket.” (Dán 3,27) Mikor a poszt-Covid-vizsgálaton voltam a barátnőmmel, és az orvos megmutatta az ép tüdőmről készült képet, amelyen nyoma sem volt a betegségnek, a barátnőm csak annyit jegyzett meg: „Még a tűz szaga sem járt át téged.”
Nincs hiábavaló imádság
Sokan imádkoztak érted, és sokan imádkoztak másokért is. Említetted, hogy neked is nehéz volt látnod, hogy vannak, akik felgyógyulnak, és visszatérhetnek az életbe, de vannak, akik nem. Mit gondolsz erről ennyi hónap távlatából?
Nagyon fontos, hogy imádkozzunk. Nincs hiábavaló vagy meg nem hallgatott imádság. Persze van olyan, hogy nem úgy hallgat meg minket a Jóisten, ahogy mi szeretnénk. Bár most ebből a betegségből megszabadított az Úr, volt abban is részem, amikor én könyörögtem a lányom életéért, de Isten másképp döntött felőle. Szilvi kiment Spanyolországba, és két nap leforgása alatt elvesztettük egy váratlanul jött betegségben, már csak koporsóban hoztuk haza. Pedig sokan, sokat könyörögtünk a gyógyulásáért. Akkor azt gondoltam, bárcsak inkább én haltam volna meg helyette, emberileg felfoghatatlan volt. Az Úr úgy hallgatta meg az imádságainkat, hogy magához vette őt. A húgom gyógyulásáért is sokat imádkoztunk, mégis meghalt. Ez nem azt jelenti, hogy hiába könyörögtünk, vagy hogy Isten nem hallgatott meg minket. Az imádságra ugyanis nem csupán a szenvedőnek van szüksége, hanem legalább annyira nekünk is. Isten nem szorul rá a mi útmutatásainkra – mi szorulunk rá a vele való szoros kapcsolatra. Isten az ő bölcsessége szerint dönt arról, hogyan hallgat meg minket.
Hálás vagyok mindazoknak, akik a lányomat, a húgomat vagy engem is hordoztak imádságban. Sem ők, sem én nem így jártuk volna végig a „halál árnyékának völgyét”, ha nincs ez a sok imádság értünk. Hálás vagyok az Úrnak, hogy engem megszabadított ebből a betegségből, de hálás vagyok azért is, hogy a lányom és a húgom békességben mehetett el. Bizonyossággal tudom, hogy mindketten elvégezték mindazt, ami rájuk volt bízva. Isten nem ejt hibát. Tudom, mit beszélek, mert nem könnyű elveszteni a gyermekünket és a szeretteinket. A hiányuk mély fájdalommal és bánattal jár, de Isten békessége – amelyet az imádságokon keresztül megkapunk – minden értelmet felülhalad. Isten közelebb és közelebb von magához minket még a megpróbáltatásokon keresztül is.
A halál árnyékának völgyéből kiszabadulva azt mondhatom, hogy nem az a fontos, hogy meddig élünk, hanem az, hogy a halál készen talál-e bennünket. Én meg voltam nyugodva Isten döntésében, akárhogy rendelkezik is felőlem. Most, hogy maradhattam, már azért imádkozom, hogy amikor mennem kell, készen legyek – úgy, ahogyan a lányom és a húgom is készen volt.
Megjelent a Family 2021/4. számában.
