Barion Pixel
bezár

Szabad nem inni

Dömösön innen és túl

„Mindenki beteg abban a családban, ahol valaki valamilyen függőségben szenved, és általában a túlélésre rendezkednek be mindannyian, mert valamilyen módon muszáj kezelni a helyzetet. De ekkor senki sem önmaga igazán” – hallgatom a szomorú tényt egy teremben, ahol alkoholbetegek és alkoholista pszichés betegek ülnek jobbára komoran, magukba roskadva néhány tiszta tekintetű, mosolygós arcú, a rabságból már megszabadult segítő társaságában. A kemény szavak egy törékeny hölgy szájából hangzanak el: Némethné Balogh Katalin tart előadást a Magyar Kékkereszt Egyesület és a Református Iszákosmentő Misszió dömösi gyógyító otthonában, amelynek édesapja után ő az egyik vezetője.

Kikkel és hogyan foglalkoznak Dömösön?

Havonta tartunk két-három hetes gyógyító konferenciákat elsősorban alkoholistáknak, de közöttük egyre többen depresszióban is szenvednek, sőt pszichiátriai kezelésben is részesülnek. Ma már alig vannak ugyanis „rendes” alkoholisták, általában több szenvedélybetegség együtt jelentkezik, vagy valamilyen pszichiátriai betegséggel karöltve. A depresszió például bármilyen függőségre hajlamossá tesz, az alkohol a pszichés betegségek „öngyógyításában” sokszor jobban beválik, mint a gyógyszer, hiszen nagyon gyorsan oldja a feszültséget. És a fordítottja is igaz: van, aki az ivás miatt lesz pszichiátriai beteg.

Mit tudnak kezdeni az elvonási tünetekkel?

A masszív, tíz-húsz éve alkoholisták esetében a tünetek hamar jelentkeznek, de nem tartanak sokáig, három-négy nap után elmúlnak. Dömösön megtapasztalják, hogy emberszámba vesszük őket, Isten teremtményeiként tekintünk rájuk. A gyógyulni vágyók számára mi nem elvonó-, hanem „ajándékozó” kúrát javaslunk: egy teljes és tartalmas élet lehetőségét kínáljuk. Úgy beszélünk a hitről, a hétköznapi élet dolgairól, hogy kimozduljanak a saját, bezárt világukból. Lássák meg, hol tart az életük, mit kaphatnak a hit által. Ismerjék meg Isten szeretetét, és találják meg a segítséget.

Általában kik jönnek ide? Milyen családokból származnak a gyógyulni vágyók?

Rengeteg a csonka családból jövő, akinek elváltak a szülei, vagy aki maga is elvált. És egyre több a fiatal is, bár jobbára a 40–60 év közöttiek kérnek tőlünk segítséget. A közvélekedés szerint inkább a férfiak isznak, de hozzánk hasonló létszámban érkeznek nők is. Ők tovább tudják titkolni a függőségüket, sok közöttük a zugivó, az erős smink egy darabig elfedi az arc megváltozását…

Mivel ma már minden a fogyasztásról szól és arról, hogy most érezd jól magad, ezt az alkohol rögvest megoldja. Aztán új jelenség lett az unalom, az emberek nem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel: ha épp ráérnek, nem kirándulnak, nem a madarak, fák szépségét csodálják, hanem fogyasztanak, és ebbe az alkohol is beletartozik. A ma emberének mindezek mellett folyton erősnek kell látszania, minden azt üzeni, hogy különben lemarad, nem érvényesül. Komoly probléma lett a társfüggőség is. Alkoholista szülők gyereke lehet, hogy az alkoholt megutálja, de társfüggővé válhat, és megkötözi a párját a ragaszkodásával, mert a kapcsolatot szereti inkább, nem a társát.

„Több az élet…”

Ezek szerint odafigyelnek az egész családra?

Nagy hangsúlyt fektetünk a párkapcsolatra, a gyógyító alkalmakra elkísérheti a társ is a beteget. És tartunk külön családi és párkapcsolati hetet is.

Miként fogadják a házastársak mindazt, amit itt hallanak?

A magát tökéletes házastársnak vélő hitves nemegyszer rádöbben, hogy mekkora felelőssége volt abban, hogy nem jelölte ki a határokat. Nem mondott világosan igent és nemet, vagyis nem mondta ki a maga számára sem, hogy szeretem az alkoholista társamat, de az alkoholt utálom.

Bizony a határokat az életünk más területein is igen nehezen jelöljük ki. Ön például vezeti a dömösi intézményt, illetve a Református Iszákosmentő Missziót, miközben feleség és három gyermek édesanyja is. Mennyi ideje jut így a családra?

Ma már könnyebb a helyzetem, mert a gyermekeink otthon laknak ugyan, de nagykorúak. Az is segíti az önállósodásukat, hogy mostanában többet vagyunk Dömösön, mint Pesten. Időnként ők is tevékenykednek a misszióban, egyik gyermekünk segítő szakmát tanul. A férjem a munkatársam, ugyanis ő a dömösi ház gondnoka.

Nem szokványos helyzet.

Így igaz, a férjemmel együtt dolgozni egyszerre kihívás és ajándék is. Amikor azonban otthon vagyunk, tudatosan törekszünk arra, hogy ne a munkahelyi ügyekkel foglalkozzunk.

Általában igyekszem inkább több időt bent tölteni, de nem viszek haza munkát. Sokat tanultam a férjemtől – mondhatni azért is maradtam életben –, mert már a házasságunk elején tisztázta, hogy mostantól éjszaka nem dolgozunk, hanem alszunk. Ugyanis én hajlamos vagyok filmszakadásig dolgozni. Az életem egyik nehéz harca most is az, hogy ne essek túlzásba a segítésben.

Családi hagyományt folytat, hiszen az édesapja, id. Balog Zoltán lelkipásztor indította újra hazánkban az iszákosmentő missziót és a Magyar Kékkereszt Egyesületet. Ön mikor kapcsolódott be a szolgálatba?

A testvéreimmel belenőttünk ebbe a misszióba, az életünk ehhez igazodott, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok dolgozni… Amikor a két kicsi gyerekünkkel otthon voltam, az édesapám meghívta a vejét Dömösre gondnoknak. Három évig itt éltünk, itt született a harmadik gyermekünk. A negyediket vártuk, aki sajnos nem született meg, amikor visszaköltöztünk Budapestre.

Ez sem mindennapos helyzet. Kicsi gyerekekkel egy iszákosmentő misszióban élni…

Nem gondoltunk bele akkor, jöttek az események, és tettük a dolgunkat. Kényelmes volt, hogy nem kellett naponta főznöm, viszont az üres heteken én főztem mindenkire, aki itt maradt. A szentestét is együtt töltöttük azokkal a gyógyuló barátainkkal, akik valamiért Dömösön ragadtak. Már nagyobbacskák voltak a gyerekeink, amikor édesapám fölvett a budapesti irodába alkalmazottnak: délelőttönként adminisztráltam vagy mosogattam, máskor takarítottam, délután pedig tudtam a gyerekeimmel foglalkozni.

Mióta vezeti a szolgálatot?

Amikor édesapám 2002-ben elment nyugdíjba, megkerestek, hogy vegyem át a munkáját. Először visszautasítottam, mondván, hogy a legkisebb gyermekünk csak hétéves. Aztán ismét megkerestek. Megharcoltam a döntést, az az igevers győzött meg, amely a szüleim életének is az egyik fontos alapgondolata volt: „Több az élet az eledelnél és a test a ruházatnál.” (Lukács evangéliuma 12,23) Már több mint tíz éve, hogy itt szolgálok; szeretném, ha a családunk is megélné ezt a többet.

Az alkoholista is ember

Mi az eredeti szakmája?

Védőnő vagyok, de keveset töltöttem ezen a területen, mert úgy éreztem, hogy többre, másra is szükségük lenne az embereknek. Beiratkoztam a levelező teológiára, közben lelkigondozó lettem a diakónusképző intézetben, ahol olyan fiatalokkal foglalkoztam, akik az egyház szeretetotthonaiban dolgoztak. Ezután a dunaalmási református gyermekotthonban szolgáltam három évet, majd felkértek egy idősotthon vezetésére. Ott ismertem meg a férjemet, aki akkor is a munkatársam volt. El sem tudtam képzelni szebb munkát, mint hogy idősekkel vagy sérült gyerekekkel foglalkozzam.

Egyik sem könnyű terep egy fiatal nő számára.

Valóban, Isten azonban fölfedeztette velem azt, hogy ez egy csodálatos világ, hogy a velük töltött idő minden nehézség mellett ajándék. Mikor a gyerekek azt mondták, „fogyatékos vagyok”, azt válaszoltam, hogy én is, csak rajtam nem úgy látszik. Tartottam nekik a gyermek-istentiszteletet, ahol a siketnéma mutatta, hogy melyik éneket énekeljük – megtapasztaltuk, hogy a Lélek munkája fölülírta a testi fogyatékosságot… Máskor a hirtelen jött agressziójukkal kellett valamit kezdeni. Mindez az Istenhez, az emberekhez való viszonyomat is alakította, arra tanított, hogy a normál életben is elfogadjam, ha nem azt kapom, amit vártam. Az idősek között szolgálva pedig azt próbáltam ellesni, hogyan készüljek az öregségre, mit tehetek azért, hogy ne váljak elviselhetetlen teherré mások számára.

A sérült gyereket sajnáljuk, az idős ember hozzánk tartozik, hiszen mi is megöregszünk egyszer, na de az alkoholista? Ő megérdemli a sorsát, hiszen ő iszik – tartja a közvélekedés. Hogyan látja mindezt?

Levendel László tüdőgyógyász professzort idézem, akinek a páciensei között sok iszákos volt, és aki az elsők között hangoztatta, hogy az alkoholista először is ember, aki iszik. Nyilván ő maga iszik, tehát nem menthetjük föl, de nem mondhatjuk azt sem, hogy ami miatt a pohárhoz nyúl, az nem igaz. Éppen ezért arra helyezzük a hangsúlyt, hogy önmagával próbáljon meg valamit kezdeni. Aztán az ember arra is rájön, hogy nincs nagy különbség, akár én is lehetnék alkoholista.

A rokonságában vagy a baráti körében volt szenvedélybeteg?

Igen, sajnos. Azt szoktam mondani, hogy én meg gyerekkoromban „eszékes” voltam: utáltam magamat, de képtelen voltam mértéket tartani az evésben. Amikor végre eldöntöttem, hogy nem fogok kérni például tejszínhabot, az édesanyám így reagált rá: „Beteg vagy, kislányom?” Főiskolásként hónapokon át imádkoztam: „Uram, engedd, hogy ma mértékletes legyek.” Ha nagyon elfáradok, gondolatban ma is képes vagyok enni, mint a megszabadult alkoholisták, akik álmukban isznak. Mennyire nehéz a mértéket megtalálni, mert a végletek emberei vagyunk. És mennyire könnyen nyúlunk a pótcselekvésekhez! A különbség csak az, hogy ez miben fejeződik ki: én a férjemet, a gyerekemet bántom meg, ha feszült vagyok, más az italt választja. Ez a szolgálat számomra is tükör.

Élni a lehetőséggel

Egy-egy tanács visszaköszön a saját életében?

Igen. Soha nem felejtem el, amikor valakinek azt mondtam, hogy mindig van választási lehetőség, és nyomban belém hasított: „Vajon te a magad számára is így gondolod? Meghaltak a szüleid. Mi lesz az általuk megkezdett szolgálattal?” Az ember néha abba is elfáradhat, hogy mekkora felelősség nehezedik rá. Mostanában azon gondolkodtam, ki folytatja majd ezt a munkát, hiszen itt az evangélium áll a középpontban, minden más csak támogató eszköz… Tanulgatom, hogy „hagyjad az Úrra a te utadat”.

Mennyire terhelik meg az egyéni sorsok?

Néha nagyon megküzd az ember egy-egy élettel. Főként addig, amíg nem látom a következő lépést: nem tudom, hogy kell-e tennem valamit, vagy hagyhatom, hogy Isten cselekedjen, épp nincs rám szükség. Sokan visszajönnek elmondani, hogy megtörtént a csoda, megszabadultak. Ugyanakkor nem kell azon sem görcsölni, hogy ki gyógyul meg, ez Isten titka. A betegség egy uralkodó kényszer az ember életén. Szabad nem inni – ez itt, Dömösön az egyik legfontosabb üzenet, a szabadságot pedig mindenki szereti. Édesapám azt mondta: aki ezt nem fogadja el, az annak a kudarca. Az egyik gyógyult gondozottunk pedig úgy fogalmazott: „Ha innen hazamegyek, más üzemanyaggal fogok működni.”

És vajon meddig tart ki ez az üzem­anyag? Milyen gyakori a visszaesés?

Természetesen előfordul. Az élethez való viszonyulásunk folyamatosan alakul, ha valaki ki tudott lépni az alkoholfüggőségből, az még nem a befejezés, hanem a kezdet. Ha valaki kibírja ital nélkül, az lehet úgynevezett száraz alkoholista is, aki úgy él, mint régen, csak nem iszik. A lényeg, hogy szabad ital nélkül élni. Gyakran hallottam visszaesőktől: „Amikor nehéz volt az élet az alkoholtól, Jézushoz menekültem. Amikor nehéz lett Jézussal, az alkoholhoz menekültem.”

És így kialakul egy ördögi kör…

Aki visszaesik, valamit még nem értett meg Isten világából. Igyekszünk támogatni őt abban, hogy felismerje, mi az, ami a hitében nem működik. Azt tudatosítjuk, hogy Isten mindig kéznél van – a mi dolgunk az, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel.

 

A dömösi otthonban folyó szolgálatról és a Magyar Kékkereszt Egyesületről további információ itt olvasható: www.kekkereszt.org.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal