Tánctanítás lélekébresztéssel
Nemcsak az határozza meg a sorsunkat és az életünket, hogy ki lesz a társunk, hanem az is, hogy milyen pályát választunk. Sorozatunkban annak eredünk nyomába, hogy miként lehet egy szakmából hittel és szenvedélyes szeretettel űzött hivatás. Ezúttal Holló András tánctanárral beszélgettünk.
Hivatása szerint pedagógus. Számára maga a tanítás a lényeg, a tárgya másodlagos, legyen az kertészkedés, tánc vagy lelkiség… Holló András leginkább mégis a keresztény életet szereti tanítani: nem a tankönyv szerintit, hanem a megéltet, az örömökkel, kudarcokkal teli, az őszintén kereső és válaszokra találó, istenközpontú emberi életet. Elsősorban erről beszélgetünk a szalagavatóra készülő fiatalok egyik kedvenc tánctanárával, aki évek óta kerekesszékből oktat – nem csak diákokat és nem csak társastáncot.
Budakalászi kertjük és házuk maga a csoda. Harmóniában egymással a virágok, zöldségfélék, bokrok, gyümölcsfák, a verandán lévő emeletes cicaház, a parasztház külsejű épületben az egymásba ölelkező, hangulatos belső terek. Vették vagy építették ezt a különleges mesebirodalmat?
Ez az ősi családi fészkünk. A házat a feleségem nagyapja, Makovecz Imre tervezte át, illetve ő álmodta hozzá a bővítést. A kertet a feleségemmel együtt tervezgetjük, építgetjük és gondozzuk. Havonta egyszer jön egy kertész barátom, aki olyan munkákban segít, amelyeket egyedül nem tudok elvégezni. Tavaly csináltunk egy táncteret is, ahol tanítani tudok, és ahol táncpartikat tartunk bográcsozással, beszélgetéssel.
Számomra a kert meditációs környezet is, ahol lelassulok, töltekezem. Rájöttem ugyanis, hogy rengeteg szépség van benne, de nem ismertem sokáig – például nem vettem észre, hogy a liliom mikor színesedik… Mert állandó nyomáskényszerben éltem, és mindig pörögtem. Régen többször előfordult, hogy összeestem a táncóráimon. Kivizsgáltak, és kiderült, hogy semmi baja a szívemnek, csak kimerültem. Hitelünk volt, és minden munkát megragadtam, hogy mielőbb megszabaduljunk tőle: kora reggel táncóra, napközben kertépítés, este ismét táncóra – ebből állt az életem hétfőtől hétfőig. Motorozni is azért kezdtem, hogy időt nyerjek, ne kelljen a dugóban várakoznom.
Harmóniában a természettel
Az idő nagy úr az életünkben.
Meggyőződésem, hogy az időt az ember találta ki magának már az Édenkertből való kiűzetéskor, hogy megpróbálja megragadni a változást. Az idő a virtuális világ mozgatórugója, a természetben nem ez a törvény uralkodik. A növény nem határidőre bontogatja szirmait, hanem harmóniában él a környezetével, és a harmónia diktálja neki, mit kell tennie. Tudatosan törekszem tehát arra a harmóniára, amely a természetben élő ember sajátja, mert magamon is érzem, hogy még mindig gyakran pörgök. A feleségem régóta nem enged már dolgozni vasárnap, de egy-egy tánctáborban például napi hat-hét órát tanítok ma is. A kerti munkát, bár nagyon szeretem, kénytelen voltam napi egy órában maximálni, mert a kerekesszékes lét fizikailag és lelkileg is fárasztó.
És a valóságos világ élményeinek megéléséhez idő kell, le kell lassulni. Azt látom például a tanítványaimon és a saját gyerekeimen, hogy a virtuális világ olyan intenzív élményekhez juttatja őket, hogy eltávolodnak az igazitól. Mindez azért lehet, mert belegörcsöljük az életünket az idő faktorába, pedig ha elveszítjük a természettel való harmóniánkat, akkor megbuktunk mint ember. Ezt a tapasztalatot szeretném átadni a két kézzel, két lábbal, ép ésszel elő embereknek, hogy gondolkodjanak el a régiek bölcsességén. Hivatásom szerint tanárnak tekintem magam, s a hangsúly a tanításon van. A célom, hogy megértsenek, és ha akarnak, változtassanak az életükön. Ezért amikor például a pályaválasztás kérdése kerül elő, a fiataloknak azt tanácsolom, hogy ne a „miből fogok megélni?” kérdésre keressenek választ, hanem azt fogalmazzák meg, hogy mi az, amiért maximálisan tudnak lelkesedni, amit a legjobban szeretnének csinálni.
És meg tudja ezt ma mondani egy végzős középiskolás vagy akár egy egyetemista?
Sajnos kevesen. Egy felmérés szerint az egyetemisták között találni a legtöbb jövőkép nélküli embert Magyarországon. Régebben ez a negyvenes korosztályt jellemezte, akik nem tudtak váltani. És a kiégési folyamat már a középiskolában megkezdődik.
Átírt élet
Az óráin nem csupán táncot, hanem keresztény lelkiséget is tanít – minden korosztálynak.
Mert ma már a legfontosabb hivatásomnak azt tartom, hogy Istenre mutassak. A tánctáboraimban minden reggelt „lélekébresztéssel” kezdek: egy rövid napindító, gondolatébresztő bevezetővel egy-egy bibliai igeversből kiindulva, amelyről egész nap gondolkodhatnak a fiatalok. S ha véletlenül elfelejtem, reklamálnak. Most a szabadság került a középpontba, mert sokan félnek a szabadságtól, pedig Isten szabadnak teremtett bennünket. A saját mindenhatóságának is korlátot vetett ezzel, mert azt akarta, hogy mi döntsünk az életünk dolgaiban. Ugyanakkor ha nem tudom megélni a saját szabadságomat, nem tudom megadni a másiknak sem.
Úgy fogalmazott, hogy ma már ez a legfontosabb feladata. Ezek szerint nem volt mindig így.
Úgy gondolom, kell az életben olyan törés, amely hozzásegít ezekhez a felismerésekhez.
Önt nem kis trauma érte: súlyos motorbaleset, orvosi műhiba miatt többszöri műtét. Tizenegy éve él tolószékben…
Blanka kétéves, Levente tizenegy hónapos volt 2007-ben, amikor a baleset történt, és én a következő másfél évben kimaradtam az életükből – kórházakban voltam, aztán súlyosan depressziós lettem. A balesetem azonban teljesen átírta az életemet, bár már előtte is szólongatott Isten. Gyerekként jártam templomba, de tizenéves koromban föltettem a kérdést otthon, hogy miért kell. A válasz nem győzött meg, így nem is mentem többé. Már a Kertészeti Egyetemre jártam, amikor csatlakoztam egy önszerveződő, ökumenikus bibliakörhöz, mert szerettem volna a társasághoz tartozni. Bibliát olvastunk, és utána beszélgettünk, de én mélyebben meg akartam ismerni, hogy miben is hiszek, ezért beiratkoztam a katolikus teológiára hitoktató szakra. Eredetileg eszembe sem jutott, hogy tanítsak, de diplomát kaptam, és kipróbáltam. Megélt, személyes hit nélkül puszta dogmatanítás lett belőle, sok-sok kudarccal. Egy-két évig erőlködtem, és fel is adtam. A fiatalokkal azonban tudtam bánni, mindig sikerült közösséget szervezni magam köré, és ifivezetőként maradtam a plébánián. Sőt az atya még abban is reménykedett, hogy pap leszek…
Megváltozott vektor
Megfordult a fejében ez az ötlet?
Már kertépítő vállalkozásom volt, de sokat bejártam a plébániára, azonban nem voltam biztos benne, hogy tényleg az lenne-e az én utam. A végleges döntésemet egy dobogókői lelkigyakorlat után hoztam meg: az egyik elmélkedés szünetében a kosárlabdapályán imádkoztam, amikor egy leányzó arcát láttam magam előtt – éppen nem udvaroltam senkinek, én mégis azzal a biztos tudattal tértem vissza, hogy akkor én megnősülök. Ez januárban volt, és március elején megismertem Virágot, aki még csak tizenhat éves volt akkor, de végül is ő lett a feleségem.
És tisztes keresztény emberként élte az életét tovább.
Azt gondoltam magamról, hogy rendes keresztény ember vagyok, bár ha balesetet okoztam, simán lefizettem a rendőrt, és házasemberként kikezdtem egy tanítványommal… Kettős életet éltem. Nem volt iránya az életemnek, mert az a vektor, amely most az értelmét adja, önmagamra mutatott. A teremtő Isten személyes volta, barátsága, szeretete csak tudati szinten létezett számomra, nem a megélés szintjén.
Sokszor nem vesszük ugyanis a fáradságot, hogy a fogalmak mögé lássunk: ha azt mondom a feleségemnek, hogy „szeretlek”, azt hiszem, hogy már meg is valósult, pedig az egy 0-tól 24 óráig tartó létforma. Igazából nem szeretem a „férjem”, „feleségem” kifejezéseket sem, hiszen ő nem a tulajdonom, hanem feleségül ajándékozta magát nekem, és én életem végéig az ő kiteljesedését szolgálom. No, de ebből a balesetem előtt semmit sem értettem.
A balesete révén tehát rátalált Istenre, ám fizikailag szinte teljesen kiszolgáltatottá vált. Azt látom, hogy kerekesszékből is remekül tud kertészkedni, de hogyan lehet így táncot tanítani?
Teljesen bizonyos vagyok benne, hogy amikor tanítok, nemcsak én vagyok jelen, hanem a bennem lakó lélek is. Így aztán egyszerre nyolcszáz embert is tanítottam, és mindenki megértett. A lassabban tanuló diákok például azt mondják, hogy most jobban tudnak követni, mint amikor még be tudtam mutatni a mozdulatsort. Akkor ugyanis a diák nem mindig tudja, hogy mit kellene látnia, azonban ha precízen elmagyarázom, megérti a folyamatot. Ezt különösen a legényeknél látom, mert a férfiak általában fejből akarnak táncolni. Aztán az is jó, hogy nem érzik az oktató szakmai fölényét, így csak magukhoz mérhetik a fejlődésüket.
De nem magamtól tértem vissza a tánctanításhoz, hanem az a kis csoportom, amelyiket hosszú évekig tanítottam, és együtt maradt a balesetem után is, hívott vissza. Hoztak, vittek, mindenben segítettek, hogy ismét taníthassak.
Miként került közel a tánchoz?
Egyetemista voltam, és az unokahúgom vett rá, hogy menjek tánciskolába, mert kevés volt a fiú. Rettenetesen tiltakoztam, utáltam a diszkót, belém égett az is, amikor egy bulin a lány, aki felkért táncolni, odavágta: „Te még lassúzni sem tudsz!” De megígértem, hogy ha a többi unokatesómat is beszervezi, megyek. És mind a hetünket meggyőzött!
Már az első óra magával ragadott, s azóta mindennap táncolok, újabb formákat tanulok – jelenleg fejben. Versenytáncoltam is, de abbahagytam, mert inkább az élmény érdekelt, nem a verseny. Viszont zavart, hogy a barátaimmal nem tudok együtt bulizni, ezért elkezdtem tanítani a már említett kis ökumenikus csapatot. Majd egyre többen megtaláltak, és az egyik társaság azt kérte, hogy indítsak tánciskolát. Közben tudatosult bennem, hogy a kertészkedés nem igazán emberekkel foglalkozó szakma. Elvégeztem tehát a táncművészeti főiskolát, és egyszer csak főállásommá vált a táncoktatás. Talán mindig is bennem volt, hogy ha valamit kapok, átadjam…
Más műfajokban is gyakran látni-hallani Önt, ami szintén a tanításhoz tartozik: egyre többször vezet lelkigyakorlatokat, tart előadásokat országszerte.
Úgy érzem, hogy jobban a lelkiség felé kell fordulnom. Az utóbbi időben egyre több lelkigyakorlatra hívtak gyerekekhez, felnőttekhez. Talán ez lesz az újabb hivatásom. Mindig figyelem a jeleket, lehetőségeket, és próbálom értelmezni, hogy Isten milyen irányban akar használni. Mert ez a legfontosabb számomra.
A cikk a Family magazin 2018/3. lapszámában jelent meg.
Sz. Kiss Mária
Táncon innen és túl
Harmat Kiadó, 2 392 Ft
A szerzőről
