Nyomot hagyni a világban, de legalább néhány életben. Felismerni az időket, és megtenni mindazt, ami adódik. Nemcsak sodródni a történésekkel, hanem formálni is őket. Hatással lenni a világra. A szívünk mélyén mindannyian ilyen életre vágyunk.
Veressné Ady Anna és férje, Ernő bácsi valódi történelemformálók, sorsfordítók lettek Isten csodálatos kegyelméből. Átélték, hogy a szemük láttára dőlt össze a rendszer, amely szó szerint az életükre tört. Átélték, hogy Ernő bácsi délelőtt még a Securitate foglya volt, pár órával később pedig tízezer embernek hirdethette az evangéliumot arról az erkélyről, ahonnan korábban Ceauşescu beszélt. De ez a történelmi nap, 1989. december 22-e nem az egyetlen különleges esemény az életükben. Előtte és azóta is Isten számtalan rendkívüli történetet írt és ír rajtuk keresztül.
Annuska néni Ady-lány. Milyen volt Ady Endre családjában születni?
Ahogyan ő írta, a „hepehupás, vén Szilágyból” származik a családunk. Nagytatám Ady Endre első unokatestvére volt. Fájt, hogy a középiskolában azt tanították, hogy a költő a halála előtt a vérbaja miatt megzavarodott. Pedig a rokonok, akik mellette voltak, elmesélték, hogy ez az egész életében Istent kereső ember a halálos ágyán rátalált Istenre, és megbékélve ment el. Máig őrizzük az egyik verseskötetének az eredeti kiadását és egy fotót, ahol az édesapja, Ady Lőrinc és a nagytatám együtt vannak. De bármilyen nemzetségből is származom, az Úr Jézus a legdrágább személy, akihez tartozom.
Két eljegyzés, két esküvő
Hogyan ismerte meg a férjét?
Mint utólag kiderült, közel egy évig imádkozott értem úgy, hogy nem is ismert. Egy augusztusi gyülekezeti kiránduláson találkoztunk először. Észrevettem, hogy figyel. Lefelé a hegyről az előttünk s utánunk levő gyalogosok is hallhatták, ahogy megkérte a kezemet. A meglepetéstől persze szóhoz sem jutottam. Azt mondta erre, hogy megérti a megdöbbenésem, és türelemmel vár a válaszra. Aztán elutazott, és másodszor a nagymamám temetésén jelent meg váratlanul. Ott maradt szilveszterre is, és aznap este arra kért, hogy adjak választ. Bizonytalan voltam, mert bár nagyon tiszteltem őt, láttam, milyen komoly fiú, és milyen erőteljesen hirdeti az igét, nem éreztem szerelmet iránta. Megkérdezte, hogy melyik választ lenne könnyebb kimondanom. „Nemet nem mondhatok” – feleltem. „Hát igent?” „Azt inkább” – mondtam hirtelen, de máig se értem, hogyan. „Most térdeljünk le, és köszönjük meg az Úrnak, hogy kimondtad ezt a határozatlan igent. Lesz ebből határozott is.”
1968. március 17-én összeházasodtunk. Udvarlás nem volt, csak később, amikor Bukarestből teológusként írogatta nekem a szép szerelmes leveleket. De ami az Úrtól van, azt a sátán gyakran megirigyli. Ezért volt kétszer eljegyzésünk és kétszer esküvőnk.
Hát az hogy lehetett?
Nem volt telefon, nem tudtunk mindent részletesen megbeszélni. Ernő azt mondta, február elején jön legközelebb, és megtartjuk az eljegyzést. A rokonai, akik a gyülekezetünkbe jártak, azt kérdezték édesanyámtól, hogy készülődünk–e már, mert első vasárnap jön a vőlegény. Sütöttünk, főztünk, minden készen állt, de csak nem jött a vőlegény. Édesanyám azt mondta, hogy nem maradhat meg ez a sok étel, így megtartottuk az eljegyzést nélküle. A vendégek jól érezték magukat, de én…! Másnap írtam neki egy komoly levelet. Kiderült a félreértés, a következő vasárnap el is jött, és megtartottuk rendesen az eljegyzést.
A második esküvő egy későbbi történet. A Ceauşescu–rezsim alatt, amikor már nem tudták másképp elnémítani a férjemet, valaki a gyülekezetből azt kezdte el terjeszteni, hogy megromlott a házasságunk, el akarok válni a férjemtől. Eleinte csak fájt, de ahogy láttuk, hogy már a vidéki közösségekben is egyre gyanakvóbbak az emberek, a férjem az egyik istentiszteleten kihívott a szószék elé a gyülekezet egyik tekintélyes vezetőjével együtt. A bácsi kezébe adott egy papírt, hogy olvassa fel nyilvánosan. A lapon a házassági szövetség megújítására vonatkozó kérdések voltak. Engem is váratlanul ért az egész, és a gyülekezet is megdöbbent, de ott, akkor újra megerősítettük a szövetségünket, és mindenki előtt kinyilvánítottuk, hogy szeretjük egymást, és összetartozunk.
Támadások között
Kívülről is érték támadások?
Az első gyülekezetünkben, Szilágyballán a gyerekek között indult egy ébredés. Hozták az osztálytársaikat is. Persze feljelentettek minket, és a megyei újság egy lejárató cikket írt a férjemről, hogy a sötét szobában tűvel szurkálja a gyerekeket, úgy ijesztgeti őket a pokollal. Akkor még az újság lehozott egy helyreigazítást, de két évvel később Zilahon már komolyabb dolgok is történtek – azért is, mert nagyon sokan megtértek: nyolcvanról rövid idő alatt több mint háromszáz főre növekedett a gyülekezet. Az imaház kicsi lett, az udvarra kitett hangszórókon keresztül hallgatták az emberek az igét.
Időnként a lejárató cikkeknél erősebb fegyvereket is bevetettek, hogy elhallgattassák Ernő bácsit…
A férjemet kétszer is megmérgezték. Először egy lelkészavatás alkalmával az istentisztelet alatt a parókián elkészített ebédbe szórtak mérget. Mindenki megbetegedett, de mivel a férjem előző nap és aznap reggel sem evett, nagyon hamar és súlyosan szívódott fel a szervezetébe. Mire beértünk vele a kórházba, az eszméletét is elvesztette. A mérgezés olyan súlyosan érintette a máját, hogy egész további életében viselnie kellett a következményeit.
Lassan felépült, de a zaklatások nem értek véget. Ha mondott valamit a gyülekezetben, másnap már hívatták, és faggatták. Később tudtuk meg, hogy besúgók épültek be a közösségünkbe, akik mindent jelentettek a Securitaténak. Attól féltek, hogy a férjem csinál majd egy ellenforradalmat, mivel a fiatalok szerették, és komoly munkát végeztünk közöttük. Útlevelet is adtak neki egy konferenciára abban a reményben, hogy kint marad Bécsben, de csak visszajött. Egy alkalommal összetalálkoztak a secus főnökkel az utcán, s az bosszúsan kérdezte: „Veress, még nem mentél el a megyéből? Még nem mentél el az országból?” „Nem. Én nem megyek el, csak akkor, ha Isten mondja.” „Van még méreg, Veress!” – válaszolta erre a secus.
Néhány hónappal később a saját lakásunkban, az ablakon keresztül mérgezték meg a kamránkban az ételeket – befőtteket, lekvárokat, gyümölcsöt. A férjem megevett egy almát, rosszul lett, s ahogy láttam az előzőhöz hasonló tüneteket, azonnal rájöttem, hogy mi történt megint. Észrevettük, hogy a kamrában fehér por fedett több élelmiszert is, és a szúnyogháló is fel volt feszítve. Elvittük egy laboratóriumba analizáltatni a port, és kiderült, hogy a DDT–hez hasonló méreg volt…
Az is előfordult, hogy benzinnel öntötték le a házunk melletti fás színt, és felgyújtották. Már belekaptak a lángok a házunkba, amikor jöttek a mentők és a tűzoltók. Vagy kényszerű kilakoltatásban is volt részünk. Még bent voltunk a házban, amikor már szedték le a fejünk felől a cserepeket…
Sorsfordító idők
Ha lehet ilyet kérdezni, mikor volt a legnehezebb?
Életem legnehezebb napja az volt, amikor 1989. december 22–én Ernőt letartóztatták. Bukarestben már zavargások, lövöldözések voltak 21-én, csütörtök éjjel. Következő reggel tíz órakor a férjemet behívatták a rendőrségre. Kézről kézre adták, mert nem tudták, mit tegyenek vele. Tizenkét órakor Ceauşescu elmenekült a palotából, és a Kossuth rádió bemondta, hogy „Románia szabad!”. Szinte ugyanabban a percben kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a férjem hazajött. Nem tudom, mit élnek át egyesek ilyen helyzetben, de mi „olyanok voltunk, mint az álmodók”.
Délután Ernő már a főtéren prédikált. Két évvel korábban Ceauşescu egyik látogatása után elvitt egy imasétára. Körbejártuk azt a helyet, és hirtelen azt mondta: „Istenem, ha megadnád, hogy egyszer erről az erkélyről hangozzon az evangélium!” Két év múlva megadatott: ugyanazon a napon, amikor letartóztatták. Délután még elment vidékre egy temetésre, de amikor visszatért, a tömegben észrevették, és szinte kirángatták az autóból, hogy beszéljen hozzájuk. Románul és magyarul hirdette az igét, és amikor imádkozni kezdett, az emberek elkezdtek letérdelni. Románok, magyarok, tízezer ember térdelt a decemberi hidegben az Isten színe előtt…
Hogyan folytatódott Annuska néniék élete a forradalmat követően?
Nem sokkal később Nagyváradra hívták a férjemet lelkésznek, hat évig szolgált ott egy nagy gyülekezetben. Csend, nyugalom volt, biztonságban éltünk, mint akik kieveztek a nyílt vízre. Aztán Ernőnek volt egy szívműtéte, és utána már nem tudta ezt a nagy gyülekezetet pásztorolni. Akkor jött el az ideje, hogy egy másik munkába kezdjünk: Székelykeresztúron, Csíkszeredán és Gyergyószentmiklóson kezdtünk el egy missziót – egy szívbeteg ember, a tolókocsis fiunk és az ötödik gyermekünk, Napsugár, aki akkor még kiskorú volt.
Kölcsönkapott ajándék
Barnabás negyedik gyermekként érkezett a családba. Mikor szembesültek a betegségével?
A családban senkinek nem volt hasonló betegsége. Az egyik orvos azt gyanította, hogy mivel a mérgezés után fogant, a férjem szervezetében lévő méreganyagok okozták az izomsorvadását. Egy másik orvos szerint pedig egy szándékos oltás következménye lehetett, bár ezt az oltási papírokból nem lehetett utólag kideríteni. Hároméves korában jelentkeztek az első tünetek. A buszhoz szaladtunk, és szólt, hogy nem bírja. Csak a korlátba kapaszkodva tudott felmenni a lépcsőn. Orvostól orvosig jártunk vele, végül Magyarországon diagnosztizálták a betegségét. Két hétig tartottak a vizsgálatok. Éreztem, hogy nagy a baj. Egy hívő orvos mondta meg, hogy izomsorvadása van, amivel kb. tizenhat évig élhet.
Édesanyaként, a szíve alatt egy nyolc hónapos babával, távol az otthonától, a férje nélkül hogyan birkózott meg ezzel a hírrel Annuska néni?
Kiskőrösön éppen akkor egy külföldi evangélista szolgált, s az egyik este leutaztam, hogy meghallgassam. Óriási tömeg volt, valaki előrekísért, és szorított nekem egy helyet. Ahogy leültem, a mellettem lévő néni a táskájából elővett egy rézplakettet, amely ma is ott van a konyhámban: „Előbb Isten elé kerül minden, ami téged ér” – állt a táblán. Sose láttam azt a nénit, ő se ismert. De Isten ismerte a helyzetemet. Bátorított, hogy bár valami olyan ér most, ami nagyon nehéz, de Isten előtt van az életem, ő mindenről tud.
Barnabás hogy viszonyult a betegséghez?
Nyolc és fél évesen megtért. Elment a barátaihoz is, hogy bizonyságot tegyen nekik, pedig már nehezen mozgott. Attól kezdve a betegségét is elfogadta. Először azt mondtam: „Barnabás, neked kicsit baj van a hiteddel, hogy csak úgy lemondasz a gyógyulásról.” „Édesanyám, nem úgy van. Nézze meg Jonit, ő se gyógyult meg. Nem szeretnék ezzel túl sokat foglalkozni. Sokkal többet ér az a lelki békesség és biztonság, amit benne kapok.” Ő elfogadta a helyzetét. Ez nekem óriási segítség is lett, mert soha, egyszer sem mondta, miért vagyok én ilyen. Nem lázadt.
A két idősebb fiunk korábban balesetet szenvedett, kómában voltak, élet–halál között. Koponyatörés, agyrázkódás, hat-hét centiméteres hasadás a koponyán. Teljesen reménytelen helyzetből adta vissza őket Isten. Láttuk ezt a csodát, hát hogy ne hittük volna, hogy Barnabás is meggyógyul majd? Böjtöltünk és imádkoztunk. De maga Barnabás kérte, hogy tegyük le őt Isten kezébe, ne böjtöljünk tovább, mert ő elfogadta a betegségét. S bár rövid lesz az élete, szeretné jól kihasználni.
Maradandó nyomot hagyott az életünkben az ő hite. A forradalom után, 1990-ben egy nyári táborozás, sátorozás után többé nem tudott a lábára állni, és tolókocsiba került.
Ezután kezdődött a mozgássérült fiatalok között végzett szolgálatuk?
Barnabás tizennégy éves volt, amikor egy újságcikk jelent meg róla. Valaki Amerikából egy bőröndnyi édességet küldött neki. Nagyon megdöbbent, és azt mondta: „Édesanyám, ennyi édességet egész életemben sem tudnék megenni. Ezzel kezdenünk kell valamit.” Egy szeretetvendégséget szerveztünk a városban élő mozgássérülteknek belőle. Hetvenöten jöttek el. A jelen lévő újságírónőnek azt mondta Barnabás: „Olyan szép volt ez a nap, kiléptünk az elzártságból. De egy nap kevés. Legalább egy hét kellene, hogy együtt legyünk.” Attól kezdve azért imádkozott, hogy Isten adjon erre lehetőséget.
Nem sokkal később egy angol mozgássérült járt nálunk, akivel összebarátkoztak, és a barátságuk révén jött létre az alapítványunk, majd épült fel Hargitán az üdülő, mely ma a nevét viseli. Barnabás még ott lehetett az 1999-es megnyitón, de aztán ő is, és a férjem is meghalt. Én ma ott élek az üdülő közelében, amely Krisztust dicsőíti, és azt hirdeti, hogy mire képes az Isten két tehetetlen, gyenge emberen keresztül.
Hogyan ment el Barnabás?
Ahogy egyre gyengült, egyre jobban készült a mennybe. A halála előtt egy nappal azt mondta: „Édesanyámnak van egy meghívása egy texasi konferenciára. Miért nem kéri a vízumot, miért nem adja be a papírokat?” „Barnabás, hogy gondolsz ilyet!? – válaszoltam. – Milyen anya lennék, ha itt hagynálak téged?” „Édesanyám, az a konferencia szeptemberben lesz. Én már akkor az Úrnál leszek. Tessék menni Bukarestbe beadni a vízumkérő lapot.” Mesélem a vejemnek a telefonban, hogy mit mondott, mire ő: „Anyuka, éjjel kettőkor ott leszek a Hargitán, azonnal indulunk Bukarestbe. Ha Barnabás ezt kéri, megtesszük.” Elvitt. Hazajöttem a vízummal. Megvacsoráztattam Barnabást, és elolvastam neki a 20. zsoltárt: „Teljesítse az Úr minden kívánságodat.” Egy gondolat megütött az imádságából: „Úr Jézus, segíts, hogy ha te szólítasz, készen legyek.” Kérte, hogy hajoljak közel hozzá, és azt súgta: „Úgy szeretem édesanyámat!” „Én is szeretlek” – mondtam, és elmentem pihenni.
A férjem volt vele az utolsó órákban. Letérdelt az ágya mellé, imádkoztak, és egyszer csak azt mondta: „Jaj, de szép, milyen sokan vannak!” „Mit látsz, fiam?” „Egy nagy sokaságot. Még itt vagyok, édesapám?” – kérdezte. „Igen, még itt vagy. De nemsokára jön érted az Úr Jézus.”
Kölcsönkapott gyermek volt, de annyi örömöt és annyi áldást hagyott maga után, amit nem tudok szavakkal kifejezni. A Hargitán néha látom az anyukákat, milyen nehéz nekik sokszor a mozgássérült, beteg gyermekkel. Nekem nem volt nehéz, mert Barnabásból áradt a szeretet és a hála. Gyönyörű örökség maradt utána. A napokban egy tolókocsis lány – aki nyáron ott volt a Hargitán – írta nekem a Facebookon: „Úgy szeretném anyukámnak vagy nagymamámnak szólítani Annuska nénit! Ugye megengedi?” Most, amikor annyi gyermeket kaptam vissza, azt mondom: olyan hatalmas a mi Urunk! Elvesz egyet, és ezret ad. Nagyon szeretem az Urat!
Annus néni lányával, Evódiával
A cikk a Family magazin 2018/4. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
