Aki ismeri, különös tisztelettel beszél róla, aki először találkozik vele, biztosan magával viszi szelíd, kedves mosolyát, csendes, nyugodt hangját. Bolyki Eszter tizenkétszeres nagymama, bár alig múlt hatvanéves. Zenetanár, iskolaalapító igazgató, gyermekei ismert énekesek és zenészek. Nem mindennapi asszony, akinek sokszor kellett újrakezdenie az életét…
A nappaliban, ahol beszélgetünk, rögtön rácsodálkozom, hogy a vázák mindenütt telis-tele vannak virágcsokrokkal.
– Sokszor kapok virágot, néha nem is tudom, miért – mosolyog Eszter, majd belekezd élettörténetébe. – A Madarász családba születtem ötödik gyermekként; heten voltunk testvérek. Szüleim a Felvidékről települtek át Magyarországra 1947-ben. Édesapám illegálisan menekített meg a frontszolgálat elől egy osztálynyi leventét. Matematika–fizika szakos tanár volt, aki maga is játszott hangszeren, és fontosnak tartotta a gyerekei zenei nevelését. Ennek köszönhetem, hogy a miskolci Zenepalotába jártam zongorát és csellót tanulni. Egész kicsi lányként már a saját kórusomat vezényeltem.
Nagy reményekkel indultam tehát a miskolci zeneművészeti főiskola zongora–szolfézs–karvezetés szakára. Másfél év után azonban titokzatos betegség támadott meg. Évek alatt derült ki, hogy egy olyan hormonális problémáról van szó, amely tönkreteszi az idegrendszert. Egyetlen megoldást láttak az orvosok: gyermekeket kellene szülnöm, egymás után többet. A betegség azonban szinte kizárta ezt. „De van Isten…” – mondták vigaszul. S valóban, megtapasztaltam, hogy mennyire igaz ez. Többször évet halasztottam, majd férjhez mentem, és hét év alatt öt fiam született. Isten után nekik köszönhetem, hogy meggyógyultam.
Hajnalig a fotelban
Nem sokkal azután, hogy a második fiú megszületett, a család a férj szülőfalujába, Biatorbágyra költözött, ahol a gyülekezetük egyik tagja fogadta be őket. Négy és fél évig ingyen lakhattak nála, amíg felépítették a saját otthonukat. Mikor Balázs, az ötödik fiuk egyéves lett, a férj kilépett a munkahelyéről, és festőművészként próbált munkát találni. Eszter pedig heti két napon tanított, hiszen még gyest sem kapott a gyerekek után, mivel a szülés előtt nem volt munkaviszonya.
– Megint új szakasz kezdődött az életemben – folytatja a mesélést. – Vácott, Pest megye kiemelt zeneiskolájában kaptam állást. A kiváló intézményt családbarát igazgató vezette, aki nem félt az ötgyermekes zenetanártól, így is felvett. Itt tanultam meg a szakmát és mindent, ami egy jó zeneiskola működtetéséhez szükséges. Hihetetlenül sokat utaztam, de csodálatos, évekig nem érzékelt világ tárult ki előttem. Eleinte csak ámulattal néztem ki a vonatablakból, hogy zöld a fű, rügyeznek a fák, és hogy tele van szépséggel minden. Majd rákaptam az olvasásra. Olyan jó volt, hogy nem szólt közbe senki! Csend volt. Ekkor már nyolc éve pelenkáztam… Ráadásul nem kellett szenet lapátolnom, a villannyal bajlódnom. Fűtött, világos szobában egyszerre egy gyerekkel foglalkoztam. Mi bajom lehetett volna? Este hétkor mosolyogva mentem be az órámra, és így értem haza is. Hétfőn, szerdán és csütörtökön mindent elrendeztem, hogy kedden és pénteken nyugodtan mehessek tanítani.
Két év után Eszter Zsámbékra került, ahol egy évtizeden át vezette az érdi zeneiskola kihelyezett tagozatát. Ide sem volt egyszerű átjárnia, de ha úgy adódott, akár gyalog is nekiindult.
– Közben a férjem elment tőlünk, és én egyedül maradtam a gyerekekkel. Ezután vettem föl a Bolyki Eszter nevet is, hogy a gyerekeimmel azonos vezetéknéven hívjanak. Sokáig azonban nem tudtam elfogadni ezt az új helyzetet, nem tudtam, hogy fogok öt fiút nevelni egyedül. Aztán fölfogtam, hogy Isten rám bízta a gyermekeimet, s az erőt is meg fogja adni ahhoz, hogy helyes irányba tudjam terelni őket. Amikor éjfél körül mindegyik lefeküdt, hajnalig ültem a fotelban, imádkoztam, és csak úgy belehelyezkedtem az Isten karjába.
Ezután még jobban belekapaszkodtunk egymásba, és szigorú munkamegosztást vezettünk be. Mindennap kiírtam a fiúk órarendjéhez igazítva, hogy kinek mit kell csinálnia a tanítás után: ki vág fát, ki gyújt be a cserépkályhákba, ki megy a boltba, ki hoz vizet… Ha valaki nem teljesítette a rá bízottakat, akkor annak mindannyian kárát láttuk. Így mindenki hamar megtanulta, hogy maradéktalanul el kell végeznie a feladatát.
Egy végzetes nap
Az évek teltek-múltak. A fiúk egyre tehetségesebben zenéltek. Eszter megbízást kapott az érdi zeneiskola zongora tanszakának vezetésére, keresetkiegészítésként pedig időnként egy csirkeneveldébe járt dolgozni. Miután a legidősebb fiú, Attila leérettségizett, felmentették a katonaság alól, és Nyugat-Németországban vállalt munkát. Nagyon sokat segített: húrokat hozott a hegedűkre, csellóra, nádat a klarinétra. Ezek mind komoly kiadások lettek volna a család számára. Ám egy nap szomorú hír érkezett…
– Két évig éltünk így, amikor Attila autóbalesetben meghalt. A veszteség, a fájdalom, sőt a kétségbeesés óriási volt a szívemben. Aztán egy idő után megértettem, hogy a végzetes baleset nem azért következett be, mert Isten egy pillanatra nem figyelt oda. Nem tudom, nem értem, hogy miért, de biztos, hogy az ő tudtával, engedélyével történt.
Ekkor már évek óta írtam zenét Túrmezei Erzsébet verseire. Otthon sokszor sírva énekeltem a vigasztaló sorokat, amelyek segítettek enyhíteni a fájdalmam. A tehetetlenség és értetlenség mellett az is gyötört, hogy vajon mindent megmondtam, átadtam-e Attilának, amit kellett. Úgy éltem-e, hogy abból tudott építkezni? Lassan értettem meg, hogy Isten helyrehozza, elfedezi a rossz döntéseinket is. Megsebez, de be is kötöz, és újabb kezdetet ad. Csodálatosan fogalmazza meg Túrmezei: „De akkor is hisszük – akármi érjen, / Vigyáz ránk az áldó atyai szem (…), / s míg a fény újra áttör a sötéten, / nem csüggedünk, csak várunk csendesen.”
Hét kis rögöcske
Attila halálával egy kereset is kiesett a családban, de Isten ezt is pótolta. Biatorbágy zeneszerető, énekelni tudó polgármestere megkereste Esztert azzal, hogy indítsa el a helyi zeneiskolát – ráadásul a második félév elején. Akkor februárban hatvan, a következő szeptemberben százhúsz gyerek iratkozott be, és a létszám azóta is folyamatosan nő. Esztert kinevezték igazgatónak, szakmailag szabad kezet kapott, és utaznia sem kellett. Időközben rendelet írta elő, hogy a munkaköréhez felsőfokú végzettségre van szükség, ám ő a betegsége, majd a gyerekek születése miatt nem tudta befejezni a tanulmányait. Így huszonöt esztendőnyi szakmai gyakorlattal, ötvenkét évesen újra beült az iskolapadba.
– Még javában jártam a főiskolára, amikor az agyamban egymástól távol hét kis rögöcske keletkezett. Ennek következtében lebénult az egyik hangszalagom, és nem bírtam öt percnél tovább beszélni. Mindezt tanárként, énekesként, karnagyként éltem át… Úgy éreztem, hogy Isten mindent kihúzott a lábam alól: a férjemet, a fiamat, az egészségemet, a gyermekeimet mint támaszokat, hiszen a fiúk időközben családot alapítottak. Isten egyre jobban térdre kényszerített. De nem lázadtam, bensőséges kapcsolatban voltam már vele. A halál is átértékelődött számomra. Sok évig esténként az erkélyünkről néztem, ahogy a csillagos ég és a föld egybeért. Tudtam, hogy Attila ott van Istennél, és azt is, hogy ő Úr mindenek felett, és mindenütt jelen van. Különleges kegyelem, hogy a betegségem csak két hónapig tartott. Megviselte a szervezetemet, de felépültem.
Csendben élni
A Bolyki gyerekek ez idő tájt már önálló életet éltek, sőt ekkorra Eszter már hat unokával is büszkélkedhetett.
– Kamaszkoruk óta imádkoztam a fiaimért, hogy el tudjam engedni őket, és a párjukat is el tudjam fogadni. András, Lackó, Gyuri és Balázs Bolyki Brothers néven sikeres zenészek, énekesek lettek. Nem büszkén, hanem inkább félve, aggódva állok Isten előtt, és folyamatosan könyörgök értük, mert tudom, mit jelent „sztárnak” lenni. A nem mindennapi tehetséget Istentől kapták és nem tékozolhatják el. Felelősek azért, hogy mit kezdenek vele! Nagy áldás a közös munka, de kemény helyzeteket is teremt például az egymástól való teljes anyagi függés. Mindegyiküknek meg kell járnia a maga poklát, mert ahol az ördög látja a hűséget, ott támad. Akármennyit imádkozom értük, tudom, sohasem elég, hiszen Isten megengedi a feszültségeket is.
Idővel megtanultam csendben élni. Kevesebbet szólok, inkább az életemmel szeretnék beszélni. Hirdetni, hogy Isten hűséges, hiszen engem, gyenge anyát is megtartott, megerősített mind fizikailag, mind a hitemben. Alázat és hálaadás lehet csak a szívemben – zárja szavait Eszter.
Én pedig, azt hiszem, értem már, miért is van otthonában az a sok-sok virág…
A szerzőről
