Körülbelül húsz éve történt, de máig élénken emlékszem rá. Lelkes, fiatal papnéként a karácsonyi jelenetre készítettem elő a gyerekeket. Megvolt a betlehemes szövege, már októbertől buzgón gyakoroltunk. A három napkeleti bölcs fényes palástja és koronája is ott lapult a kellékes dobozban, és a bácsik-nénik összehordtak nekünk annyi kucsmát és gyapjúködmönt, hogy az egészen kicsi, óvodás pásztoroknak is jutott. Máriánk a legszebb kislány, Józsefünk a legbájosabb arcú fiúcska, szóval minden úgy ment, ahogyan azt ilyenkor elképzelni szereti az ember. Igaz, a jelenetünkbe bele volt komponálva némi „extraság” is, ugyanis november végére kisbabát vártam. Ezzel egy régi álmomat is meg szerettem volna valósítani: azt, hogy a kis Jézus végre egyszer egy igazi, élő csecsemő legyen a ronda műanyag baba helyett.
Próbálkoztam én azelőtt is azzal, hogy a jelenethez elkérjek egy-egy kisbabát, de mindig nemet mondtak az anyukák. Most majd a miénkkel valóságosabbá tesszük a karácsonyi történet felidézését – gondoltam.
Telt-múlt az idő, lassan a dalokat is szépen tudtuk, a díszletek is mind rendben voltak, csak a kislányom nem akart sehogyan sem megszületni, pedig már a decemberben is jócskán benne voltunk. Kétnaponta rohangáltam a kórházba, no meg a hatalmas pocakommal már nem is éreztem magam igazán fittnek és életerősnek. Az orvosok is így ítélték meg az állapotomat, mert két hét túlhordás után befektettek a kórházba. A jelenet otthon pihent, én meg a közeli városban.
Végre aztán mégiscsak világra jött a várva várt gyermek. Édes kis gyűrött, ráncos bőrű csecsemő volt, aki egészséges hangon sírt, ha valami bántotta, és napról napra lett egyre szebb. Amikor három nap után hazaengedtek a kórházból, sok minden voltam, csak tettre kész nem. December közepe táján jártunk, és nekem egyetlen porcikám sem kívánta a betlehemes próbák nyüzsgését. Pihenni szerettem volna, vagyis mit beszélek?! Pihenni akartam! De hát jött a karácsony, az ünnep meg mégiscsak ünnep, így kénytelen-kelletlen összeszedtem magam. Alaposan becsomagoltam az újszülött kicsikémet is, hogy a hideg templomban nehogy megfázzon.
Ment a próba szépen, már egyedül öltöztek a pásztorok, és a bölcsek segítettek egymásnak felölteni a fényes palástokat. Józsefnek immár egy kis szempillaspirállal festett bajuszkája is volt, Mária szép fehér ruhája pedig igazán szendévé tette a szerepére méltán büszke kislányt. El is játszottuk a jelenetet végig. Igaz, még egy-két pásztornak lehullott a szőrmeszakálla, és Mária is hasra esett egyszer a jászol lábában a műanyag babával, de amúgy rendben ment minden. Jó, menjünk! – adtam ki a rendelkezést megnyugodva, ám a szereplők nem tágítottak. Az igazi babával szerettek volna még egy próbát. A mi kedves, kicsi alvó csecsemőnkkel. Hirtelen megállt bennem a vér. Még meg sem tudtam szólalni, ők már nyúltak is érte, vették is ki a mózeskosárkából. Először csak a gyomrom ugrott össze, aztán a kezem is megizzadt, és remegni kezdett. Végül úgy kiabáltam velük, hogy magam is megijedtem tőle.
Nem! Ezek elejtik! Vagy hozzányúlnak a hideg kezükkel! Rátüsszentenek, engedik, hogy légy szálljon a kis arcára.
Nem! Nem tudnak rá úgy vigyázni, ahogyan kell!
Először csak hadarva magyaráztam, aztán már majdnem sírva kiabáltam. Nem!
A gyerekek döbbenten álltak körül, a szülők lehajtott fejjel hallgattak. Gondoljon bárki bármit, képtelen voltam a gyermekem odaadni, csak szorítottam magamhoz görcsösen. Már egyáltalán nem érdekelt a jelenet sikere, főleg az nem, hogy lesz-e benne bármi extraság. Csak a kislányomhoz ne nyúljon senki!
Aznap csendben ért véget a próba, zavarodottan szállingóztak haza a gyerekek és a felnőttek. Néztem utánuk a havas udvaron a bebugyolált csecsemőmmel a karomban, és nem tudtam többet szólni. Mert eszembe jutott az Atya, a mennyei, aki azon az első karácsonyéjjelen odaadta a mi vigyázatlan kezünkbe egyetlen Fiát: Jézust.
A cikk a Family magazin 2020/4. lapszámában jelent meg.
