– avagy a komfortzónánkon innen és túl
Szeretjük a megszokottságot és a kiszámíthatóságot, ezért igyekszünk az életünket biztonságos keretek között tartani. A mindennapjainkat átszövő rutinjaink is ezt a célt szolgálják: jól bevált termékeket fogyasztunk, kipróbált helyekre megyünk, megbízható emberek vesznek minket körül. Ismerős úton járva ugyanis kisebb a valószínűsége annak, hogy váratlan eseményekkel és kihívást jelentő helyzetekkel találjuk szembe magunkat. Ha azonban valamilyen rajtunk kívül álló ok vagy esemény miatt mégis rákényszerülünk a változtatásra, akkor frusztráltak és kétségbeesettek is leszünk. De mi van akkor, ha Isten hív minket rá?
A biztonságot jelentő, megszokott, kiszámítható közegünk a komfortzónánk. Mi minden tartozik bele? A kapcsolataink, azok a helyzetek, amelyekben otthon érezzük magunkat, a bevett problémamegoldási stratégiáink és konfliktuskezelési módszereink, valamint azok a feladatok, amelyeket már nagy biztonsággal el tudunk végezni. Mindezek kényelmessé, kiszámíthatóvá teszik az életünket – ám ennek vannak bizony hátrányai is.
Ezek egyike az, hogy nem feltétlenül csak jó dolgokhoz tudunk ragaszkodni, képesek vagyunk káros tevékenységekhez, romboló élethelyzetekhez is hozzászokni: ott ragadhatunk például egy rossz munkahelyen vagy lakókörnyezetben, nincs erőnk vagy bátorságunk változtatni az életmódunkon. De folyamatos fejlődés nélkül még a jó szokásaink is idejétmúlttá és érvénytelenné válhatnak.
Ha kizárólag a komfortzónánkon belül töltjük az életünket, akkor ez akadályoz minket az Istennel való kapcsolatunk elmélyülésében és a hitünk növekedésében is, és egyben rutinossá teheti keresztény életünket. Például nem vesszük észre, hogy Isten másfelé vezetne minket, vagy egy új feladatot szeretne ránk bízni, mert annyira ragaszkodunk a jól bevált kis életünkhöz.
Gondoljunk csak bele! Ha egy tízéves gyermek csupán ugyanannyira lenne képes, mint egy ma született, azt hinnénk, hogy valami baj van vele, hiszen az a természetes és egészséges, ha fejlődik, vagyis hogy egyre nehezebb, bonyolultabb feladatokat tud megoldani, az ismeretei egyre növekszenek, és az élet egyre több területén képes megállni a helyét. Tudunk-e ugyanilyen természetes hozzáállással tekinteni a lelki növekedésünkre is?
Merjünk elindulni!
A Biblia a hit hősei között említi Ábrahámot, Mózest, Dávidot és Józsefet. Ezeknek az embereknek a történetében az a közös, hogy Isten kimozdította őket a komfortzónájukból. El kellett hagyniuk az otthonukat, idegen környezetben kellett olyan feladatokat elvégezniük és olyan szituációkban helyt állniuk, amelyek próbára tették őket. Mi mikor kaptunk utoljára ilyen feladatokat Istentől? Vajon meghalljuk-e a hívását?
Természetes, hogy szorongással, kétségekkel és félelemmel telik meg a szívünk, ha új utakra kell indulnunk, ha számunkra ismeretlen helyzetekkel kell szembenéznünk, mivel ilyenkor a korábbi, jól bevált módszereink többnyire nem használhatók. Tehát új eszközökhöz kell nyúlnunk, új módszereket kell tanulnunk. Új szolgálatra vállalkozni, rutinná vált hívő szokásainkon változtatni, ismeretlen embereket Jézushoz hívni, új munkahelyre menni, esetleg új szakmát tanulni vagy lakóhelyet váltani – mindez sok küzdelemmel jár. Egy régi bölcs mondás szerint „ahhoz, hogy új földeket láss, új vizekre evezz, el kell hagynod a part biztonságát”. Isten azonban azt ígéri nekünk, hogy ő velünk van akkor is, ha vízen kelünk át.
Azokról az emberekről, akiket a Biblia a hit hősei között tart számon, azt mondja, hogy ők hit által tudtak engedelmeskedni Istennek: „elindultak, nem tudva, hová mennek”. Ez egy fontos dologra hívja fel a figyelmünket: hitben járunk, nem pedig látásban. Hiszen a hit a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Isten azt ígéri nekünk, hogy az ő igéje lámpásként világít előttünk, nem pedig azt, hogy reflektorral lesz kivilágítva az egész utunk. Ő mindig „csak” a következő lépést mutatja meg, de mindig gondja van arra is, amit mi nem látunk. Mindezeken túl Isten a jelenlétét is ígéri számunkra, ahogyan Mózestől is megkérdezte: „Megnyugtat téged, ha az orcám veletek megy?” Mózest megnyugtatta – legyen elég ez számunkra is!
Növekedés és csodák
Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért is szükséges időnként elhagyni a komfortzónánkat. Miért kezdjünk bele nehéz küzdelmekbe, ha éppen kényelmesen, könnyebben is leélhetnénk az életünket?
Egyrészt azért, mert tanulni és fejlődni csak akkor tudunk, ha új dolgokat próbálunk meg. Amikor egy gyermek megtanul egy egyszerű dallamot lejátszani a zongorán, akkor örömében nem csupán ezt ismételgeti a végtelenségig, hanem újabb és nehezebb műveket kezd el gyakorolni. Ezek eleinte komoly erőfeszítést igényelnek tőle, de közben fejlődik és ügyesedik. Mi is csak akkor tudunk lelkileg növekedni, ha kimozdulunk a megszokott életünkből.
Másrészt pedig nem kényelmes, kihívásmentes keresztény életre lettünk teremtve, hanem Istennel való közösségre, arra, hogy az ő dicsősége kiábrázolódjon rajtunk. Emlékezzünk vissza a legnehezebb időszakainkra! Nem ezek során tapasztaltuk-e meg a legmélyebben Isten hatalmát, kegyelmét és szeretetét? A mi Urunk feladatokat bíz ránk, és ezeken keresztül formál minket. Komfortzónánkat elhagyva tapasztalhatjuk meg igazán az ő hatalmát, és élhetjük át a csodáit abban, ahogyan mindezeken keresztülvisz minket. Ha ezekre nézünk, akkor egyre könnyebb lesz neki engedelmeskednünk.
Útravaló ismeretlen utakhoz
* Előre tekintsünk! Ne azon fájdítsuk tovább a szívünket, hogy milyen jó volt a korábbi munkahelyünk, lakóhelyünk, szakmánk – bármely olyan terület, amely jelenleg változáson megy keresztül –, hanem arra nézzünk, hogy mi vár ránk!
* Vegyük észre az adott helyzet pozitívumait! Lássuk meg, mi az, amiben formálódunk, amit tanulunk és megtapasztalunk általa!
* Vegyük számba azokat a kapcsolatokat és tevékenységeket, amelyek ebben a helyzetben segítséget jelentenek nekünk, és fordítsunk időt rájuk!
* Legyünk nyitottak! Ne ragaszkodjunk a megszokott stratégiáinkhoz, bevett útjainkhoz, hanem legyünk készek új készségeket elsajátítani és változni!
A cikk a Family magazin 2014/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
