Gondolatok a megelégedettségről
Húsz évvel ezelőtt valahogy sokkal kisebbek voltak az igényeink. Nem akartuk évente lecserélni a telefonunkat (a mobil amúgy is ritkaságszámba ment), jóval több régi autó szaladgált az utakon, és a boltok kínálata is szerényebb volt. Mi lehet az oka annak, hogy azóta egyre többre vágyunk, és valahogy sosem vagyunk elégedettek?
„Valóban nagy dolog a kegyesség (más fordítás szerint az istenfélelem – a szerk.) megelégedéssel, mert semmit sem hozhatunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele” – figyelmeztet minket Pál apostol a Timóteushoz írt első levélben. Vagy ahogyan manapság mondják: „Senki sem megy a temetőbe kamionnal.” Ha földi életünket mennyei perspektívából nézzük, csupán egy rövidke epizód az, amit itt töltünk – a különféle, jelenleg nélkülözhetetlennek tűnő tárgyainkkal együtt. Az igazán fontos dolgok viszont örökkévalók.
„Légy szerény, szívem…!”
Nekünk, magyaroknak ezt különösen is nehéz megtanulnunk, mert híresen szeretünk panaszkodni. Hogy is mondja a vicc?
– Kérdezd meg, hogy vagyok!
– Hogy vagy?
– Jaj, ne is kérdezd…!
Nem csoda hát, hogy sokak szemében az elégedettség egyenlő az igénytelenséggel. Szerintük a világot az elégedetlenség mozgatja, hiszen ha nem próbálnánk folyamatosan javítani és kényelmesebbé tenni az életünket, akkor még mindig gyertyafénynél néznénk a tévét.
Természetesen nem arról van szó, hogy az otthonaink ne legyenek kényelmesebbek, hogy az orvosi ellátás, az oktatás, a közlekedés vagy a kommunikáció ne fejlődjön, hanem az a kérdés, hogy hol húzzuk meg az „elég” határát. Hol van az a minimumszint, amelytől jól érezzük magunkat a világban? Mire van szükség ahhoz, hogy ne kívánjuk azt, ami a másé – hogy ez a szüntelen vágyakozás tönkre ne tegye az életünket. A magasabb életszínvonal utáni vágyakozásba ugyanis szó szerint bele lehet betegedni, az anyagi javakért folytatott hajsza következtében az élet egy végtelen mókuskerékké silányulhat.
Azt mondja az Írás, hogy ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Se lakás, se egészségügyi ellátás, se oktatás nincs itt felsorolva, pedig szerintem ezek is legalább olyan fontosak. De a nyaralásról, autóról, hétvégi házról, bankbetétről, nyugdíj-előtakarékosságról sem esik szó…
Ha elkezd nőni a szívünkben a keserűség, nem árt, ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy egy átlagos magyar az emberiség hatvan-hetven százalékánál jobban él. Mégis kevésnek érezzük ezt, hiszen a környezetünkhöz – a barátainkhoz, a munkatársainkhoz vagy a média által elénk állított celebekhez – mérjük folyton magunkat, és bizony mindig lesznek olyanok, akikkel szemben alulmaradunk. Ha nincs egy abszolút mérce, amelyhez viszonyítunk, akkor örökké elégedetlenek leszünk, és mindig úgy érezzük majd, hogy inflálódik az életszínvonalunk. Állandóan panaszkodni fogunk – függetlenül attól, hogy valójában milyen anyagi körülmények között élünk.
Szent elégedetlenség
Vannak azonban olyan ügyek is, amelyek nem baj, ha nem hagynak nyugodni minket. Ez a „szent elégedetlenség” vezette William Wilberforce-ot a rabszolgaság elleni állhatatos küzdelemben évtizedeken át, és ez indít sok hívőt arra, hogy misszióba menjen. Ez hajtja a szociológusokat és szociális munkásokat, hogy a mélyszegénységben élőkön segítsenek. Ez motivál pedagógusokat és művészeket arra, hogy az emberek életét gazdagabbá, tartalmasabbá tegyék; orvosokat, hogy újabb és újabb műtéti eljárásokkal vagy gyógyszerekkel kísérletezve betegségeket győzzenek le; fejlesztőmérnököket, hogy biztonságosabb autókat készítsenek, és a sort a végtelenségig folytathatnánk.
Ha az alapszükségleteink – vagyis az étkezésünk, a ruházkodásunk, a fejünk felett lévő fedél, illetve a minőségi oktatás, egészségügyi ellátás – nincsenek megfelelően biztosítva, akkor igenis küzdjünk értük. De ne üljünk fel a szomszédnak, a rokonságnak, baráti körnek való megfelelés vonatára, mert ennek nincs úti célja, csupán az állandó mozgás a lényege. Emlékeztessük inkább magunkat arra, hogy mik a valódi szükségleteink, és mik csupán a vágyaink, és kezeljük külön e két területet. Persze jó, ha kényelmesebbé válhat az életünk, de ha ez a családi kapcsolatok gyengüléséhez vagy még több túlórához, kiégéshez vezet, akkor merjük elengedni ezeket a kívánságainkat.
Vannak olyan mozgalmak is, amelyek átesnek a ló túloldalára, és túlzásba viszik az egyszerűségre törekvést. Azt hangsúlyozzák, hogy elegendő, ha egy embernek csak száz vagy kétszáz tárgya van. Az elképzelés nemes, de az esetek többségében sajnos nem sok köze van a realitáshoz. Ez működhet mondjuk egy városi, lakásban élő egyedülálló esetén, de egy kertes házban élő nagycsaládnál már kevésbé…
A lényeg az, ami a szívünkben rejlik: örök zúgolódás, a mások dolgai utáni sóvárgás – vagy annak biztos tudata, hogy a mi mennyei Atyánk gondoskodik rólunk, számon tartja minden hajszálunkat. Ez utóbbi a titka a boldog megelégedettségnek.
Megjelent a Family magazin 2017/3. számában.
A szerzőről
