„Az öregedés egyáltalán nem hanyatlás. Új belső életünk megérése, növekedése, mely öntözi és megrepeszti a mag burkát.”
George MacDonald
Van, akit mindig körülzsong az élet. Mindenkit számon tart, érdeklődő, ezért a közelségét keresik az emberek. Az ilyen idős ember derűs, nyitott és szerethető. De van olyan is, akit mikor megöregszik, mindenki messziről elkerül, mert megkeseredettsége, ingerlékenysége és sértettsége távol tartja a közeledőt. Pedig neki is szeretetre lenne szüksége. Mitől függ, hogy életünk delén túljutva milyenek leszünk?
Az öregedéssel a legtöbben nem változunk, csak egyre inkább azzá válunk, akik mindig is voltunk. Mert éppen az volt a Teremtő célja ezzel az időszakkal, hogy szép lassan lefejtse rólunk a földi élet külső burkát, és a figyelmünket a külsőről a belső emberre, a láthatókról a láthatatlanra irányítsa.
Az öregedéssel járó elkerülhetetlen változások ugyanakkor válaszút elé állítanak minket: hogyan éljük meg az előttünk lévő időt? Lassú, sötét haldoklásként, amikor egyre több mindenről kell lemondanunk, vagy új lehetőségek tárházaként, amelyen át személyiségünk és jellemünk tovább fejlődhet?
Lehet aktívan és lehet passzívan is megélni ezeket az éveket. Az előbbi megelégedetté, boldoggá, teljessé tesz, míg a másik kifosztottá, reménytelenné és áldozattá. Mi lehet a titok, hogyan lehet méltósággal megöregedni?
1. Tekintsük a korosodást ajándéknak!
Béküljünk meg azzal, akik vagyunk, és ne keseregjünk amiatt, akik nem vagyunk! Bizony nem egyszerű elengedni a régi állást, bizonyos szerepeinket, a felelősséget egy olyan társadalomban, ahol minden a pozíciókról szól. Ám ez az időszak az önmagunkba való hazatérés ideje, amikor az élet külsőségeitől megfosztva a lényegre figyelünk. Mit látnak belőlem, valódi lényemből az emberek? Mit lát Isten? Mit látok én?
2. Engedjük el a múltat! Éljünk a jelenben!
Fontos, hogy helyesen viszonyuljunk a múlthoz – a széphez, a jóhoz, de a fájdalmashoz, elhibázotthoz is. Ilyenkor már többnyire tisztán látjuk, hogy az évek mit hoztak. Van még lehetőségünk a hibák megbánására, rendezésére. De nem szabad, hogy a megbánás folyton a múlthoz kössön, és megfosszon bennünket a jelentől!
3. Legyünk nyitottak az újra!
Az élet lényege a változás. Az öregkor is tele van ilyen mozzanatokkal, ám jó, ha tudatosítjuk: nem a változás tesz tönkre minket, hanem a hozzáállásunkon múlik minden. Ha úgy döntünk, hogy a nyugdíjba vonulással az életünk véget is ért, akkor úgy is lesz. Ha viszont nyitottak maradunk, ezer új dologba kezdhetünk a felszabaduló időnkkel, energiánkkal. Bekapcsolódhatunk valamilyen klubba vagy körbe, önkéntes segítőként egy karitatív szervezet vagy egy közösség munkájába, gyerekekre vigyázhatunk, vagy különórákra kísérhetjük őket… Most végre megvalósíthatjuk régóta dédelgetett álmainkat. Kertészkedhetünk, horgászhatunk, asztalosmunkákba kezdhetünk. Elutazhatunk a vidéki rokonokhoz vagy a gyerekkori emlékek színhelyére…
4. Fordítsunk több időt a kapcsolatok ápolására!
Az öregedéssel párhuzamosan egyre tisztábban látjuk, hogy életünk minőségét az emberi kapcsolataink szabják meg. Ideje újra megkeresnünk a rég látott családtagokat!
Persze azzal is meg kell birkóznunk, hogy az idő szép lassan elveszi tőlünk azokat, akiket szerettünk. Bátorság kell ahhoz is, hogy új kapcsolatokat építsünk. Néha egy költözés miatt kell új környezetben, idegenek között ismét gyökeret eresztenünk, de megéri vállalni a kockázatot és új barátokat szerezni. Becsüljük meg mások társaságát!
5. Maradjunk aktívak!
Az öregség nem feltétlenül jár teljes fizikai leépüléssel, ma már egyre tovább képes aktív maradni az ember. Az időskorral járó testi hanyatlás és a teljes cselekvésképtelenség az esetek többségében csupán az élet utolsó három hónapjára jellemző.
Nézzünk erőnkhöz mért elfoglaltságok után! Ha már nehéz hosszú sétákat tennünk, keressünk mást, amit ugyanilyen lelkesen végezhetünk. Olvassunk, vagy írjuk meg a visszaemlékezéseinket! Csatlakozzunk egy imakörhöz, bibliaolvasó csoporthoz! Még ahhoz sincs késő, hogy nyelvet tanuljunk. Ma már a neurológiai kutatások egyértelműen megerősítik, hogy az emberi agy bármely életkorban képes a tanulásra, fejlődésre. A leépülést az okozza, ha nem mozgatjuk meg eléggé az elménket.
6. Legyünk kezdeményezők!
Ne várjuk ölbe tett kézzel az adódó lehetőséget! Meglátogathatjuk mi is a gyerekeket, ahelyett hogy mindig az érkezésükre várnánk. Mi is megszólíthatjuk a körülöttünk lévő fiatalokat, nem kell arra várnunk, hogy odajönnek-e hozzánk. Ajánljuk fel imatámogatásunkat azoknak, akikről tudjuk, hogy vizsgáznak, szülnek, állásinterjúra járnak. Csodálkozni fogunk, hogy egy idő után mennyi örömöt, áldást tapasztalunk meg így, és hogy milyen sokan fordulnak majd hozzánk bizalommal.
7. Fogadjuk el a korlátainkat!
Kétségtelen, hogy az öregség fizikai átalakulással is jár. Salamon a Prédikátor könyvében szemléletes költői képekkel tárja az olvasó elé azt a folyamatot, ahogyan a „nemszeretem esztendőkben” a földi élet keretei egyre jobban beszűkülnek: romlik a látásunk, a hallásunk, gyengül az erőnlétünk… De ezekkel a nehézségekkel is megbirkózhatunk: hallgassunk hangoskönyvet, rádiót, sétáljunk a kertben!
Végezetül fogadjuk meg az idős bencés nővér, Joan Chittister tanácsát: „Fontos, hogy a kor ne jelentsen akadályt az élethez való vonzódásunkban. Mert az élet nemcsak arról szól, hogy lélegzünk, hanem arról is, hogy többé válunk, mint amik most vagyunk, hogy mindazzá válunk, amik csak lehetünk.”
A cikk a Family magazin 2012/2. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
