Avagy a férfibarátságok lélektana
Vajon a férfiaknak miért van kevesebb (igazi!) barátjuk, mint a nőknek? Régóta foglalkoztat már ez a téma, és a cikk írása közben több barátomat is megkérdeztem a tapasztalataikról. Ahogy hallgattam őket, egy kép jelent meg a szemem előtt. A nők egymással való kapcsolatát egy sűrűn összekötött csatornarendszerhez lehetne hasonlítani, amelyben szabadon áramlik a víz. A férfiak ezzel szemben olyanok, mint a különálló szigetek, amelyek látótávolságra vannak egymástól, és ahol az átjárás csak nehézkesen, csónakokkal lehetséges, mivel a szigetek között kevés az állandó híd.
Őszintén szólva férfiként valóban hajlamosak vagyunk szigetekké válni, vagy olyan várakká, amelyeknek a felvonóhídja szinte mindig fel van húzva. Ritkán építünk a szigetek közé hidakat, többségében vagy csak átkiabálunk egymásnak a szomszédba, vagy néha átevezünk egy rövid, felszínes látogatásra.
Evan Parks pszichológus barátom szerint ennek hátterében az rejlik, hogy a férfiaknak nehezükre esik egy másik férfiban megbízni, ezért minden beszélgetésük során – még a jó barátaikkal folytatottaknál is! – újra és újra ellenőrzik, hogy a bizalmat továbbra is kiérdemli-e a másik fél.
Talán azért is van ez így, mert a szűkebb és a tágabb környezetünk (a családunk, a munkahelyünk, a gyülekezetünk és általában a társadalom) azt várja tőlünk, hogy magabiztosak, határozottak legyünk, akik minden nehézséggel könnyen megbirkóznak, akik mindig tudják, mit kell tenniük, és akik biztos kézzel tartják a kezükben a kormányrudat. A valóság ezzel szemben az, hogy a szívünk mélyén egy csomó félelem van bennünk. Félünk a kudarcoktól, attól, hogy alkalmatlannak bizonyulunk a megmérettetésekben, és a küszködéseinket, vívódásainkat nem merjük mások elé tárni – vagyis nem merünk sebezhetőnek mutatkozni.
A tudományos életben normális, hogy a sikeres kísérleteket számtalan kudarc előzi meg, és a kudarcból lehet igazán sokat tanulni. A jellemfejlődés és magánélet terén azonban valamiért úgy érezzük, hogy nem hibázhatunk, ezért inkább magányosan küszködünk. Mi lenne, ha mégis felvállalnánk a kérdéseinket, a kételyeinket legalább néhány barát előtt? Mi lenne, ha tanulnánk egymástól, és támogatnánk egymást, hogy sebezhetetlennek és legyőzhetetlennek vélt hősök helyett sebezhető, időnként elbukó, de mindig felálló, hiteles emberekké váljunk?
Szó bennszakad…
Persze az is megnehezíti a dolgunkat, hogy általában nem tudjuk olyan jól kifejezni magunkat, mint a nők. Sokan nem láttunk erre jó mintát az édesapánktól vagy más tekintélyszemélyektől. Van olyan férfi, aki egy társaságban azért sem szólal meg szívesen, mert túl egyszerűnek, darabosnak érzi a saját gondolatait, a többiekét pedig túl magasröptűnek. Akadnak olyanok is, akiknek hosszabb gondolkodási időre, harminc-hatvan másodpercre is szükségük van például egy körkérdés megválaszolásához, míg mások képesek azonnal szavakba önteni a mondandójukat. Így aztán a lassabban vagy nehezebben kommunikálók magvas és értékes gondolatai sokszor bent rekednek – és a férfi ott marad az általa épített várban, a kitörés, a megnyilvánulás reménye nélkül.
A hölgyeknél ez másként működik. Ezért van az, hogy egy beszédes nő és egy hallgatag férfi házasságában a nő elszigeteltnek, magányosnak érezheti magát, a férfi pedig attól szenved, hogy a felesége állandóan megnyílásra akarja kényszeríteni, emiatt inkább magába zárkózik.
A férfiak közötti kommunikációról jut eszembe egy emlékezetes eset. Tíz évvel ezelőtt egy barátommal babaházat építettünk karácsonyra az akkor hatéves Hanna lányomnak. A barátom lányának már volt ilyen, így tudta, hogyan kell összerakni, nekem meg volt egy kis maradék hajópadlóm az építkezésünkből, szóval elhatároztuk, hogy egy szombatot a barkácsolásra szánunk. Bár szinte alig szóltunk egymáshoz (akkor is többnyire azt, hogy „add ide ezt a szerszámot”, „fogd és tartsd meg ezt itt”), különös módon a nap végére a barátságunk még szorosabbá vált. Volt egy közös cél, amelyért dolgoztunk, és kézzelfogható eredményt értünk el, amelynek a lányom karácsonykor nagyon örült. Ha nem váll váll mellett barkácsoltunk volna, hanem, mondjuk, egy kávé mellett üldögéltünk volna egymással szemben, akkor valószínűleg egy órán belül kifogytunk volna a szóból, és kényszeredett csend telepedett volna közénk. Ezért jó, ha a férfiak időnként úgy is találkoznak, hogy közben valamilyen megvalósítandó célt is kitűznek maguk elé. Így a közös tevékenység végzése közben könnyebben kapcsolódni tudnak egymáshoz.
Általában a barátságok és a beszélgetések felszínesen kezdődnek, de fontos, hogy a könnyed témáktól a mélyebb dolgokig is eljussunk. Egy barátom polgárőrként az éjszakai őrjárat során szokott a járőrtársával beszélgetni. Ilyenkor például a házassági nehézségek is szóba kerülnek közöttük. Egy másik barátom közeli barátja az ország távoli részére költözött, ezért személyesen már csak ritkán tudnak találkozni, de igyekeznek telefonon vagy a közösségi média segítségével is ápolni a kapcsolatukat. Mások a gyülekezeti férfikörben találtak olyan társakra, akik előtt be tudnak számolni a vívódásaikról, és akikkel együtt tudnak imádkozni. Sok ilyenre lenne még szükség.
Mint a hagyma héja
A barátságaink olyanok, mint a hagyma héjai. Vannak kedves ismerőseink, akik a „külső héjon” helyezkednek el. Aztán vannak jó barátaink is, de csupán néhány olyan akad közöttük, akikkel nagyon személyes dolgokat is meg merünk osztani. Fontos, hogy ezekben a „belső rétegekben” is legyenek embereink, különben a barátságaink pusztán a kocsikról, a munkáról, az időjárásról vagy a családról folytatott felszínes beszélgetéseket jelentik majd, holott ezeknél jóval többre van szükségünk.
Férfitársaim! Eresszük le a felvonóhidat, emeljük fel a sisakunk rostélyát, és engedjünk néhány barátot egészen közel! A sebezhetetlenségünket bátran cseréljük sebezhetőségre, hogy szert tehessünk néhány mély barátságra is! Ha ezeket elkötelezetten ápoljuk, társakra lelhetünk életünk azon küzdelmeiben, amelyekben a családunk mellett időnként szükségünk van egy másfajta támaszra is.
A cikk Family magazin 2019/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
