Veszteségekről és valódi kincsekről Bolyki Lászlóval
Egy kályhásmester, egy vasutas, egy parasztbácsi, egy buszvezető meg egy képzőművész igehirdetésein nőtt fel, ők avatták be a férfilét és a Jóisten titkaiba. Az a férfi, aki itt ül velem szemben, nekik köszönheti, hogy felnőttkorára sem feledte el, honnan jött, s hová megy. Bolyki Lászlóról tudható, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar brácsása, és a Bolyki Brothers basszusa, a színpadról lejőve azonban lelkigondozó, igehirdető és családapa, akiben máig ott él annak a néhány bácsinak a bölcsessége.
Rengeteg szerepet betöltesz. Gyorsan tudsz váltani ezek között?
Az a lényeg, hogy egy-egy váltás ne érjen felkészületlenül. Az ismert anekdota szerint Bach mondta egyszer, hogy „orgonálni nem nehéz, csak a megfelelő időben és módon kell leütni a megfelelő hangokat”. Amikor a Fesztiválzenekarral turnézunk, ott – kis túlzással élve – nincs más dolgom, mint lejátszani a megfelelő hangokat, ami egész más összpontosítást kíván, mint odahaza a gyerekeket hozni-vinni. Egy-egy turné vége felé már előre szoktatom magam a gondolathoz, hogy amikor hazaérek, teljesen más világ fogad. Tegnap például Mozart Kis éji zenéjét próbáltuk, és tudtam, hogy amint lecsukom a hangszertokot, kocsiba ülök, és hazafelé menet lelkigondozást végzek telefonon, majd amikor otthon kiszállok az autóból, én már férj és apa vagyok.
A Wikipédia szerint a Bolyki testvérek az éneklést tréfás kiruccanásként űzik. Nem említi, hogy nagypolgári művészcsaládból jönnél.
Van egy zenei véna a családban, édesanyám például tehetséges karnagynak indult, reményteljes pálya állt előtte, ő azonban az anyaságot választotta. Ilyen értelemben mi, Bolyki fiúk első generációs előadóművészek vagyunk.
A Kádár-korszakban nagycsaládos kereszténynek lenni egyet jelentett a szegénység vállalásával. Ugyanakkor a nagymamám még nagypolgári miliőben nevelkedett, kislányként hatlovas hintón járt jégkorcsolyázni. Később, amikor a családot megfosztották a javaitól, és többüket meg is gyilkolták, hiába éltek mostoha körülmények közt, a nagymama a lelkében arisztokrata maradt. Még a semmiből is csodálatos terítéket varázsolt, pedig a nagyszüleim végképp nagy szegénységben éltek. Miután a nagypapa nem volt párttag, a káderek megpróbálták együttműködésre kényszeríteni, ő azonban nem volt hajlandó aláírni semmit, ami a lelkiismeretével vagy a hitével szembement volna. Ennek következtében pedagógusként segédmunkás lett, és a szennyvíztelepen meg a zöldségesnél kapott munkát. Ilyen értelemben mi két világ metszéspontján éltünk.
A belső kályha
Sokan dacolnak a vallási gyökereikkel. Te soha nem szálltál szembe a szüleid hitével?
Talán azért nem, mert én egy kályhásmester, egy vasutas, egy parasztbácsi, egy buszvezető meg egy képzőművész igehirdetésein nőttem fel. Minthogy a Keresztyén Tesvérgyülekezetben, amelyhez tartoztunk, közösségi szolgálat működik, azaz nincsen sem „klérus”, sem lelkész, nincs ki ellen lázadni; ha jár a szám, azt mondják, tessék, csináld jobban. Minél strukturáltabb egy közösség, annál működőképesebb, de annál merevebb is. Nekem nem volt hol ütköznöm, mert soha nem nyomorítottak meg, vagy uralkodtak a lelkiismeretem fölött, épp ellenkezőleg, bátorítottak. Másrészt kiskamasz voltam, amikor a szüleim házassága zátonyra futott, úgyhogy mielőtt szembeszállhattam volna az általuk képviselt értékrenddel, maga a világ omlott össze körülöttem. Öt fiú meg egy apa már kitesz két focicsapatot, úgyhogy mi rengeteget játszottunk, ám a szüleim válásakor ez a csodavilág hirtelen a semmibe veszett. Pont akkor, amikor kisfiúból egy kis harcossá válhattam volna, édesapám nem volt jelen.
Egy természetfölötti élmény aztán megtörte ezt a szomorúságot. Emlékszem, ültem a padlásszobában, néztem, ahogy a tetőcserepeken át beszűrődik a fény, és váratlanul megszólalt bennem egy ige: „Keressétek először az Isten országát!” Az az érdekes, hogy korábban minden nyári táborban elmondtam a megtérők imáját, mégsem történt semmi. Ezúttal nem csináltam semmit, és tessék, ahogy a nap fénye betöltötte a szobát, úgy öntötte el a lelkemet valami isteni fény. Az a tudat, hogy Isten a tenyerén tart, és bármi rossz történt, abból ő jót fog kihozni, olyan számomra, mint a lelkem gépháza, a motor, amely működteti az életemet, és hajt előre. Ez az a belső kályha, amelyhez a mai napig vissza tudok menni.
Pont akkor nyersz bizalmat, amikor csalódás ér…
Van egy hitből fakadó tudás, amely már hosszú generációk óta velünk volt, és még soha nem rendült meg: lehet, hogy ideig-óráig szenved az ember, de ha bízik Isten megtartó ígéreteiben, utólag úgyis hálát ad mindenért. Nagymamám pár hetesen elveszítette a kisbabáját, és mindezt úgy mesélte el, mint bizonyságtételt: „Akkor persze majd kiszakadt a szívem a helyéből – mondta –, de később rájöttem valamire: akkoriban jöttek be a szovjetek, mindent feldúltak, megerőszakolták a nőket, annyi vallásosság azonban maradt bennük, hogy a várandós asszonyokhoz nem nyúltak. Hát, ezért küldte Isten ezt a kisfiút, hogy mint egy kis angyal megvédjen engem, azután visszavette.”
Az életben hol fent, hol lent vagyok, de nem ez az Istennel való kapcsolatom hajtóereje. Hát hogyan haragudhatnék én arra az Istenre, aki azt mondja, hogy végül még az is a javunkra lesz, amit a nagymamám átélt? Sőt még az is, hogy Attila bátyám fiatalon elment! Nagyon lesújtó volt, hiszen mindössze húszéves volt, amikor egy balesetben meghalt, de a kezdeti sokkhatás után a megvigasztalódással együtt jött a nézőpontváltás: kérdezhetem, hogy miért vette el őt az Úr húszévesen, vagy hálát adhatok, hogy ennyi éven át itt volt köztünk.
„Ő a völgyben is Úr”
Hogyan vészeltétek át a mindennapokat, miután a szüleid elváltak, és a bátyád meghalt?
Nehéz napok voltak ezek. Emlékszem, egy alkalommal édesanyám úgy aludt, hogy az ölében feküdt a nyitott Biblia, filccel jól láthatóan kihúzva, hogy „semmi felől ne aggodalmaskodjatok…”, a Biblia alatt pedig ott voltak a befizetésre váró sárga csekkek. Isten természetfölötti gondoskodása része volt a mindennapi életünknek, különben „nem jön ki a matek”, hogyan nevelt fel édesanyám öt gyermeket.
Sikerült ezzel a sok veszteséggel érett férfiként számot vetni?
Gyermekkorom legerőteljesebb istenélménye a fényhez kapcsolódott, a felnőttkoromé pedig a sötétséghez. Ahogy Ézsaiás próféta mondja: „Neked adom a sötétség kincseit, az elrejtett drágaságokat, hogy megtudd: én vagyok az Úr, aki téged néven szólított…” Megtapasztaltam, hogy nemcsak a hegycsúcsokon, a völgyekben is ő az Isten. A húszas éveimben elvesztettem egy családi házat, amely szó szerint összedőlt, később pedig egy házasságot, amely úgy dőlt össze, akár az a ház. Egy csapásra minden odalett, ami addig fontos volt számomra: a családom, a szolgálatom és a jövőképem. De egyvalami soha nem tűnt el: egy belső meggyőződés abban, hogy a bajok idején soha nem Istenben kell hibát keresnem, hanem az aktuális istenképemben. Ezekben a völgyekben egészen közel jött hozzám Isten, majd mindent újjáépített az életemben: házasságot, családot, szolgálatot. Ezt az utat nem kívánom senkinek, de ma már nem is cserélném el senkivel.
A Pedig mi azt hittük című könyvedet a valláskárosultaknak szántad. Mit értesz ezen a kifejezésen? Te is annak vallod magad?
Vannak, akik léleknyomorító vallásos rendszerekben, főleg a törvényeskedés miatt válnak valláskárosulttá, én magam inkább olyan értelemben szenvedtem kárt, mint az emmausi tanítványok. Három évig követték Jézust, minden egyéni ambíciójukat föláldozták az Isten országáért abban a reményben, hogy mindezért cserébe eljön a jólét. Már előre leosztották maguk között, ki milyen pozíciót kap majd a Messiás Zrt. felügyelőbizottságában. Aztán jött a hidegzuhany: Jézus meghalt a szemük előtt. Ez a „pedig mi azt hittük” rémülete.
Bár ott és akkor úgy tűnt, minden odaveszett, később kiderül, hogy korántsem, itt inkább a történtek átkeretezésére van szükség. A mi fejünkben is él egy idealizált kép a hívő életről. Azt hisszük, áldozatokkal felírhatjuk az életünkre, hogy „tiszta udvar, rendes ház”, Isten pedig cserébe sikerpályára állít minket. Egy egyenes vonalat húzunk magunk elé, mintha azon lépdelnénk a menny felé. Ezért aztán nehéz megemészteni, hogy pont a tékozló fiú az ismert evangéliumi sztori pozitív hőse, s hogy Jézus könnyebben hangot talál a söpredékkel, mint a törvénytudó hitbajnokokkal. Csakhogy általában ott lent, a porban tudunk Jézussal találkozni és a valóságos lényünkkel kapcsolatban maradni. Jézus azért nem tud szót érteni a farizeusokkal, mert meg vannak róla győződve, hogy egyenes úton haladnak fölfelé, a megszentelődés útján. Ám Isten országa felé nem autópálya vezet, hanem egy folyamatosan emelkedő, kanyargó szerpentin.
„A Jóisten nem fölfelé van, hanem lefelé”
Vigaszt jelentett az valaha, hogy a Bolyki Brothers olyan, mint a Gyűrű Szövetsége?
Mivel a veszteségek egymást érték a családban, nyilvánvalóan volt bennünk egy dacos összekapaszkodás, amolyan „ha beledöglünk is, de együtt maradunk”. Lehet, hogy jól hangzik, de azért ennek van egy infantilizáló hatása. Egy nap azonban fel kell nőni, ám ha az „én” és a „mi” viszonya folyton billeg, úgy nehezen megy a leválás. Állandó kérdés volt, hogy mivel tartozunk egymásnak. Ha nekem például kilátásban volt egy olaszországi turném a Fesztiválzenekarral, ám mindeközben a Bolyki Brothers meghívást kapott Amerikába, ment a vívódás, hogy melyiket válasszam, elvégre a döntések mérik meg, mi számít igazán. Mára már felnőttünk, úgyhogy ha a Bolyki Brothers felkérést kap, és nekem pont aznap van a házassági évfordulóm, minden probléma nélkül mondhatom, hogy „sajnálom, fiúk, nem érek rá”. Hosszú és fájdalmas utat tettünk meg, mire rájöttünk, hogy csak akkor alkothatunk egy egészséges egészet, ha egyenként is megállunk a saját lábunkon, és nem tapadunk össze. De mire ez szétszálazódott, az mindenkinek nagyon fájt. Azért vagyunk még mindig együtt, mert sikerült ezen felülkerekednünk.
Feloszlani persze csak az tud, ami valaha egyszer megalakult. Mivel mi soha nem alakultunk meg, így feloszlani sem tudunk. Egyébként mi nem akartunk zenekart alapítani, egyszerűen addig énekeltünk otthon, a gyerekszobában, a családi találkozókon meg a gyülekezeti alkalmakon, mígnem egyszer csak kint álltunk telt ház előtt a Zeneakadémia színpadán.
Állítólag van egy hegedűs sztori, amely sokat elmond az istenképed alakulásáról. Elmeséled?
Tizenkét éves lehettem, amikor egy konzervatóriumi tanártól kölcsönkaptunk egy drága mesterhegedűt. Éppen a padlásszobában gyakoroltam a hegedűn, Bali öcsém meg fent a galérián fütyörészett. Szóltam, hogy fejezze már be, mert nagyon zavar, de csak nem hagyta abba. Gondoltam, nonverbális úton is nyomatékosítom a kérésem, szépen letettem a hegedűt, és az öcsém felé hajítottam a tornacsukámat. Persze ő elhajolt, majd fütyörészve visszadobta, csak hát én is elhajoltam, a cipő pedig bumm, telibe találta a hangszert. Az meg óriási robaj közepette a földre esett, hátlappal felfelé. Annyira megijedtünk, hogy nem mertük megfordítani, így hát félelmünkben imádkozni kezdtünk.
Íme, az ember kispolgári vallásossága: megy a csihi-puhi, aztán amikor beüt a krach, rögtön eszünkbe jut Isten. Könyörögtünk, hogy ugye nem tört össze a hangszer, és ha netán mégis, Isten gyógyítsa meg. Gyermeki hittel hivatkoztunk mi mindenre, hogy a Vörös-tenger szétnyílt, s hogy mi ez Istennek ahhoz képest, hogy Lázár kijött a sírból, csak hogy megússzuk a dolgot kellemetlenségek nélkül. Végül hosszas imaharc után csak megfordítottuk a hangszert, és bizony a mesterhegedű ripityára tört. Aznap egy életre megtanultuk, hogy az imának nem az a lényege, hogy ha elég hathatósan könyörögsz, Isten megteszi, bármit kérsz. Jézus ugyan elhordozta a bűneink büntetését a keresztfán, a hülyeségeink következményeit azonban nekünk kell vállalnunk.
Ez a sztori voltaképp a Prédikátor könyvének vágott verziója: aki áldozik, azzal is történhet rossz, s aki nem áldozik, lehet, hogy él, mint Marci Hevesen. Amikor egyszer egy gyülekezetben tanítottam erről, egy bácsi annyira feldúlt állapotba került, hogy meg akart verni. Tudod, miért? Mert ez a gondolat ellentmond a kalmárszellemnek, ahogyan Istennel alkudozunk: én szolgállak téged, te pedig cserébe szolgáltatsz, és megáldasz. Istennel nem lehet üzleti viszonyban lenni vagy érdekházasságban élni, ő a szívünket kéri, mint egy vőlegény a menyasszonyáét.
„A hívő ember lefelé nő, mint a tehén farka” – mondta egyszer egy idős testvér. Micsoda megkönnyebbülés, hogy nem fölfelé van a Jóisten, hanem lefelé! Így nem kell kepesztenem, hogy bárkinél különbnek mutassam magam. Sőt nyugodtan felvállalhatom az életem töréseit, hiszen pont ezeken a repedéseken keresztül szűrődhet át Isten kegyelme.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
