Szépen összeállított tervekkel vágtam neki tavaly ősszel az adventnek, ám egy vártalan rossz hír fenekestül felborított mindent. Egy szempillantás alatt köddé váltak a kigondolt teendők, odalett a nyugodt, meghitt készülődés, a családi karácsony. Megrázó hírek jöttek a semmiből: egy jó barátom a távolban súlyos beteg lett.
Félelmetes diagnózis, teljes bizonytalanság. Amint tudtunk, azonnal odarepültünk hozzá. Elvileg tíz napra, de végül hat hét lett belőle. Írtam egy könyvet a krízisekről, de most élnem, élnünk kellett mindezt. Sokszor eszembe jutott, most vajon hogyan csinál Isten a keserűből újra édeset…
Előre nem lehetett tudni, hogy aznap mi vár ránk az intenzív osztályon az ajtó túloldalán. S jó is, hogy nem tudtuk előre… Reggel kegyelmet kértünk: a pont aznapra valót. Jó, hogy többnyire időnk és erőnk sem volt végiggondolni, mi minden történhet, milyen kihívások, kérdések jöhetnek. Mentünk, mert menni kellett. Beülni az idegen autóba az idegenben és menni az ismeretlenbe. Nyolc-tíz sávos autópályákon, mérföldekben megadott távokban, valódi nyelvtudás nélkül – teljesen Istenre szorulva. Olyan volt, mint egy bizalomjáték: hátradőlünk a semmibe, és hisszük, hogy lesznek ott karok, amelyek majd megtartanak. Nem volt más választásunk, csak hinni és bízni – vagy feladni az egészet és kiszállni.
Ott, abban a helyzetben nem adhattam át magam a félelmeimnek, nem lehettem a családon egy újabb teher. Ha segíteni jöttem, túl kellett lépnem a korlátaimon. Szó szerint és átvitt értelemben is olyan területeken jártam, ahol még azelőtt soha. A tudásomra és a tapasztalataimra nem támaszkodhattam. Meg kellett bíznom a GPS-ben, az internetben, mások tanácsában, utasításában – s legfőképp Istenben.
Mindent elengedve
Ez alatt a hat hét alatt sok mindent tanultam a bizalomról. Egyik első önálló utamon egy éjjel úgy éreztem, a navigáció rossz irányba visz. Hiába akart újra és újra megfordítani, kitartóan mentem a fejem után. Milyen makacs és ostoba az ember! Tíz mérföld múlva, a város ellenkező pontján ismertem be, hogy talán a műhold mégis jobban tudja. Megértettem, hogy el kell döntenem, hogy mire támaszkodom: a saját fejem után megyek, vagy elhiszem, hogy a rendszer értem működik. Sokat gondoltam arra, hogy az életben hányszor eljátszottam már ugyanezt Istennel. Magam is „tudtam”, őt meg se kérdeztem. Vagy vele indultam, de menet közben visszavettem az irányítást, mert annyira „érezni” véltem a helyes irányt. Mennyi kerülőút, feleslegesen megtett mérföld, hány elpazarolt óra, hét, év kellett ahhoz, hogy egyszerűen, mint a kisgyerekek, át merjem adni az irányítást neki…
„Hagyd az Úrra az utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik” – tanácsolja Dávid a 37. zsoltárban. Istennél a bizalom kulcskérdés. Hányszor előfordul, hogy komoly erőfeszítéseket teszünk valamiért, mégsem működnek a dolgok. Hirtelen összedől minden. Bizony nem egyszerű elengedni valamit, amiben hittünk.
Persze nem minden elengedés feladás. Van, hogy az vezet az igazi nyereséghez. Ha azt várjuk Istentől, hogy azt tegye, amit mi szeretnénk, könnyen elszalasztjuk mindazt, amit ő akar tenni velünk. Az ő terveit csak az ő vezetésére hagyatkozva tudjuk megragadni – akkor, ha hiszünk a jóságában, hűségében és megbízhatóságában. Elhisszük, hogy ő az, akinek mondja magát. Hinnünk kellene, mert a hitetlenség torz képet fest Istenről. Tehetetlennek, megbízhatatlannak állítja be őt. Hinnünk kellene benne, hinni a szavában. Meg sem kérdőjelezni azt, amit mond. Nem feltételezni róla, hogy amit kér, az minket korlátoz, megfoszt valamitől. Hinni, hogy a parancsolat nem ellenünk, hanem értünk adatott. Nem elvárás, ránk nehezedő teher, hanem korlát, amely megvéd, bölcsesség, amely életre vezet. Nem elvesz, hanem igazán gazdagít.
Félelemből győzelem
A bizalom kulcskérdés az életben is. A félelem megbénít, megfojt, beszorít. Arra fókuszál, hogy mit nem tehetünk, a lehetséges nehézségek miatt aggódik, és inkább nem kockáztat. A bizalom arra számít, hogy mit tudunk megtenni. A hívő ember bizalma még ennél is többre épül: Istennel is számol.
A világ a szemünk láttára alakul át félelemalapúvá. A bizalom egyre kevesebb területen természetes. Mindenki védi magát, ahogy tudja, és a rosszal számol, „bebiztosítva” magát. A gyanakvás, a félelem szép lassan kiszorítja az élet egyre több dimenziójából a bizalmat. Természetesen nem minden félelem alaptalan. Adódnak nehézségek, felbukkannak rosszindulatú emberek, és a kihívások kockázattal, veszéllyel is járnak. Kérdés persze, hogy mekkora ez a kockázat, és ki vállalja érte a felelősséget…
„Te látod a vészt és a bánatot, rátekintesz, és kezedben tartod” – olvashatjuk szintén a zsoltárokban (10,14). Bárhogyan alakulnak is a dolgok, Isten figyelmét nem kerülik el. Ő látja a vészt és a bánatot is. A nehéz helyzeteket és az ezekkel járó érzelmi terheket. Nemcsak szemléli, passzívan nézi, hanem szemmel és kézben is tartja. Övé a kontroll. Ő az Isten. Fontosnak tartotta, hogy megörökítsen több olyan élethelyzetet is a Bibliában, melyben távolabbról nézve egyértelműen látható, hogy még a nehézségek is áldássá, előnnyé válhatnak, ha az illető Istenben bízva halad végig rajtuk. Józsefet elárulták, eladták, bebörtönözték, de nem keseredett bele. Egy magasabb nézőpontból is meg tudta látni helyzetét: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy (…) sok nép életét megtartsa.” (1Móz 50,20) Pál még azt is fontosnak látta, hogy másokat ne keserítsenek el a vele történt nehézségek: „Szeretném, ha tudnátok, hogy minden, ami eddig velem történt, segítette az örömhír terjedését.” (Fil 1,12)
Minden történés – a legnehezebbek, legfájdalmasabbak is – elősegíthetik Isten tervét, ha nem adjuk fel, ha nem szállunk ki a nehézségek között, és megőrizzük szívünket a megkeseredéstől. Bukott világban élünk, ahol egyre több a visszás, igazságtalan helyzet. Ebben a dimenzióban talán nem fog minden történet happy enddel zárulni. De Atyánk az Isten, aki kézben tartja a történéseket. Rábízhatjuk magunkat. És ha benne bízunk, a nehézségek, kihívások, félelmetes helyzetek új győzelmekhez, tapasztalatokhoz vezetnek. Még mélyebbre Isten és önmagunk ismeretében, még közelebb hozzá, atyai szívéhez.
A cikk a Family magazin 2019/1. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
