Egy napsütéses tavaszi szombaton elhatároztuk, hogy egy lélekfrissítő kirándulással enyhítünk a karantén szorításán. Kis csapatunkkal a Cserhát egyik legszebb részét, Szanda várát vettük célba. De amikor a kocsiból kiszállva megláttam az előttünk tornyosuló hegyet és a tetején lévő hívogató várromot, mégis elszállt minden bátorságom. Úgy éreztem, mintha legalábbis a Himaláját kellene meghódítanom. „Na, én ide tuti, hogy nem bírok most felmászni…” – sóhajtottam lemondóan, hiszen egy súlyos betegségből felépülőben nem tombolt bennem az életerő.
Ahogy azonban lépésről lépésre haladtam előre, kiderült, hogy közelről egészen másképp fest a táj. Lentről csak egy irgalmatlanul meredek emelkedő látszódott, ám menet közben akadtak lankás részek is. Előfordult, hogy kapaszkodni kellett, mert sziklás ösvényen vitt felfelé az út, de voltak szép számmal olyan szakaszok is, amelyeken kifújhattam magam, és erőt gyűjthettem az újabb magaslatokig. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már csupán néhány méter választ el a céltól. A fák közül gyönyörű panoráma tárult elém. Fantasztikus volt visszanézni a mögöttem lévő útra, így az utolsó lépéseknél már vitt a lendület felfelé. Amikor pedig felkapaszkodtam a csúcsra, szinte euforikus öröm töltött el. Sikerült! Megcsináltam! Bár nem hittem volna, mégiscsak célba értem!
Miután szusszantam egyet, és letöröltem az arcomról az örömkönnyeket, teljesen megtáltosodva indultam el visszafelé. Útközben találkoztam olyan kirándulókkal, akik még felfelé tartottak. A bensőmet szétfeszítő boldogságtól nem bírtam megállni, hogy ne biztassam őket néhány bátorító szóval: „Kitartás! Menni fog! Már csak pár lépés a cél! Megéri felmenni, mert meseszép a kilátás!”
Ahogy bandukoltam lefelé, egy gondolat fészkelődött bele a szívembe: hát nem ilyenek a próbatételek is az életünkben? Amikor szembesülünk velük, gyakran elfog minket a kétségbeesés, és úgy érezzük, hogy lehetetlen lesz megmászni az előttünk tornyosuló hegyet. Ám ahogyan baktatunk előre, kiderül, hogy a sziklás-kapaszkodós szakaszok mellett akadnak azért könnyebb részek is, ahol levegőhöz juthatunk. Csakhogy ezek lentről, a hegy lábától még nem látszanak… Mint ahogyan az sem, hogy sosem vagyunk egyedül – akkor sem, amikor úgy érezzük, hogy minden és mindenki cserben hagyott minket. Van Valaki, aki egy pillanatra sem ereszti el a kezünket. Szerető Istenünk mindig elkap, amikor botladoznak lépteink.
Talán ez a nyár is hasonló élmény volt sokunknak: egy lankásabb szakasz, amikor kicsit szusszanhattunk az újabb erőpróba előtt. Emiatt aztán nem is olyan könnyű búcsút inteni a maszk nélküli heteknek, a felhőtlen találkozásoknak, hiszen nem tudhatjuk, hogy messze van-e még a cél. Sokáig kell még felfelé kapaszkodnunk? Nem látjuk előre, hogy mit hoz az ősz és a tél: újabb mutánsokat, rémhíreket, bezárkózásokat – vagy egy egyre tisztábban látszódó hegycsúcsot és egy szép lassan elcsendesülő járványt…?
Őszi lapszámunkban több olyan történetet is olvashatnak, amikor valakinek kisebb-nagyobb „hegyeket” kellett meghódítania. Nehézségeken, kétségeken kellett átevickélnie – de a kegyelembe kapaszkodva sikerült megmászni az időnként leküzdhetetlennek látszó csúcsokat is. Így aztán most már a lefelé tartók lelkesedésével tudja továbbadni a jó hírt a még felfelé mászóknak: „Kitartás, menni fog!”
Erősítsenek minket is ezek a tanúságtételek, amikor a saját hegyeinkkel küszködünk: csak bátran előre, bírni fogjuk! És higgyük el: ha felérünk, tényleg meseszép panoráma tárul majd elénk.
Győri Virág
főszerkesztő
A szerzőről
