„Nincs fogyatékos ember, csak négyérzékű, de az a hiányzó ötödik érzék sorsszerűen gazdagabbá teszi őket” – mondta egyszer egy jeltolmács néni. Tőle tanultam, hogy a másság nem más, mint egy feneketlen zsák, amelybe mindent beledobálunk, amivel nem tudunk mit kezdeni. Pedig az isteni tökéletességhez képest mindannyian kiegészítésre szorulunk. Rutland Edina egyike azon bátor embereknek, akikről ez a néni mesélt. Nemcsak azért, mert a magyar hallássérültek között elsőként szerzett angol nyelvből diplomát, majd jogosítványt, hanem mert képes lehetőséget látni az akadályokban is.
Azon gondolkodom, hogy amióta ismerlek, erősnek látlak, a történeted fájóbb részéről viszont nemigen beszéltünk. Tizenöt éves voltál, amikor egy balesetben elveszítetted a hallásod. Milyen emlékképek maradtak meg benned azokból a napokból?
Épp Budapesten jártunk apuval, és amíg ő egy megbeszélésén ült, addig én elmentem sétálni. Azután teljes filmszakadás… Arra emlékszem, hogy egy mentőben ébredtem fel, de fogalmam sem volt, mi történt velem. Ott tudtam meg, hogy elütött egy autó, miközben átkeltem a zebrán. Ritkán láttam aput sírni, de aznap nekem kellett őt vigasztalnom, hogy minden rendben lesz. Később kómába estem, és amikor egy hét elteltével magamhoz tértem, nem értettem, mit mond anyu. Akkor jöttünk rá, hogy elveszítettem a hallásom. Máig sem tudni pontosan, hogy miért.
Vannak hangok, amelyek azóta is élénken élnek benned?
Még most is olyan, mintha hallanám azokat, akiknek valaha ismertem a hangját. Akiknek már nem hallhattam, azokéhoz gondolatban egy képzelt hangszínt kapcsolok. Ha egyszer újra visszanyerném a hallásomat, biztosan nagy meglepetés lenne őket az igazi hangjukon hallani… Vannak régi dalok is, amelyekre a mai napig emlékszem. Sok emléket őrzök arról, ahogy a szüleimmel egy-egy hosszú autóút során éneklünk. Néha eszembe jutnak ezek a dalok, és dúdolgatom őket. Az egyetem alatt még a nosztalgiabulikra is eljártam, hiszen a retró számokat jól ismerem.
A nyolcvanas években kevés technikai eszköz állhatott rendelkezésedre, és az „érzékenyítés” sem volt napi téma. Hogyan boldogultál kamaszként ezzel a teherrel?
Nemhogy technikai segítség nem létezett, de még a jelnyelv használata sem volt teljesen elfogadott. Olyannyira, hogy fel sem merült a lehetőség, hogy megtanulhatnék jelelni. Az volt az általános nézet, hogy meg kell tanulnom szájról olvasni, és továbbra is beszélnem kell, nehogy elveszítsem a hangomat. Igazából iskolába csak azért jártam, hogy társaságban legyek, mert a szájról olvasás nagyon nehezen ment, különösen angolul, amikor egyetemre jártam. Szerencsére mindig volt egy-két társam, aki sokat segített, jegyzetelt, és „tudósított”, hogy mi történt az órákon. Nekem sokkal többet kellett tanulnom, hogy lépést tartsak a többiekkel. Több mély barátságot kötöttem abban az öt évben. Ezek a mai napig is tartanak, annak ellenére, hogy már nem Magyarországon élek.
Két világ közt
Gondolom, a szüleid a világ végére is elmentek azért, hogy visszanyerd a hallásod. Egyszer csak eljön egy pont, amikor az ember elengedi a dolgot, vagy élete végéig reménykedik a csodában?
A hagyományos orvoslástól az alternatív gyógyászatig mindent kipróbáltunk, még külföldre is elmentünk. Tudtam, hogy a szüleim mindent megtennének értem, de én egy idő után belefáradtam, és elengedtem. Idővel anyuék is beletörődtek. Egyszerűen könnyebb volt elfogadni, hogy nem hallok, mint vég nélkül hiú álmokat kergetni. Természetesen most is örülnék, ha hallhatnék, de nem ez motivál: ha megadatik, jó; de ha nem, akkor is jó.
Van, akit egy ilyen törés közelebb visz Istenhez, míg más az élete végéig harcban áll vele.
Először elutasító voltam, nem értettem, hogyan engedhette meg, hogy ez történjen velem. Ma már teljesen másképp látom a dolgokat. Meggyőződésem, hogy nekem ez az út volt megírva. Mára megbékéltem vele, mert tudom, hogy Isten „békességet és nem romlást tervez, és reményteljes jövőt ad” (Jers 29,11). Ezt abból is tudhatom, hogy valahányszor nehézségekbe ütközöm, ő erőt ad, hogy továbbmenjek.
Megjegyzem, jó néhány kalandot is átéltem. Középiskolás koromban például úgy jártunk moziba, hogy füzetet, tollat, zseblámpát vittünk magunkkal, és film közben a barátnőm lejegyzetelte nekem, hogy mi történik a vásznon. Még ma is megvannak azok a mozis füzetek. Akkoriban még nem voltak feliratos filmek, így meg kellett tanulnom alkalmazkodni. Ez mindmáig nagyon sokat segít az életben.
Te voltál az első siket, aki angol nyelvből diplomát és jogosítványt is szerzett Magyarországon, holott sem az idegen szavak kiejtését, sem a forgalom zaját nem hallhattad. Hogyan csináltad végig?
Angolt már kisiskolásként elkezdtem tanulni. Persze a kiejtésem soha nem lesz tökéletes, de még itt, az Amerikai Egyesült Államokban is szinte teljesen megértenek. Ezzel szemben spanyolul már a balesetem után tanultam meg, de mindig is jó érzékem volt mind a nyelvekhez, mind a vezetéshez. A siketek igazság szerint biztonságosabban vezetnek, mert mi a látásunkra támaszkodunk, és nagyon odafigyelünk, míg a hallók többségének elterelődik a figyelme a zajok miatt.
Miután szájról olvasol, és ugyanolyan aktív életet élsz, mint bármelyik halló, valahogy sohasem soroltalak a siketek közé.
Nagyon nehéz volt az új önképemet kialakítani. Folyton be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy én nem vagyok kevesebb csak azért, mert nem hallok. Sokáig vívódtam azon, vajon hova is tartozom: létezik, hogy én egy siket személy volnék halló identitással? Mára már elfogadtam, hogy valószínűleg én mindig két világ között „ingázom” majd, de ez ugyanígy van a magyarságommal is. Magyarnak tartom magam, miközben amerikai is vagyok, elvégre az életem több mint felét már kint töltöttem. Az igazat megvallva én élvezem, hogy nem vagyok keretek közé szorítva.
Nincs lehetetlen!
Jelenleg egy főiskolán képviseled az akadályozott fiatalok ügyét. Hogyan kerültél Békéscsabáról egy amerikai intézmény vezető pozíciójába?
Legelőször angol szakos hallgatóként kerültem ki egy amerikai nyári táborba. Egy rendes ügyintézőnek köszönhetem, hogy azután Oregonban kötöttem ki, ahol összebarátkoztam néhány amerikaival. Ők noszogattak, hogy próbáljak meg egy ottani egyetemet, ahol több támogatást kapnék a tanulmányaimhoz. Megpályáztam a Fulbright-ösztöndíjat, és ezzel eldőlt a jövőm. Szociológia szakon mesterdiplomát szereztem, és onnan egyenes út vezetett a doktoriig. Az első év embert próbáló volt, hiszen minden új volt a nyelvtől a kultúráig, viszont az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Amerikában sokkal több lehetőségem van. Itt tudtam megvalósítani önmagamat.
Most az akadálymentesítési iroda vezetője vagyok a San José-i főiskolán. Az Egyesült Államokban minden főiskolának és egyetemnek van egy ilyen irodája. A diákjaink között akad vak, mozgáskorlátozott és autista is.
Hogyan kell elképzelni a mindennapjaidat egy olyan világban, ahol minden telefonon zajlik?
Nálunk nem cseng a telefon, hanem vibrál vagy villog, a bejárati ajtóhoz hasonlóan. Ezt még a szüleim vezették be, amikor tinédzser voltam, így mindig tudtam, ha jött hozzánk valaki. Mindamellett, hogy sokszor még mindig a saját beszédemre hagyatkozok, Amerikában a jelnyelv az elsődleges kommunikációs eszközöm. Itt teljesen természetes, hogy mindenütt a rendelkezésemre áll egy jeltolmács: a munkahelyemen, a gyülekezetben, az orvosnál vagy bármilyen hivatalban.
Miután a szájról olvasás nem megy mindig tökéletesen, és a jeltolmács sem áll mellettem a nap huszonnégy órájában, sokszor okostelefonon keresztül kommunikálok. Ha például nem értem, hogy mit mond a boltban az eladó, akkor egy applikáció leírja nekem. A videotelefont pedig akkor használom, ha telefonon akarok beszélni valakivel. Ezt úgy kell elképzelni, hogy én a számítógépemen keresztül tárcsázom a szolgáltatót, és a képernyőn megjelenik egy élő tolmács, aki felhívja nekem az illetőt, akivel beszélgetni szeretnék. Amit én jelnyelven elmondok, azt ő tolmácsolja a hívott félnek, és fordítva. (Mind az applikáció, mind a videós jelnyelvitolmács-szolgáltatás elérhető Magyarországon is – a szerk.)
„Nem érzem magam kevesebbnek”
Sokat vártál, mire Darryllel, a férjeddel egymásra találtatok. Nagy hátrányból indul egy siket ember, ha párválasztásról van szó?
Abból a szempontból eleve hátrányból indulunk, hogy kevesebb a siket ember. Mivel én hallóként nőttem fel, és az formált engem olyanná, amilyen vagyok, sokáig azt hittem, hogy halló férjem lesz, hiszen az én világlátásom teljesen más, mint azoké, akik siketen születtek. Volt, hogy halló férfiakkal randiztam, akik a kedvemért megtanultak jelelni, de a siketség nemcsak azt jelenti, hogy nem hallunk: teljesen más az életformánk, az életfelfogásunk és az identitásunk. Aki hall, az ezt soha nem értheti meg – nem azért, mert nem akarja, hanem azért, mert ez lehetetlen.
Darryllel a munkahelyemen ismerkedtem meg Új-Mexikóban. Szerelem volt első látásra. Már az első randi után tudtuk, hogy össze fogunk házasodni. Annak dacára, hogy Darryl egy lezser figura, én meg túlbuzgó, aki folyton nyüzsög, sok közös van bennünk, és nagyon összeillünk. Például mindketten szeretünk sporteseményekre járni, utazni vagy kint lenni a szabadban.
Mennyire számít két siket ember összecsiszolódásakor, hogy ki mikor veszítette el a hallását?
Olyannyira döntő, hogy vannak siketek, akik engem el sem fogadnak, mert nem vagyok „elég siket” nekik – jelelni jelelek, de beszélni is tudok, és megértem a hallókat, mert én közéjük is tartoztam. Darryl tizennégy hónaposan vesztette el a hallását agyhártyagyulladás következtében, emiatt nem emlékszik hangokra, és beszélni sem tud olyan tisztán, mint én. Neki más élettapasztalatai vannak, más élmények formálták, alkalmazkodni azonban minden házasságban kell. Köztünk a hit a legfontosabb kötelék. Egyébként annak is megvan az előnye, hogy egyikünk sem hall, hiszen mind a ketten hasonló problémákkal küzdünk nap mint nap, így megértjük és támogatni tudjuk egymást.
Talán félreértjük az akadálymentesítést, amikor kiveszünk a kezetekből minden önállóságot. Az Életrevalók című film főhőse jut eszembe, aki mozgássérült arisztokrataként egy börtönből szabadult srácot választ maga mellé segítőnek, mert olyasvalakire van szüksége, aki nem érez iránta szánalmat.
Kifejezetten zavar, ha fogyatékosnak hívnak. Nemcsak azért, mert nagyon negatív a szó kicsengése, hanem azért is, mert nem érzem magam másoknál kevesebbnek. Mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint a többiek, és vannak erősségeink, amelyeket ki lehetne használni.
Amikor legutóbb ügyet intéztem Magyarországon, azt tapasztaltam, hogy sokat javult a helyzet azóta, amióta eljöttem. Ugyanakkor mivel nem természetes a jeltolmács vagy a videotelefon jelenléte, a siketekre továbbra is rászorulóként tekintenek, mintha képtelenek lennénk önálló felnőttként megállni a helyünket.
Nem szeretem, ha pusztán egy siketet látnak bennem, remélhetőleg vannak ennél fontosabb tulajdonságaim is. Az igaz, hogy nem hallok, de van öt diplomám, remek állásom, fantasztikus férjem, szerető családom és csodálatos barátaim. Mi ebben a fogyatékosság?
Mondhatnánk, hogy „az amerikai álom” hazájában könnyű, de Edina itthon sem vált a körülményei áldozatává. Megkérdeztem tőle, min múlt, hogy ő lett az első, aki utat tört másoknak. Azt mondja, van néhány alapelv, amelyből nem enged. Íme!
- Lásd meg a lehetőséget az akadályokban!
Semmi értelme a „mi lett volna, ha?” kérdéseken rágódni vagy azon keseregni, hogy mi nincs, inkább elfogadom mindazt, ami adatik. Nekem is vannak rossz napjaim, ilyenkor jól jön az a rugalmasság, amelyet a balesetet követő években elsajátítottam. Mindegy, hány év adatik meg itt, a földön. Az élet rövid, nem éri meg szomorúsággal elvesztegetni, mert az semmin nem változtat. Meg kell látni a lehetőséget az akadályokban!
- Tudd, hogy kikre támaszkodhatsz!
Sehová sem jutottam volna a szüleim nélkül. Apa tűzön-vízen keresztülment értem, anya pedig soha nem engedte, hogy elhagyjam magam. Mindig arra ösztökéltek, hogy menjek tovább, és hittek benne, hogy képes vagyok rá. Megviselte őket, hogy nem hallok? Persze, de soha nem korlátoztak semmiben. Ahelyett, hogy túlféltettek volna, arra neveltek, hogy legyek önálló.
- Alkalmazkodj a siker érdekében, és tartsd szem előtt a jutalmat!
Arra készültem, hogy egy nap majd külkereskedelmi menedzser leszek, de a baleset után át kellett értékelnem a jövőt. Hiszen az olyan profi kommunikációs készségeket kívánt volna tőlem, ami túl nagy kihívás elé állított volna, ezért nyitottam az idegen nyelvek és a szociológia felé. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, végigcsinálom az egyetemet. Nagy áldozatokkal járt, de végül elértem, amit célul tűztem ki magam elé. Apukámtól tanultam, hogy nem az a sikeres ember, aki mindent tud, hanem az, aki a képességei legjavát becsületesen és tisztességesen beleadja.
- Ne félj a kezedbe venni a sorsodat!
Amikor Amerikába kerültem, szándékosan siket lakótársakat választottam a kollégiumban, hogy megtanuljak jelelni, és ma napi szinten használom a jelnyelvet, amikor hátrányos helyzetű fiataloknak segítek előnyt kovácsolni a hátrányaikból. Minden rosszban van valami jó. Ahogy az angol mondja: „Minden felhőnek ezüst a szegélye.” Hozd ki a rosszból a legjobbat!
Megjelent a Family magazin 2020/2. számában.
