Deo volente
„Ti, akik azt mondjátok: »Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba,
és ott töltünk egy esztendőt […]«, azt sem tudjátok, mit hoz a holnap.
Mert mi a ti életetek? Bizony pára az, amely rövid ideig látszik,
azután pedig eltűnik. Ehelyett azt kellene mondanotok:
Ha az Úr akarja, és élünk, ím ezt vagy azt fogjuk cselekedni.”
(Jak 4,13–15)
„Ha az Úr akarja” – mondogatták a régiek, amikor valamilyen tervükről beszéltek. „Deo volente idén befejezzük ezt az építkezést.” „Ha az Úr akarja, meglátogatunk benneteket.” Nem üres frázisként vagy egyfajta vallásos varázsigeként fűzték hozzá mondandójukhoz ezt a pár szócskát, hanem mert számtalanszor megtapasztalták az igazságtartalmát.
Azt hiszem, a mögöttünk lévő tavasz számunkra is kézzelfoghatóvá tette mindezt. Elég volt hozzá egy aprócska, szabad szemmel nem látható vírus, és tervek sokasága landolt a kukában. Rég várt családi-baráti találkozók, ünnepek, utazások, nagyszabású rendezvények maradtak el szerte az egész világon.
Március elején, amikor ezt a lapszámot terveztük, még csak Kínából és Olaszországból érkeztek az ijesztő hírek, ám mire minden teendőt letisztáztunk, nálunk is teljesen leállt az élet. „Istenem, mi vár ránk? És hogy lesz ebből újság?” – tört rám időnként a kétségbeesés. Mi lesz, ha itt is annyira tombolni fog a járvány? Mi lesz, ha menet közben kidőlnek a szerzők vagy az interjúalanyok? Hogy készítjük így el a cikkeket és a fotókat? Mi lesz, ha engem is leterít ez a nyavalya, és nem fogom tudni megszerkeszteni ezt a számot…?
Nem voltak teljesen alaptalanok ezek az aggodalmak, hiszen idén tavasszal döbbenetes erővel tapasztaltuk meg, hogy egyetlen szempillantás alatt minden megváltozhat. Biztosnak hitt munkahelyek is megszűnhetnek, életerős emberek is meghalhatnak, az üzletek kiürülhetnek, az iskolák is bezárhatnak hónapokra… Mikor ezeket a sorokat írom, már némi fény dereng az alagút végén: az élet valamelyest kezd visszatérni a normál kerékvágásba. Ugyanakkor a vírus nem tűnt el, ugyanúgy itt van velünk, és bármikor keresztülhúzhatja a számításainkat. Nincs mese, alázattal újra meg kell tanulnunk a régi igazságot: csak ha az Úr akarja, és élünk, akkor lehet az álmokból és a tervekből valóság.
De legyen a következő szó rögtön a háláé, hiszen itt vagyunk, élünk, nem esett nagyobb bántódásunk az elmúlt hetek-hónapok során. Lám, az én aggodalmaim is szertefoszlottak a Jóisten tenyerében: elkészült ez a lapszám is. Úgyhogy én egy fontos üzenetet máris magammal viszek a mögöttünk lévő időszakból: ha az Úr velünk, ki lehet ellenünk?
Győri Virág
főszerkesztő
A szerzőről
