„Bárcsak tudnám, mi van ilyenkor a fejében! – sóhajtunk fel időnként a másik nem furcsaságain töprengve. – De jó lenne időnként az ő szemüvegén keresztül is látni a világot, de legalább egy-egy helyzetet!” Sorozatunkban a vállalkozó kedvű Parti házaspár tagjai erre tesznek kísérletet: elmesélik, hogy férjként vagy feleségként mi játszódott le bennük egy-egy emlékezetes eset kapcsán.
A kiinduló történet a feleség szemszögéből:
Karácsony – békesség, süteményillat, fények, hálaadás a Nagy Ajándékozónak.
Karácsony – nincs rohanás, nincs idegbaj.
Már november közepén összeírom a pontos menetrendet, mikor mit kell megvenni, mivel mikorra kell elkészülni, hogy az a három nap valóban olyan legyen, amely dicsőíti az Úr Jézust – ráadásul mi is jól érezzük magunkat. A beszerzendőket tavaly úgy osztottuk meg a párommal, hogy az élelmiszerek nagyját teljességgel ráhagytam (bevásárlóközpontok és nagy tétel – ebben ő verhetetlen; céltudatosan és szemellenzősen tör előre, és az én szintidőm töredéke alatt összedobálja, amit a kezében lévő listán írva lát). A „finombeszerzés” – amikor nem mindegy, hogy egy adott árucikkből pontosan melyiket is vesszük – viszont az én reszortom.
A karácsonyi vacsora számomra több mint tíz évig egyet jelentett a halászlé – sült pulyka aszalt gyümölcsökkel – krumplipüré kombinációval. Viszont történt egy kis baj. Férjhez mentem. S nagyon hamar egy népes család vett körül, ám e nép elég nagy százaléka az általam egyedül elképzelhetőnek vélt karácsonyi ételsort nem kultiválta. (Számszerűsítve: minimum három fő egyáltalán nem eszik halászlevet, minimum négy fő nem eszi az aszalt gyümölcsöt.) Ez a tény engem évekig nem befolyásolt, dacára annak, hogy a karácsonyi vacsora húsvétig több ízben előköszönhetett a fagyasztóból…
Tavaly november közepén viszont felizzott a forradalmi kedvem – és a józan belátás is elért: elhatároztam, hogy változtatok a menün. Izgalom hetekig, variálás jobbra-balra… Gondolatban megszületett néhány kompromisszum, amelyből Ferencem elé csak a kristályosodott lényeget igyekeztem tárni, és azon a napon, amikor a havi menetrend szerint húsért kellett indulnia, a megfelelő listát a kezébe nyomtam.
Röviden mondtam, hogy változtatok idén; nem lesz hal, hanem macesz lesz a levesben. Elhűlt, elsápadt. Nem jó. Ő szeretné a halászlevet. Mondom néki: „Nem főzök kétfélét, egy leves lesz. Melyik legyen? A halászlevet hárman szeretjük, hárman nem, kettőnek mindegy.” „Akkor halászlé.” „Jó, add a listát; kihúzom a libanyakat, hozzál halat. Puszi.” Órák múlva hazaér. „Megvetted a halat?” „Meg.”
Telnek a napok, közeleg a szenteste. Nőttön-nő bennem az izgalom, hogyan sikerül az újításokkal való debütálásom. 24-én délelőtt nekikezdek a főzésnek. Megkérem a páromat, hogy vegye elő a halat. Délutánra ki is olvad; ilyenkor van a főzési hajrá, épp következik a halászlé. „Hol a hal?” – kérdem. „Ott.” „Hol?” „Ott, nem látod?” „Nem látom.” „Hát ez az!” „Ez aaaaaz??? Hol a többi?” „Ez a hal, nincs több.”
Az én szerelmem mintegy 15 dkg (!) halat emelt diadalittasan a magasba, amelyből énnekem ezen a kora estén a háromnapi levesadagot kellett volna megfőznöm nyolc személyre. Minden szentséges hangulatom és süteményillatú áhítatom egy perc alatt robbant szét ezer darabra. Nem visítok szenteste – ááá, de, visítok szenteste! „Feri, mit eszünk?” „Hát a maceszlevest, nem?” „Azt biztos nem, mert leszavaztad, és nincs itthon hozzá semmi.”
A vérnyomásom az egekben, és ez sajnos minden gondos tervezés és imádság ellenére minden karácsonykor előfordul minimum egyszer. Tavaly is, meg azelőtt is csak egy megoldás volt olyankor, amikor eluralkodott rajtunk a feszültség: üljünk le imádkozni! Olyan jó, hogy Jézus elé bármivel mehetünk. Az idegbajos, leves nélküli, tökéletlen karácsonyunkkal is.
Felemeljük a fejünket, és akkor szemembe ötlik a tűzhelyen a húslé, amelyet előző nap mégsem öntöttem ki. Megjelenik az anyósom, és megkérdezi, tud-e valamit segíteni. (Maceszgombócot behunyt szemmel és bal kézzel is korlátlan mennyiségben tud előállítani, méghozzá páratlanul finomat.) Esdeklőn ránézek, hogy esetleg ha volna otthon egy kis macesze, ahogy nekünk nincs, és néhány gombócot ha tudna gyúrni… Bólint, fordul, fél óra múlva visszatér egy nagy tál gőzölgő, tökéletes gombóccal. Ezalatt bezöldségezzük a húslét – hihetetlen! Minden értetlenkedésünk ellenére csak adott nekünk az Úr maceszgombóclevest!
Judit
Ahogyan a férj látta:
A feleségem kedvence a karácsony, úgyhogy igyekszem kellő tapintattal kezelni, amikor kilométer hosszú, különféle fejléccel ellátott listákat gyárt már novemberben, hogy aztán másnap pánikba eshessen, hogy miért nincs még meg az a sok minden, aminek adott időpontra már meg kellene lennie, és fogadkozhasson, hogy jövőre a szervezést és a készülést még sokkal korábban el fogja kezdeni.
A szervezkedés csúcsa nálunk is az étkezés. Hetente kapok egy új cetlit, rajta az aktuális beszerzendő-lefagyasztandó dolgokkal. Komolyan, tényleg ekkora cécót kell csinálni egy karácsonyesti vacsorából? Egyszer már tényleg lehetne kelkáposzta-főzelék fasírttal, vagy mindenképpen ennek kell lennie az ünnep fénypontjának?
Tavaly is eljött a „húsok beszerzésének rendelt ideje”. Cetli. Majdnem áttekinthető. Libanyak – áthúzva, ponty – áthúzva, nyilazva, mégis kell, harcsával ugyanez, kihúzva, visszaírva. Nem tudom, van-e még olyan férj, aki tapasztalta, hogy ha feltesz egy egyszerű kérdést, a felesége nagyon sok mindent mond rá, csak egy egyszerű választ nem. Most is kérdeztem: „Akkor hozzak halat?” Erre következett egy akadémiai székfoglaló arról, hogy erről már beszéltünk, persze, igen, emlékszem. (Naná, én ne emlékeznék? Öööö… miben is maradtunk a végén?) És akkor azt beszéltük meg, hogy mivel nem mindenki szereti a halat (ja, tényleg!)…, trallalalala… – próbálom kibogozni a lényeget. Nem mindenki szereti a halat. Ez fedi a valóságot. Én viszont szeretem, ennek megfelelően önző módon nem veszek tudomást arról, hogy más kevésbé szereti, így veszek valamennyi halat, és beteszem a fagyasztóba. Legalább ketten együnk egy jó halászlét a többiek fintorgása nélkül.
24-én egy ideig minden szép rendben halad. Még nem is volt ilyen nyugodt karácsonyunk, egészen addig, amíg át nem hatja a feleségem visítása a lakást, a hal után tudakozódva. Komolyan nem értem. Amit megbeszéltünk, azt vettem, nem?!
Emlékeznek a viccre? A férj indul a boltba:
– Mit hozzak, drágám?
– Vajat, s ha van tojás, tízet.
Visszatér a férj, s letesz tíz vajat az asztalra:
– Volt tojás.
Ferenc
A cikk a Family magazin 2014/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
