Találkozás Sillye Jenővel
A népszerű zenészt, énekest, dalszerzőt nem nagyon kell bemutatni keresztény körökben. A hetvenes-nyolcvanas években a Dunakanyarban tartott legendás ifjúsági találkozók emblematikus arca a korabeli fiatalokra legalább akkora hatással volt, mint a neves beatsztárok. Társaival persze nemcsak zenélt, hanem legfőképpen Istent dicsőítette, és közben bejárta az egész országot, majd a rendszerváltás után az egész Kárpát-medencét. Sillye Jenő ötven éve hűséges férj, ötgyermekes családapa és kilencunokás nagyapa. Több betegségen átesve is vállal zenés szolgálatokat, mert úgy érzi: az Úrnak még célja van vele.
A dalaiból árad az életöröm. Azt gondolom, boldog lehet tőle, aki adja, és aki kapja is.
Kedves, hogy ezt mondja. Legfrissebb élményem, hogy két év kihagyás után újra ellátogattam a Szent Margit Gimnáziumba, és előtte azon gondolkodtam, vajon meg tudom-e még szólítani a kilencedikeseket. Az osztályfőnökök utólag azt mondták: nem ismertek személyesen, csak hallottak rólam, és nagyon meghatódtak attól, ahogy a gyerekekkel beszéltem, annyi örömöt láttak rajtam. Aki felteszi az életét arra, hogy az Istent szolgálja, bizonyos értelemben biztosan nem lesz sikeres a világban, de ez nem számít, hanem csak az öröm, amelyet megélhetek a zenében, a családomban és a közösségemben. Kívülről naivnak és akár giccsesnek is tűnhet – ezt csak megélni lehet.
Ötven év zenélés, ötven év házasság, öt gyermek és kilenc unoka. Mi a siker, ha nem ez?
Számomra is megdöbbentő volt, hány helyre hívtak az életem során, és hány fiatal várt rám. Nemcsak megtapsoltak minket, hanem odajöttek, kérdezgették, hogy mire gondoltam, amikor ezt írtam. Nem tudom, a dalszövegeim vagy a személyem fogta meg őket – erre csak ők tudnának válaszolni –, de azt hiszem, nem a bulik kedvéért szerettek, hanem azért, amit hittel képviseltem. Ez egyfajta felelősségérzetet is kialakított bennünk a feleségemmel: úgy éreztük, nem mindegy, hogyan élünk.
Aki a rendszerváltás előtt karriert akart csinálni, annak nagyon sok áldozatot kellett hoznia. Én ebben sosem gondolkodtam. Később, a rendszerváltás után is meghagytam ezt másoknak. Nekem nem ez volt az utam, és ma sem ez lenne. Én csak szolgálni akartam és akarom még egy kicsit az Úristent, és nem nagyon izgat, mit szól hozzá a világ.
Megtalált hivatás
Menjünk vissza egy kicsit az időben! Eredetileg magyar–történelem szakos tanár szeretett volna lenni, ám világnézeti okok miatt nem vették fel a főiskolára. Hogyan találta meg végül a hivatását?
Édesapám kiskoromban elhagyott minket, és ezért az édesanyámmal a nagymamához költöztünk. Csodálatos nő volt, mindent neki köszönhetünk. Végtelen szeretettel fogadott be minket az angyalföldi lakásába, ahol felnőttem. A két világháború között azon a nehéz környéken telepedtek le a karmeliták. A kommunizmus alatt ugyan szétverték a rendet, de a hatásuk megmaradt. A karmelita lelkiség a nagymamámra és a kilenc gyermekére – köztük az édesanyámra is – óriási hatással volt.
Nagybátyáim mindegyike tanár volt, emiatt azt gondoltam, nekem is ez lesz az utam, de világnézeti okok miatt nem vettek fel a főiskolára. Akkoriban sokan feladták a hitük gyakorlását az egzisztenciális biztonságuk vagy a gyermekük, unokáik féltett jövője érdekében. Nem érdemes hibáztatni senkit, a kelet-európai népek tragédiája volt ez. Én azonban ilyen értelemben kiszálltam a társadalomból. Elmentem a jogi egyetem levelező tagozatára, s közben egyre többször hívogattak zenélni. A dalaim a fiatalok és a kommunista rendszer megnyomorító hatását átélő hívők számára különösen sokat jelentettek – persze ez nem nekem, hanem a Szentlélek munkájának köszönhető. Közben a börtönöket megjárt, megzsarolt papok jóindulatúan figyelmeztettek: „Ez Magyarország, itt nem lehet csak úgy ide-oda sétálgatni és a hitről énekelni kockázat nélkül!” Másodévesen aztán abbahagytam az egyetemet, mert megértettem, hogy választanom kell. Egy angyalföldi gyárban vállaltam anyaggazdálkodási-beszerzési munkát, és elkezdtem tudatosan foglalkozni a zenéléssel.
Azért ez nagyon komoly döntés lehetett…
Kellett hozzá a feleségem is, nélküle nem dönthettem volna így. Sokan mondták: zenélés helyett gondoskodj inkább a családodról, keveset tudsz nyújtani nekik így. De Julcsi mindig is velem azonos módon gondolkodott, ahogyan az édesanyám és a nagyanyám is. Mindig csodálatos asszonyok vettek körül, és ez hatalmas erőt adott nekem.
Hol ismerkedett meg a feleségével?
Fiatalon az angyalföldi kórusba jártam énekelni egy fiatal, tehetséges kántorhoz, akit államellenes kijelentéseiért feljelentettek, emiatt nem kapott papi státust. Később tőlünk is elhelyezték, Újpestre került, mi pedig mentünk vele énekelni. Itt találkoztam Julcsival. Sokat köszönhetünk ennek a fiatal pap-kántornak: amit tőle kaptunk, szerves folytatása volt annak, amiben én otthon felnőttem.
Veszélyes vizeken
Szóval voltaképpen itt kezdődött minden, a könnyűzenei szolgálat és a szerelem is.
Igen. Az egyház védelme és oltalma alatt voltunk, a kórust elnézték, az ifjúsági gyülekezést azonban nem. Az egyik nyári keresetemből vettem egy NDK gitárt kéz alatt, hatszázötven forintért. Beiratkoztam az angyalföldi zeneiskolába, és klasszikus gitárt tanultam. A tanárom látta, hogy bár Paco de Lucía nem leszek, borzasztóan élvezem, hogy pengethetek, ezért ilyen jellegű házi feladatokat is adott. Ennyi volt az alapom, autodidakta módon képeztem magam tovább, ahogyan a legtöbb beatzenész is.
Ma már nagyon nehéz meghatározni, mi a beatzene, mert az elvileg egyfajta lázadás volt, de mi nem lázadtunk, hanem egy új kifejezési módot kerestünk a hitünk számára. Akadt néhány fiatal, illetve fiatalos gondolkodású pap körülöttünk. Az ő segítségükkel jutottunk hozzá egy-egy külföldi magnószalaghoz; akkor hallottunk például először a jezsuita gitáros Aimé Duval atyáról. És persze titokban hallgattuk a Szabad Európa Rádiót is. A fiatal kántorunk támogatott minket, de annak nem annyira örült, hogy ilyen zenét játszunk, féltett minket. És hát neki a klasszikus egyházi ének volt a mérce, Bárdost, Kodályt és gregoriánt énekeltünk vele. Én azokat is szerettem, a szívemben ott vannak azóta is, a nagy egyházzenészekre pedig mindig is felnéztem.
Számomra nagy kincs, Isten ajándéka volt minden zenész barátom, akikkel együtt erősebbek voltunk. Nem voltak nagy elődeink, ám mindannyian szerettük az irodalmat, így a magyar költőkhöz is fordultunk. Ha nem is közvetlenül, de nagy hatással volt ránk például Babits Mihály, Weöres Sándor, Juhász Gyula… Büszkén vállaljuk a magyar kultúrát, tiszteljük és becsüljük a magyar népzenét is. Hiszen mi nem valami ellen, hanem utat keresve indultunk. A saját korosztályunk nyelvén akartuk megfogalmazni értékeinket. Bízom benne, hogy száz év múlva is értékek lesznek.
És hogyan kezdődtek a Dunakanyarban tartott legendás hírű ifjúsági találkozók?
A feleségeméknek volt a Börzsönyben egy kis nyaralójuk. Őket már jól ismerték a környékbeli fiatalok. Tudták, hogy jön velük egy srác, aki mindig hozza magával a gitárját, és elkezdtek hívni Kismarosra, Nagymarosra, Verőcére zenélni. Aztán a kismarosi plébános ’71-ben kitalálta, hogy mi lenne, ha ősszel szerveznénk egy ifjúsági találkozót, ahol énekelünk és beszélünk a fiataloknak a hitünkről. Az elején még kevesen jöttek el, de öt év múlva már nem fértünk el a templomban, és ez már veszélyes volt, hiszen mellettünk volt a KISZ-tábor, amelyet szemmel tartottak a hatóságok. De akkor mi ezzel nem foglalkoztunk különösebben. Boldogok voltunk, hogy ezt csinálhatjuk. Szerintem Isten az ifjúságunkat a zene által tudta megszólítani. Jól éreztük magunkat, jó közösségekbe jártunk, jó papokkal voltunk együtt, örömmel zenéltünk. Jézus sem véletlenül választott fiatal tanítványokat: ők még ott merték hagyni a halászhálót, hogy vele menjenek. Az idős emberek már óvatosabbak, több a vesztenivalójuk. Mi csak élveztük, amit csináltunk, nem akarom túlmisztifikálni a magunk szerepét. A Jóisten keze vezetett minket.
Egyébként minket nem maceráltak, csak a bennünket hívó és bátorító papokat. Ugyanakkor azt is megtudtam az egyik ezzel foglalkozó ismerősömtől, hogy rengeteg ügynöki jelentés született rólam. Meg is kérdezte, miért nem kérem ki őket. Miért tenném? Rosszul viselném, ha megtudnám általam szeretett emberekről, hogy jelentettek rólam. Nagyon fájna, hogy én vállaltam a kockázatot, ők meg úgy tettek, mintha támogatnának. Egyetértek a bíboros úrral, aki nem akarja nyilvánosságra hozni ezeket: ismerjük egymást, tudjuk egymásról, ki volt gyengébb, de minek teregessük ki? Aki elkövette, kérjen bocsánatot az Úristentől, mi pedig tekintsük úgy, hogy meg kell bocsátanunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. Mindenhol vannak sáros emberek, akik vállalták a besúgást. El kell fogadni, hogy a legtöbben nem gonosztevők voltak, csak féltek, és a félelem rossz tanácsadó.
A legjobb gyógyszer
Nemcsak a kommunista rendszer támadta és hallgattatta el Önöket, hanem egyházon belülről is kaptak hideget-meleget. Hogyan sikerült legyőzniük az ellenérzéseket?
A belső egyházi támadásokat nem volt könnyű feldolgozni. Ez olyan, mint amikor foci közben a saját csapattársa rúgja fel az embert. Sajnos még ma is akadnak olyanok, akik ellenségesen fogadják az egyházi könnyűzenét. Nemrég az egyikük kijelentette: amíg ő a plébános, a templomában nem lesz gitározás. Ezek a hangok ma már ritkán fordulnak elő, de akkoriban még gyakoriak voltak. Arra gondoltam: ha a papok engedelmességet fogadtak, akkor nekem is kell, úgyhogy elmentem az akkori váci püspökhöz. Ha ő is azt mondja, hogy a dalaimmal ártok az egyháznak, átgondolom az életem. Ő mosolyogva legyintett: nem kell ezzel törődni. Ez a ’80-as években történt, amikor elmarasztaló újságcikkek jelentek meg rólunk. Akkor nagyon fájt, de azóta túlléptem rajta. Én amúgy is csak oda mentem, ahova meghívtak. A csalódásokat nem szívesen idézem fel, minek tenném. Inkább arra a sok szeretetre gondolok, amelyet a bátor, nagyszerű papoktól és a közönségtől kaptam.
És mit szólt mindehhez a családja? A fiai és unokái is zenélnek.
Annyi mindent átéltünk, annyi minden rakódott le ránk a hetven évem és a Julcsival közös ötven év alatt… Azt gondolom, ha az Úristennek célja van velünk, akkor gondoskodik arról is, hogy milyen hatások érjenek. Ő formálta, alakította az életemet, ahogyan találkoztam a zenével, a feleségemmel, ahogyan bátorságot adott, hogy merjük vállalni a hitünket és az öt gyermeket. Nem voltunk jómódúak, és pont a rendszerváltáskor – amikor már a negyedik is tizenkét éves volt – kaptuk ajándékba az ötödiket, akire már nem is gondoltunk. Az Úristen ajándéka volt, mindenki számára egy csoda.
A gyermekeim már másképp nőttek fel, mint én. Újpesten volt egy zenetagozatos iskola kiváló zenetanárral, oda beírattuk őket. Zenét, zongorát, hegedűt, csellót tanultak. Mindenki megtanult gitározni, pedig egyiküktől sem kértem. Az utolsó műveimet velük csináltam, sokat segítettek, mert nekem már nem volt erőm és kedvem mindenhez.
Minden héten találkozunk a gyerekeinkkel, unokáinkkal, itt laknak mind a közelben. Hárman is járnak zeneiskolába, és különböző hangszereken tanulnak. Amikor Boti unokámat egyszer a szülei arra kérték, hagyjon ki egy szolfézst, így szólt: „Nem lehet, mert ha a papa meghal, én akarok az utóda lenni.”
És Ön is gitározik még, pedig nehéz öt éven, több betegségen van túl. Vannak még tervei?
Mindennap fogom a gitáromat, felveszem a hátamra, mert másképp nem bírom már el, és átsétálok a kápolnába. Az elmúlt öt évben átélt egészségügyi problémáim – két agyvérzés és egy daganat – után nagy szükségem van erre a napi megerősítésre az Úrtól. A kardiológusom szerint ez számomra gyógyszer: a szolgálat után mindig jobb a vérnyomásom. Ma már nem nagyon utazom, és rendre azt gondolom, jövőre már nem lépek fel, de mindig jön egy-egy olyan meghívás, amelyre nem tudok nemet mondani. Most is vannak Budapest környéki meghívásaim, ezeket még szívesen vállalom.
Az öt évvel ezelőtti stroke-ot már el is felejtettem, utána azonban váratlanul jött a daganat, és amikor azon is túl voltam, akkor a második stroke. Ez már komolyan megijesztett, de rábíztam magam a Jóistenre, és hagytam, hogy a feleségem és a gyermekeim szerető gondoskodása, a közösség szeretete megtartson. Úgy érzem, az Úristennek még célja van velem.
Megjelent a Family 2020/1. számában.
A szerzőről
