Mit kezdjünk a haragunkkal?
Különböző vérmérsékletűek vagyunk, de mindannyiunkban felmegy időnként a pumpa. Olykor azt érezzük, hogy a haragunk elborít minket, és hiába szeretnénk tőle szabadulni, mégsem tudunk. Megpróbáljuk esetleg figyelmen kívül hagyni, kizárni, eltenni a lelkünk mélyének hátsó polcára, de szomorúan tapasztaljuk, hogy valahogyan mindig utat tör magának. Hívő emberként sokszor bűntudat is ébred bennünk miatta – ám a kellemetlen, feszítő érzés mégsem csillapodik. Mit kezdjünk hát vele?
A harag az emberi alapérzelmek egyike, ugyanúgy, mint a félelem, az öröm vagy a szomorúság, tehát emberi természetünk szerves része. Általában az igazságtalan bánásmód, jogtalannak érzett sérelmek váltják ki belőlünk. Haragszunk, amikor azt érezzük, hogy valaki nem úgy bánt velünk, ahogyan érdemeltük volna; ha nem kaptunk meg valamit – például figyelmet, elismerést, fizetésemelést, szeretetet –, ami megilletett volna minket, vagy éppenséggel olyasmit kaptunk, amire egyáltalán nem szolgáltunk rá: büntetést, elmarasztalást, negatív minősítést. Haragszunk olyankor is, amikor a tárgyi környezetünk nem az elvárásaink szerint működik, például az autó nem indul, vagy dugó van – vagyis amikor hátráltatva vagyunk céljaink elérésében.
A harag lehet tehát egyfajta jelzőrendszer: rámutathat megoldandó problémákra és elvégzendő feladatokra. A jól megmunkált harag a fejlődés útját nyithatja meg, a nem megfelelően kezelt harag azonban tönkreteheti kapcsolatainkat: közénk állhat, rombolhat, félreértésekre és elidegenedésre ad okot, végül pedig a szeretetkapcsolat megtöréséhez vezethet.
Kezeljük a helyén!
A Biblia azt írja: „Ha haragudtok is, ne vétkezzetek, a nap le ne menjen a ti haragotokkal!” Tehát nem önmagában a harag a gond, hanem az, hogy mit kezdünk vele.
Nem kell különböző indokok miatt figyelmen kívül hagynunk vagy elnyomnunk magunkban, és a kapcsolatainkat sem kell féltenünk tőle. Súlyos következménye lehet annak, ha meg akarjuk kerülni vagy le akarjuk tagadni. A harag mindig utat tör magának, és előbb vagy utóbb pusztítva a felszínre tör. Valószínűleg mindnyájunknak ismerős a helyzet, amikor a munkahelyről hazavitt feszültségünket a házastársunkon vagy gyermekeinken töltjük ki, vagy amikor egy házasságban a felek éveken át gyűjtögetik magukban a szőnyeg alá söpört problémákat, amelyek végül fájó lavinaként zúdulnak rájuk. Persze az is előfordulhat, hogy éppen az ellenkező végletbe esünk, és a haragra való túlzott fogékonyságunk az, ami megnehezíti az életünket és a kapcsolatainkat, mivel minden apró reakciót személyes támadásnak veszünk, és ennek nagy hévvel hangot is adunk.
Fontos, hogy gyermekeink dühkitöréseit is a helyükön tudjuk kezelni: ne bagatellizáljuk őket, de ne is tulajdonítsunk nekik túl nagy jelentőséget. A kisgyerekek ugyanis gyakran érzik úgy, hogy igazságtalanság éri őket, ugyanakkor teljesen ki vannak szolgáltatva a szüleiknek. Ez a helyzet már önmagában komoly feszültséget kelthet bennük. Szükségük van arra, hogy érezzék, a haragjuk nem szégyen, nem teszi tönkre a szüleikkel való kapcsolatukat, és hogy megtanulják feloldani magukban ezt a feszítő érzést. Ha ebben segítünk nekik, akkor egyúttal az énhatáraik védelmét, a valóban jogtalan bántások elkerülését, a kapcsolati konfliktusaik kezelését és indulataik kontrollálását is megtaníthatjuk nekik.
Hogyan haragudjunk bölcsen?
1. Ismerjük be, hogy haragszunk! Ne próbáljuk elrejteni, elfojtani a haragunkat, az úgysem fog segíteni!
2. Először gondolkodjunk! Nehéz józannak lennünk, amikor hirtelen felbosszant minket valami, de ha ilyenkor időt adunk magunknak, akkor sokkal jobb megoldásra fogunk jutni, mint ha az indulat hevétől hagynánk magunkat vezetni. Ha éppen egy párbeszéd során lettünk dühösek, mondjuk meg beszélgetőtársunknak, hogy most szükségünk van egy kis időre ennek az átgondolására, és vonuljunk ki a helyzetből! Ne akarjunk mindenre azonnal reagálni és válaszolni. A fáradtság tovább ronthat a helyzeten, ezért mielőtt bármit is tennénk, tudatosítsuk magunkban, hogy ez a tényező is jelen van az indulatunkban.
3. Fogalmazzuk meg egyértelműen, hogy mi bőszített fel minket! Ha lehiggadtunk, gondoljuk át, hogy mi zavar minket, és miért. Mindeközben törekedjünk arra, hogy megértsük az egész helyzetet és a másik nézőpontját is! Ne feledjük: nem biztos, hogy minden információnak a birtokában vagyunk, és lehet, hogy csak egy egyszerű félreértésről van szó. Vizsgáljuk meg azt is magunkban, hogy nincsenek-e bennünk korábban felgyülemlett sérelmek. Ez könnyen tetten érhető akkor, amikor úgy kezdenénk szemrehányást tenni a másiknak, hogy „te mindig… (elkésel, csak arra figyelsz, ami érdekel…)”, „te sosem… (viszed le a szemetet)”, „a múltkor is…”, „mi lenne, ha végre egyszer…”.
4. Próbáljuk mindezt megbeszélni, minősítések nélkül! Ne jelzőket használjunk a másik viselkedésének és személyének leírására, hanem fogalmazzuk meg azt, hogy mi mit érzünk, mit fájlalunk, mit vártunk, mit gondolunk az adott helyzetről! Ne bocsátkozzunk parttalan vitákba arról, hogy kinek van igaza, hanem keressük azt, hogyan érthetjük meg egymást!
5. Bocsássunk meg, és kérjünk bocsánatot! Előfordul, hogy felelősséget kell vállalnunk a haragunkért vagy éppenséggel a haragot kiváltó viselkedésünkért. Ezt mondjuk is ki, akkor is, ha a gyermekünknek kell címeznünk. Az érettségi szintjüknek és a helyzetnek megfelelően magyarázzuk el nekik, mi történt, és biztosítsuk őket állandó szeretetünkről. Például így: „Tudod, nagyon fáradt vagyok, sokat dolgoztam egész héten, ezért ma, amikor leejtetted a levesestálat, hirtelen nagyon dühös lettem. Tudom, hogy nem direkt tetted, mégis felbosszantottál vele, de nem rád haragudtam, hanem a helyzetre. Téged nagyon szeretlek.” Gyermekünk értékelni fogja ezt a gesztust, és így a mi példamutatásunk által tanulja meg beismerni hibáit.
Ha minket ért sérelem, próbáljuk meg minél előbb megbocsátani és elengedni. Aki hosszan dédelgeti magában a haragját valaki iránt, az legfőképpen saját magát mérgezi. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfelejtjük vagy szó nélkül eltűrjük a bántást, hanem azt, hogy esélyt adunk a kapcsolat helyreállítására és további fejlődésére.
A cikk a Family magazin 2016/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
