„Javamra vált a nagy keserűség…”
Mindannyian jártunk már a „pusztában”, amikor életünknek egy fontos szakasza lezárult, és helyét az üres, magányos, reménytelen és kilátástalan kietlenség vette át. Vannak emberek, akik hamarabb észreveszik ezekben az időszakokban is a formálódás, fejlődés lehetőségét, sokan vagyunk azonban olyanok is, akik csupán a szenvedéseinket és a kétségeinket látjuk.
A puszta egy végtelen sivatagnak tűnik: bárhová nézünk, homoktenger vesz minket körül. Jobb pillanatainkban talán fülünkbe csengenek az oázisokról, a sivatagot körülvevő, zöldellő városokról szóló biztató hírek – valami újról, amely majd a régi helyébe fog lépni, de ez ott, akkor nagyon valószínűtlennek tűnik. Elképzelni sem tudunk semmiféle megoldást kilátástalan helyzetünkre. Lehetetlennek tűnik, hogy megbirkózzunk a ránk nehezedő feladatokkal, félelmekkel. Azt sem tudjuk, merre menjünk; ha kicsit megpihenünk, teljesen összezavarodunk afelől, hogy honnan jövünk, és hová tartunk. Legszívesebben visszafordulnánk – de tudjuk, hogy nem lehet.
Azonban amíg a visszautat tervezgetjük, vagy éppen annak esélytelenségén szomorkodunk, és azzal próbáljuk vigasztalni magunkat, hogy jelenlegi helyünkön maradva legalább néha, tiszta időben láthatjuk a hátunk mögött hagyott város kontúrját – csak egy helyben toporgunk. A régi elmúlásának az elfogadása és a hátratekintés helyett az előttünk lévő út felé fordulás az, ami a pusztában való megrekedésből elindít minket az ígéret földje felé.
Honnan hová tartunk?
Elképzelhető, hogy magunktól soha nem indultunk volna el. Vagy elindulhattunk volna sokkal hamarabb is – talán akkor kevesebb sebünk és több vizünk lenne, és esetleg több reményünk és bizalmunk is. Lehet, hogy túl sokáig ragaszkodtunk valamihez, ami nagyobb biztonságot adott számunkra, mint a puszta.
Izráel számára Egyiptom először az éhhaláltól való megmenekülést jelentette, amelyet Isten Józsefen keresztül csodálatos módon készített el Jákóbnak és fiainak. Az idő múltával azonban a szolgaság földjévé vált számukra. Isten meghallotta népe sírását, és kivezette őket onnan: csodák sorával mutatta meg hatalmát, különbséget tett saját népe és az egyiptomiak között, vezetőt adott nekik, és úti célt jelentett ki a számukra. A pusztai vándorlás során azonban ők is sokszor visszakívánkoztak a „húsosfazekak” mellé: emlékeiket szépítgetve hitetlenül azt gondolták, hogy Isten meghalni vitte őket a pusztába. Lázadoztak a manna ellen, szenvedtek a kígyómarásoktól és a szomjúságtól – azonban ez idő alatt végig úton voltak Kánaán földje felé.
Isten minket is szándékosan vezet keresztül a pusztán. Nem a véletlen vagy a balszerencse miatt kerültünk oda – és Isten nem távolról szurkol nekünk, hanem átvezet rajta; utat készít számunkra, körülvesz, megvéd, ellát minden szükségessel. Tudja, hová tartunk, és velünk van. Valami mást készít számunkra, valami jobbat, mint amit el kellett hagynunk. Nem a húsosfazekakat akarja elvenni tőlünk, hanem a rabszolgaságból akar minket megszabadítani.
Veszélyben
A pusztában sérülékenyek vagyunk, és sokféle veszélynek vagyunk kitéve. A legnagyobb veszélyt azonban a hitetlenségünkből fakadó emberi megoldásaink jelentik számunkra: hirtelen beleugrunk egy kapcsolatba, vagy elvállalunk olyan munkát, amelyről tudjuk, hogy nem lenne szabad. Elképzelhető, hogy inkorrekt megoldásokhoz folyamodunk, vagy elhitetjük magunkkal a semmi közepén, hogy ez már az ígéret földje, és letelepszünk. Összességében ezekkel az akcióinkkal csak rontunk saját helyzetünkön, miközben elsodorjuk magunkat Isten megoldásától és attól, ahová szeretne eljuttatni bennünket.
Izráel népéhez hasonlóan hitetlenségünkkel mi is meghosszabbíthatjuk pusztai tartózkodásunkat. Egyiptom és Kánaán között a távolság körülbelül ezer kilométer. Ha a zsidók csak napi tíz kilométert tettek volna meg, száz nap alatt célba érhettek volna! A távolság tehát nem indokolta a negyvenévnyi vándorutat; erre azért volt szükség, hogy a nép késszé váljon arra, hogy bevonuljon az ígéret földjére.
Mózestől azt kérdezte Isten: „Megnyugtat téged, ha az orcám veletek megy?” (2Mózes 33,14) Mózesnek elég volt Isten jelenléte ahhoz, hogy nekivágjon a pusztaságnak. Számunkra is bőségesen elég! Isten gondozta, őrizte és vezette a népét negyven esztendőn keresztül. Semmiben sem szűkölködtek, csodákat láthattak.
Ahhoz, hogy eljuthassunk oda, ahová Isten vezet bennünket, fogadjuk el tőle az útravalót! Ő tudja legjobban, mire van és lesz szükségünk az út során, ezért gyűjtsük össze a mindennapi mannánkat, beszélgessünk útitársainkkal, akik megértik helyzetünket, jegyezzük meg a megtapasztalt csodákat, és gyönyörködjünk a tájban!
Úton a cél felé
Az úti cél nem a puszta, de a célhoz az út a pusztán vezet keresztül. A puszta arra való, hogy áthaladjunk rajta. Nem lehet sem kikerülni, sem átrepülni fölötte. A pusztán való átvonulás, az ott megtapasztaltak, az út során bennünk végbemenő változások tesznek minket késszé és alkalmassá arra, hogy bevonuljunk az ígéret földjére – hogy megkapjuk azokat az ajándékokat, amelyeket Isten elkészített nekünk. Puszta nélkül nincs ígéret földje.
Ha Izráel nem ment volna át a pusztán, nem tapasztalhatta volna meg ilyen módon Isten jelenlétét: az állandó vezetést, ahogyan víz fakadt a kősziklából, a Vörös-tenger kettényílását, a mindennapi mannát. Szolgákból honfoglalókká és uralkodókká kellett válniuk, papokká és királyokká. Miközben Isten átvezet minket a pusztán, nekünk is ezt mondja: „Békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jeremiás 29,11) Erre készít fel minket.
Miután Izráel népe letelepedett Kánaánban, számos dicsőítő zsoltár született arról, hogyan szabadította ki őket Isten Egyiptomból, és milyen csodálatos módon hordozta őket karjaiban. Higgyük el, hogy eljön az idő, amikor mi is hálát fogunk adni mindazért, amin most keresztülmegyünk.
A szerzőről
