Iza története
Jóízű nevetéséből és huncut gombszemeiből még nem sejtettem, ám amikor belekezdett az élete történetébe, már tudtam, hogy Iza nemcsak „a menny innenső oldalát”, de a poklot is megjárta. Tátott szájjal hallgattam, hogyan mozdította el Isten az összes kapaszkodót az életéből, hogy végre ne emberi erőre támaszkodjon. Ő Zsengellér-Nagy Izabella, a Timóteus Társaság Fiatalok Az Élet Küszöbén (FÉK) programjának egyik munkatársa, három gyermek édesanyja, akinek nemrégiben jelent meg az első regénye, A menny innenső oldalán.
A gyermekkorodból mennyi emléked maradt?
Másfél éves lehettem, amikor apukám összepakolt, és elment. Anyukám azonban soha egy rossz szót nem mondott rá, így az én fejemben az élt, hogy valahol messze dolgozik. Édesanyámat nagyon korán elvesztettem. Az utolsó vele kapcsolatos élményem egy családi nyaraláshoz kötődik. Anyukámnak meg a barátjának valami miatt hamarabb haza kellett menniük, és én olyan hosszasan búcsúzkodtam, hogy a nagyszüleim meg is jegyezték: „Jaj, Izuska, holnap úgyis találkoztok!” Soha többé nem találkoztunk, mert mindketten meghaltak autóbalesetben. Akkor voltam négyéves. Ezek után a nagyszülőkhöz kerültem, majd egy évre rá édesapám újra megjelent az életemben. Hamarosan bemutatta az élettársát és a lányát, mondván, hogy mától fogva ők lesznek az új családom.
Hogyan tudtál az új otthonodba beilleszkedni? Hiszen még az édesapádat sem ismerted.
Ez egy klasszikus Hamupipőke-történet. Én voltam az a lány, aki a testvére levetett ruháiban járt, és akinek már tízévesen dolgoznia kellett. Volt egy üzletünk a piacon, ott takarítottam, meg felszolgáltam a vendégeknek a halászlét. A tanuláshoz elég nehéz fejem volt, bár nem is nagyon foglalkozott velem senki.
Kamaszkoromra elég sok harag felgyülemlett bennem apukám iránt. Azt gondoltam, ha nem hagyta volna el édesanyámat, akkor nem halt volna meg autóbalesetben. A lovak és a könyvek iránti vonzalmam sok mindenen átsegített. Sajnos egy felnőtt sem volt körülöttem, aki egy kicsit terelgetett volna engem. Ha csak egyetlenegy ember segített volna a világban eligazodni, biztosan másképp alakult volna az életem.
Nagyon korán leváltam a szülői házról, mert tizennégy évesen elkerültem Budapestről a székesfehérvári mezőgazdasági szakközépiskolába. Ez pont a rendszerváltás idejére esett, amikor váratlanul ránk szakadt a nagy szabadság. Mi is buliról bulira éltünk. Tizennégy évesen még elég volt egy pohár bor a kívánt hatáshoz, négy évre rá már két-három nyugtató és legalább öt vodka kellett ahhoz, hogy berúgjunk. Ami a fiúkat illeti, miután átéltem egy óriási szerelmi bánatot, elhatároztam, hogy a szerelem és a szex nem működik együtt, úgyhogy szétválasztottam a kettőt, és mint egy rossz férfi, mentem a kívánságaim után. Ha elég értékesnek tartottam volna magamat, akkor nem feküdtem volna össze bárkivel, és talán az abortuszt sem kellett volna megélnem.
Tizenkilenc éves fejjel bele sem gondoltam, mit teszek. Évekkel később, már anyaként megnéztem a Kontraszt kiállítást, és ott volt egy filmrészlet az abortuszról, amely teljesen összetörte a szívemet. Hirtelen tudatára ébredtem, milyen borzalmat követtem el. Az ember annyira ostoba, fel sem fogja, milyen következményei lehetnek akár egy egyéjszakás kapcsolatnak. A fiatalok többsége úgy gondolkodik, ahogy annak idején én is, hogy „ez velem nem történhet meg”. A kilencvenes évek elején semmi másról nem szólt az életem, mint hogy hajnalig buliztam, és reggel már mentem is dolgozni. Nem sok időt hagytam a gondolkodásra.
Tátongó űr
A férjed nagyon más közegből jön. Hogyan találtatok egymásra?
Volt a barátaimmal egy törzshelyünk a Nyugatinál, és egyik este feltűnt a bárban. Két perc beszélgetés után megsértett valamivel, ennek ellenére hajnali ötig beszélgettünk a pultnál. Emlékszem, valaki odajött hozzánk, ő meg úgy mutatott be neki, hogy én vagyok a felesége. Amikor hajnalban elváltak útjaink, a harminchét éves brókernek mindössze annyi fix információja volt rólam, hogy Izabellának hívnak, és egy állatklinikán dolgozom. Az egyik munkatársa hamar kinyomozta, hol érhet el, és egyszer csak kaptam egy hívást valami biztosítótársaságtól, hogy én vagyok-e Zsengellérné Izabella. „Sajnálattal közöljük – mondta egy hölgy –, de a férje ma reggel elhunyt, és önre hagyott nyolcvanezer forintot.” Emlékszem, csak annyit mondtam, hogy a pénzre nem tartok igényt, inkább a férjemet szeretném visszakapni. S akkor István átvette a kagylót, mi pedig megbeszéltünk estére egy randit. Két hónap múlva megkérte a kezemet, azóta együtt vagyunk. Ennek ma már húsz éve.
Többször utaltál arra, hogy hiányzott egy referenciaszemély az életedből. A tizenhét évvel idősebb férjed némileg pótolta ezt a hiányt?
István nagy tudású úriember volt, aki öltönyt hordott, és Saabbal járt, nekem meg még egy diplomám sem volt. Ennek ellenére a férjem volt az első az életemben, aki nem akart megváltoztatni, hanem elfogadott úgy, ahogy vagyok.
A közös életünket egyébként Zágráb gyönyörű városában kezdtük el, mert István ott kapott munkát. Úgy emlékszem vissza ezekre az időkre, mint a legszebb három évemre. Szerelmesek voltunk, és végre lovakkal foglalkozhattam a zágrábi nemzeti lovardában. Egyetlenegy dolog hiányzott: egy kisbaba, mert a korábbi abortuszom miatt sokáig nem sikerült teherbe esnem. Amikor Sári végre megszületett, akkor azt gondoltam, ez a gyerek egy csoda, ő az Istené. Úgy látszik, az isteni dolgokról való gondolkodás képessége valóban a lelkünkbe van kódolva.
Persze nem Sári volt az egyetlen csoda: alighogy visszatértünk Magyarországra, megszületett Pisti és Lizi is. Az élet szüntelen mozgásban volt, csak egy dolog nem változott: egy űr a lelkemben, amelyet semmivel sem tudtam betölteni.
Miért érezted üresnek az életedet?
Abban az időben sokat voltam egyedül a picikkel, és próbáltam megfejteni, miért vagyok boldogtalan, hiszen szép családom van, jólétben élünk, és egészségesek vagyunk. Folyton kitaláltam valamit, amivel betölthetem az ürességet, amelyet belül éreztem: fogyókúráztam, hogy csinos legyek; elmentem egy írószemináriumra, hogy végre megtanuljak jól írni; adakoztam, mert volt mit adni; s végül beiratkoztam főiskolára, hogy diplomát szerezzek. Az újságírói diplomával a kezemben hamarosan a helyi lap főszerkesztője lettem. Az elért státus és a siker mégsem segített az önbecsülésemen. Pedig bármit vettem a fejembe, István támogatta, legyen az a feng shui vagy a szcientológia… Lassan azonban az összes megtakarításunk ráment az én útkeresésemre.
A férjem egyre többet volt távol különféle üzleti utakon, és a szeretet szép lassan meghidegült közöttünk. Egy hozzám hasonlóan magányos férfi pedig elkezdett nyüzsögni körülöttem. Egyetlen vezérelvem volt az életemben, hogy ha két ember összeköti az életét, az valóban örökre szól. Emlékszem, valahányszor jött a kísértés, folyton migrénes rohamaim voltak. Ugyanakkor annyira sóvárogtam egy kis odafigyelésre, hogy végül hosszas vívódás után csak beadtam a derekam. Mindössze négy hónapig tartott ez a viszony, mert abban a pillanatban, hogy megéreztem, ez a „flört” egyikünk számára sem töltheti be azt a bizonyos űrt, végleg elvágtam a szálakat.
Nem emberi erővel
Feladtad végre, hogy ábrándokat kergess?
Ha István nem állt volna elő egy újabb ötlettel. Addig-addig mondogatta, hogy az Amway jó lehetőség arra, hogy valami közös tevékenységbe fogjunk, hogy rábólintottam. Mondanom sem kell, ez szintén zsákutcába torkollott, viszont ennek kapcsán megismerkedtünk egy pszichológus házaspárral, akiket Isten felhasznált, hogy a válságba jutott házasságunkat megmentse.
Emlékszem, egy éjjel István felriadt az éjszaka közepén, mert azt álmodta, hogy megcsaltam őt. Meggyőződésem, hogy ez nem csupán egy álom volt, hanem egy üzenet, mert úgy zokogott, mint aki az egészet valóságként éli meg. Aznap éjszaka megmondtam neki, hogy én tényleg megcsaltam őt. Ám nem sokkal később ő is bevallotta, hogy tíz éven át volt egy szeretője. Teljesen megsemmisültem! Hiába próbáltuk rendbe tenni a házasságunkat, emberi erőből képtelenek voltunk megbocsátani.
Mi hozott vissza benneteket az életbe?
Egy éjszaka felkerestem a pszichológus barátainkat, akik közölték, hogy egy ilyen kilátástalan helyzetből egyetlenegy kiút van: Jézus. Gondoltam, már annyi mindent próbáltam, hogy nekem teljesen mindegy, ha Jézus kell, hát legyen! Imádkoztunk, aztán az úton hazafelé írtam egy SMS-t Istvánnak: „Találkoztam Istennel, minden rendben lesz!” Másnap reggel a férjem, aki ateista volt, ugyanúgy a barátainknál kötött ki. Ott aztán egy újabb dilemmával szembesítették: „Az a problémád, hogy nem tudsz megbocsátani – de nem a feleségednek, hanem saját magadnak.” Megértette, hogy Krisztus értünk szenvedett, neki csak el kell fogadnia a bűnbocsánatot. El is fogadta, őszinte, igaz szívvel. Még aznap elment a barátnőjéhez, és szakított vele. Az egész élete teljes fordulatot vett.
A mindennapok szintjén is látszott a bennetek végbement változás?
István nem volt hajlandó többé tisztátalan üzletekbe belefolyni, ezért negyvenöt éves fejjel felmondott, és kiszállt az üzleti világból. Ez idő tájt én főállású anya voltam, úgyhogy teljesen csődbe mentünk. Kikapcsolták az áramot, mi meg ott álltunk egy óriási házban mindentől elzárva, s lassan már élelemre sem futotta. Mindenünket eladtuk, a könyveinket, az ékszereinket, az autóinkat, amit csak lehetett, és azt találtuk ki, hogy Diósdra költözünk egy kis lakásba, Sárit pedig beíratjuk az ottani amerikai keresztény iskolába. Az intézet vezetője felvetette, hogy akár náluk is dolgozhatnánk, és a tandíjat majd levonják a fizetésünkből. Így kerültünk az iskolába, én eleinte recepciósként, majd magyartanárként, István pedig spanyoltanárként.
Az a két év volt a mélypont, úgy kellett beosztani a napi egy liter tejet meg a kiflit. Nemegyszer kihalásztam, amit a diákok otthagytak a menzán, és a maradékot hazavittem a családnak. Máig nem tudom, hogyan éltük túl ezt az időszakot. Semmink sem maradt, egyedül Istentől függött az életünk. Mégis, minden hiányunk ellenére úgy hordoztak bennünket az ismerőseink, mint valami törékeny gyöngyöt. Különféle élelmiszercsomagokat meg pénzt hagytak nekünk az iskola portáján.
Élet-halál között
Nem csoda, ha a szolgálatban sok szálon tudtok kapcsolódni a nehéz sorsú fiatalokhoz.
Sokáig azt gondoltam, bárcsak visszamehetnék a múltba, és kitörölhetnék jó néhány fejezetet az életemből. Most már látom, mennyi pozitív hozadéka lett annak, hogy ilyen göröngyös út van mögöttem. Mert ma azt tudom mondani azoknak a tinédzser lányoknak meg fiúknak, akikkel a munkám során találkozom, hogy megértelek, én is átmentem ezeken, de hidd el, nem kell a tömeggel tartani, nem kell csalódottságból megalkudni, lehet máshogy is élni, lehet jó döntéseket hozni.
Gyakran feltör bennem az érzés, hogy néhányuknak talán én vagyok az egyetlen, aki elmondhatja, mennyire értékesek. Épp ezért ott akarok lenni mellettük, hogy ha olyan helyzetbe kerülnének, mint annak idején én, legalább legyen valaki az életükben, aki utat mutat nekik, és ettől esetleg más irányt vesz a sorsuk.
Néha persze túl sötétnek tűnik a múlt. Mert a Megváltó vére ugyan elfedezi a vétkeinket, de a következményeket attól még viselnie kell az embernek. Előfordul, hogy az éjszaka kellős közepén váratlanul bevillan egy-egy emlékkép vagy gondolat, amely felzaklat és visszahúz. Ilyenkor mindig arra gondolok, amit egyszer Isten mondott nekem, hogy harcoljak azokért, akik a peremre szorultak, akik „nehéz esetnek” számítanak. Úgy képzelem, hogy arról a területről szerzem a lelkeket Istennek, ahol az ellenség élet-halál harcot vív értük. Amint megértettem ezt, azt is elfogadtam, hogy a sátán mindent megtesz majd azért, hogy visszarántson, akár a múltamat is felhasználja ebben. De én akkor is a frontvonalban maradok!