Fővárosunk páratlanul gazdag kulturális és történelmi emlékekben, amelyek mögött sokszor inspiráló történetek és ismeretlen összefüggések rejtőznek. Sorozatunkban arra vállalkozunk, hogy elfeledett – vagy kevéssé ismert –, izgalmas hithősök nyomába eredünk, közben pedig Budapest egy-egy kincsére is rácsodálkozunk. Ezúttal a Parlament kupolacsarnokába látogatunk el, és közben felidézzük nemzeti ereklyénk történetének egyik érdekes epizódját.
Nincs még egy korona a világon, amelyet bármely nép szentként tisztelne, és amelynek a története olyan regényes lenne, mint a magyar koronázási ékszeré.
Nemzeti ereklyénket számtalan titok lengi körül. Már a keletkezése kapcsán is sok a talány. Szent jellege egyrészt onnan ered, hogy a legenda szerint II. Szilveszter pápa isteni kinyilatkoztatás eredményeképpen – Gábriel arkangyal bátorítására – adományozta a magyaroknak. Másrészt az évszázadok során különleges hatalmat is tulajdonítottak neki: önálló jogi személyiségként önmagában testesíti meg az ország egységét. Ezért tartották olyan fontosnak, hogy az aktuális uralkodót mindig a Szent Koronával koronázzák meg; ennek hiányában ugyanis a hatalma ingatag és megkérdőjelezhető volt.
A Szent Korona formája több évszázad alatt alakult ki, így ma is látható alakjában nem ékesíthette első királyunk fejét. Azonban a koronázási ékszereinket – beleértve a palástot és a jogart is – a 12. században úgy választották ki, hogy Szent Istvánhoz kapcsolódjanak. Mind közül a legrégebbi valószínűleg a koronázási palást, melyet István és Gizella készíttettek miseruhának, a különleges formájú jogar pedig minden bizonnyal első királyunk tulajdonában állt.
A száműzetés évei
Legféltettebb nemzeti ereklyénk majd egy évezredes történelme során tizenegy alkalommal került külföldre, és tért onnan haza. Erre négyszer a középkorban (1205, 1242, 1305, 1363), öt alkalommal az újkor első felében (1608, 1664, 1687, 1712, 1790), majd kétszer a 19–20. század folyamán (1853, 1978) került sor.
Mind közül a legtávolabb és a leghosszabb ideig a 20. században volt Magyarországtól. A koronát és a koronázási ereklyéket a II. világháború idején, 1944 októberében a budai Várban elásták a koronaőrök. A sikertelen kiugrási kísérlet után a hatalomra került nyilasok vezetője, Szálasi kiásatta, így rá esküdött fel. A szovjet csapatok elől a királyi ékszert először Veszprémbe, majd Kőszegre, aztán Velembe szállították. 1945 márciusában a koronaőrök Ausztriába menekítették, ahol átadták az amerikai hadseregnek. Nemzeti ereklyénket 1945 és 1953 között nyolc különböző helyen őrizték (a szóbeszéd szerint többen fel is próbálták…), kalandjai regénybe illőek: szállították német teherautón, amerikai katonai dzsipen, utazott csapatszállító hajón, katonai helikopteren és elnöki különgépen is. Végül 1953-ban az Egyesült Államokba vitték, ahol az amerikai nemzeti aranykinccsel együtt a Fort Knox katonai erődítményben őrizték egészen 1978-ig.
A kommunizmus és a nemzeti ereklyénk távollétének időszaka alatt a korona nem volt „szent”, és a nevét is kötelező volt kisbetűvel írni. A hazatérését megelőző harminc évben semmilyen szakmunka nem jelent meg róla magyar nyelven. A hazahozatala időről időre napirendre került, ám a Fehér Ház nyilvánosan jelezte, hogy nem hajlandó kiadni a Kádár János vezette kommunista pártnak. Ford és Nixon elnök hivatali ideje alatt is az volt a határozott álláspont, hogy „hagyjuk békén az alvó oroszlánt”.
Az amerikai–magyar viszony normalizálódása csak 1969-ben kezdődött – ennek egyik jele Mindszenty József hercegprímás sorsának rendeződése volt. (Mindszentyt 1948-ban bebörtönözték, az 1956-os forradalomban kiszabadult a börtönből, majd amikor a forradalmat vérbe fojtották, az amerikai nagykövetségen kért és kapott menedékjogot. 1971 szeptemberéig maradt ott, végül elhagyhatta az országot.)
Billy Graham mint Isten eszköze
1972-ben az Észak-amerikai Magyar Baptista Szövetség vezetői meghívására egy magyar egyházi delegáció utazott ki az Egyesült Államokba. A küldöttség meglátogatta az amerikai magyar baptista gyülekezeteket, így jutottak el a tengerentúli magyarság fővárosába, Clevelandbe is. Billy Graham, a világhírű amerikai prédikátor éppen abban az időben tartott egy evangélizációt a város százezer embert befogadó sportcsarnokában. Miután Graham az esemény alatt értesült arról, hogy Magyarországról egy kisebb egyházi delegáció is jelen van, az egyik szünetben beszélgetett velük. A magyar baptista vezetők megemlítették neki, hogy örömmel vennék, ha egyszer Magyarországra is ellátogatna. A találkozás – amely akkor inkább egy protokollbeszélgetésnek tűnt – itt véget is ért. Billy Graham azonban ezt követően kilépett a pódiumra, és a rendezvényt élő egyenes adásban közvetítő televízió kamerái és a százezres hallgatóság előtt bejelentette, hogy meghívást kapott Magyarországra.
Szavai óriási visszhangot váltottak ki itthon és külföldön egyaránt. Miután a delegáció hazaérkezett Magyarországra, azonnal berendelték őket az Állami Egyházügyi Hivatalba, ahol komoly megrovást kaptak, amiért mindenféle előzetes jóváhagyás nélkül egy ilyen „veszélyes” embert hazánkba invitáltak. Ám az illetékes politikai vezetők egy idő után felismerték, hogy ebből a helyzetből csak súlyos diplomáciai bonyodalmak árán lehetne visszatáncolni, így inkább az előremenekülés taktikáját választották. Rájöttek, hogy egy ilyen horderejű látogatás engedélyezése kedvezően befolyásolhatja hazánk megítélését a nyugati világban, hiszen látványosan lehetne cáfolni azokat a – cseppet sem alaptalan – vádakat, miszerint a keleti blokk országaiban nincs rendes vallásszabadság, és a keresztények jogait erőteljesen korlátozzák. A hatalomnak tehát érdeke fűződött ahhoz, hogy szabad utat biztosítson Graham meghívása előtt. Ugyanakkor az a hír járta, hogy az evangélista bejövetelének volt egy feltétele: arra kérték, hogy járjon közbe annak érdekében, hogy a magyar korona visszakerüljön Magyarországra – a nagy evangélista ugyanis baráti kapcsolatot ápolt az USA elnökeivel, így a baptista Jimmy Carterrel is, emiatt nem tűnt esélytelennek az elképzelés.
Billy Graham először 1977 szeptemberében érkezett Magyarországra (Carter elnököt 1977. január 20-án iktatták be elnöki tisztségébe). Az esemény nem kapott nagy sajtónyilvánosságot, ennek ellenére harmincezer (!) ember gyűlt össze Tahiban, hogy meghallgassa őt. Látogatásának nem csupán fantasztikus lelki hatása volt, hanem történelmi szempontból is kimagasló jelentőségűnek bizonyult, ugyanis hazatérése után tolmácsolta a magyar állam és a hívők kérését Carternek. Az elnök nem sokkal később alá is írta a Szent Korona visszaszolgáltatásáról szóló rendeletét.
A hazaérkezés
A koronaátadási ünnepséget 1978. január 6-án tartották. Az Országház épületén ezúttal nem díszelgett ott a vörös zászló, csak a nemzeti lobogó lengett, és a ceremónia végén nem az Internacionálé, hanem a Szózat dallama csendült fel. A kétórás csúszással „élőben” közvetített esemény a magyar televíziózás történetének meghatározó momentuma volt. Itthon minden jelentős sajtóorgánum beszámolt az átadásról, de csupán a Vigilia katolikus lap nevezhette „szent”-nek a koronát.
Fontos hangsúlyozni, hogy a Szent Koronát nem az akkori rendszernek, hanem a magyar nemzetnek szolgáltatta vissza az amerikai népet képviselő Cyrus Vance külügyminiszter, és azt is kikötötték, hogy a koronaékszereket nyilvánosan állítsák ki. Az amerikaiak kérésére Kádár János, az MSZMP főtitkára távol maradt az eseménytől. (A sors fintora, hogy az átadási ünnepségen több olyan hazánkfia is jelen volt az amerikai küldöttség tagjaként, akik 1956-ban hagyták el az országot.) A Szent Korona átadásának napján Liszt Ferenc Koronázási miséje hangzott fel a Mátyás-templomban.
Victor Covey, az amerikai szakmai delegáció vezetője így emlékezett vissza a korona hazatérésére és fogadtatására: „Fogalmam sem volt arról, hogy mennyire szent számukra ez a tárgy. Az emberek letérdeltek az út mentén, ahogy elhaladt mellettük. Rendkívül fontos volt számukra. Olyan volt, mintha fény vette volna körül. Hihetetlen volt! Sugárzott ezekre az emberekre. Síri csend honolt. Úgy vitték, mint egy gyermeket. Ahogyan Jézus Krisztus ment a templomba a galambok és édesanyja társaságában.”
Az előzetes megállapodásoknak megfelelően a koronázási ékszereket bemutató tárlat 1978. január 31-én nyílt meg a Nemzeti Múzeumban. Az első évben nemzeti kincseinket közel kétmillió látogató nézte meg.
A Szent Korona hazatérése tehát egy hosszú és bonyolult folyamat eredményének tekinthető. A történetben a hidegháború enyhülése, illetve a magyarországi és az amerikai belpolitikai fejlemények egyaránt szerepet játszottak, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az evangéliumi szálat – és ezáltal Isten gondoskodó szeretetét –, amelynek köszönhetően elérkezett ez a várva várt történelmi pillanat. Az is az isteni időzítés része volt, hogy a kereszténység egyik legősibb ünnepén, vízkereszt napján érkeztek haza a koronázási ékszerek…
A koronát Victor Covey, az Amerikai Nemzeti Galéria vezetője adta át Fülep Ferencnek, a Nemzeti Múzeum főigazgatójának
Epilógus
2000. január 1-jén a Szent Koronát az országalmával, a jogarral és a karddal együtt ünnepélyes keretek között átszállították a Parlament épületébe; speciális tárolási igénye miatt a palást a Nemzeti Múzeumban maradt. A koronázási ékszerek azóta az Országház kupolacsarnokában láthatók, 2011 közepe óta a Honvéd Koronaőrség őrzi őket.
Megjelent a Family 2021/4. számában.
