Mostanában azon kaptam magam, hogy túl sokat mérgelődöm, miközben tudom, hogy valójában hálásnak kellene lennem mindazért, ami ér. Arra kértem Istent, hogy tanítson meg a hálára. És ő elkezdett dolgozni a szívemben.
Szmájlik, emojik, szelfik. Fontos, életbevágóan fontos dolgokról is csak sorokat hevenyészek, elhagyva a megszólítást, kattogok a billentyűzeten sietve. Eközben a sebességi újságírás egy teljesen új szakma lett, a sebességi kommunikáció pedig az élet meghatározó pillérévé vált. Az egyetlen veszélye, hogy nem fogunk rá emlékezni – és fájdalom, de ezzel nagyjából már számolunk is. („De hát írtam erről!” – „Nem láttam, bocsánat.”) Túlontúl sok „slágvort” igényli a figyelmünket; sokszor még válaszol is két szóban, aki egy hét múlva úgy emlékszik, nem is látta a soraim. Kárhoztatni ezért bárkit is merő naivitás volna. Alkut kötünk egyenként ezzel az információs darálóval, a részeivé leszünk, teret adunk a nem fontos két szavaknak, közben szép lassan mondatokat vesztünk.
Igazán lényeges e-mailre nem válaszolok már egy hónapja. Nincs időm végiggondolni. Értik ezt? Szétlopják a gondolataim a gyorstüzelő megoldandók könnyűszerkezetű mondatai. Éppen ezért hatott döbbenetes erővel, amikor valaki kezembe nyomott egy levelet. Hitetlenkedve tartogattam, hogy majd este, amikor magam leszek, akkor talán elbírja a szívem az örömöt, és elolvasom – hátha addigra elhiszem, hogy aki évtizedek óta ad az írásaival szellemi muníciót a fél országnak, most személyesen engem szeretne bátorítani.
A következő szívdobbanás egy baráti képeslap – valaki megköszöni, hogy létezem. Magamon tapasztalom, hogy a könny lehet a viszonthála egyik természetes formája. Van olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél.
Hogy olykor tudtunkon kívül angyalokat vendégelünk meg, arról is levélből értesültem. Ne is mondjam, kézzel írt, persze, postán érkezett. Meglepetés-e, vagy csoda, nehéz ezeket elválasztani – én tényleg nem tudtam, hogy valakinek sokat jelenthet a mi nem túl halk és nem is túl jól fésült családunkban vacsorázni…
És sorjáznak gondolatban a régi levelek – kisebb-nagyobb meglepetések karácsony táján. Egy barátnőm papírba metszett angyala, ceruzával, tussal írt örömhírek. Miért?
Számomra lefegyverző ez a szeretet. A kézzel írt levél mögött asztalt látok, tollat, papírt, törődést, kapcsolódást. Ezt bal kézzel nem tudja adni az ember, itt szívet kell nyitni a másikra. Olyan visszhangot vertek ezek a sorok bennem, hogy alig bírtam el. Nem mélység vagy magasság; az idő, amelyet erre vesztegettél, kedves Ildikó, drága Zsuzsi, Orsi, Csenge, Lili, olyan ajándékká lett, amely rajtam is túlcsordult. Hálás vagyok értetek, a pazarló szeretetért, amellyel olyasmit adtatok, ami csak szívvel mérhető. Betűket – papíron.
„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét.”
(Ézsaiás 57,19)
Megjelent a Family magazin 2020/1. számában.
A szerzőről
