Találkozás Nagy Imre szerkesztő-riporterrel
Egy levél, amely a hajdúböszörményi tanyavilágba érkezett, irányt szabott egy szeretetben, hitben nevelkedő, tehetséges kisfiú életének. Megdobbant a szíve, mikor a Magyar Rádió neki címzett borítékját bontotta fel. Nagy Imre – névjegyén a „közszolgalegény” szó áll – akkor döntötte el, hogy egy napon ő is a nagy médium munkatársa lesz. Isten valóban elvezette odáig, de útja nem volt egyenes. Megjárta a poklot is, ahonnan Megváltója emelte fel, és tette hiteles bizonyságtevőjévé. Nagy Imre, a Magyar Televízió és Rádió szerkesztő-riportere, számtalan műsor alkotója ma is Istent szolgálja az éter hullámain. Mint vérbeli médiás, színes történetmesélő, de a fókuszba mindig az Úristent helyezi, és az ő eszközének vallja magát.
Hajdúböszörmény-Rét településen születtem. Szüleimnek, akik vegyesboltot működtettek, és nagycsaládból származtak, egyetlen gyermeke vagyok. Óriási szellemi tőke összpontosult a tanyasiak között az ötvenes-hatvanas években. Szerencsés vagyok, hogy oda születtem. Úgy figyeltek ott egymásra az emberek…! A mai napig vágyom arra a közegre. A természet, az állatvilág, az emberek is természetesen, erkölcsösen éltek.
A tanítóink népművelők voltak, igazi, nagybetűs Pedagógusok. A szüleim istenhívő emberként éltek, édesanyám egész életében sokat imádkozott értem. Kitűnő tanuló voltam harmadikos koromig, majd a nagybátyám, Botos László jött hozzánk tanítónak a feleségével együtt. Hogy ne higgye senki, kivételezik velem, szigorúbban fogott, mint a többi gyereket. Ez akkor nagyon fájt nekem. Pár év múlva aztán ő hívta félre édesanyámat: nézzenek nekem egy kollégiumot, mert nem szabad, hogy itt maradjak, és elkallódjak. Így kerültünk Debrecenbe.
Honnan ered a rádiózás iránti szerelme?
Még a tanyán laktam, mikor egy ízben írtam a Miska bácsi levelesládája című rádióműsornak. Egy nap postát kaptam: Miska bácsi válaszolt nekem, a kis tanyasi Nagy Imrének! A gyerekek évekig a csodámra jártak, irigykedtek. Hamar kiderült, hogy szép orgánummal áldott meg az Úristen. Előbb amatőr színész, majd hivatásos előadóművész lettem. A korszak majdnem minden sztárjával álltam egy színpadon, vagy konferáltam őket. Szerepeltem a rádiókabaréban is, vonzott ez a világ is. Ott tanultam meg – talán Csákányi Laci bácsitól, aki egyszer rám pirított –, hogy a színpadon, csakúgy, mint az életben, természetesnek kell lenni. Adjuk azt, akik vagyunk, őszintén, akkor leszünk hitelesek. Egy életre megjegyeztem.
Miért támadt vágy a tanyasi kisfiúban arra, hogy megmutassa magát a világnak? Hogyan vezette Isten az Önnek szánt úton?
A már idézett levél indított el, talán tudat alatt is. Fontosnak tartott engem, egy gyereket, a Magyar Rádió! Az az intézmény, amely – ma talán el sem tudjuk képzelni – óriási presztízzsel bírt. 1983-ig, a megtérésemig szerepeltem a rádióban, de mint humorista. A megtérésem idején egy kedves házaspár így imádkozott értem: „Hálát adunk neked, Úr Jézus, hogy használsz minket, és Imit is használni fogod eszközül, aki a rádióban és a televízióban fogja hirdetni az igét.” Valamiért ezt a gondolatot kapták az Úrtól.
Eltelt jó pár év, mikor a Magyar Rádió debreceni körzeti stúdiója hívott; délutáni műsorvezetésre kértek fel. Élve a lehetőséggel, ismert művészeket, közéleti személyiségeket hívtam meg – kivétel nélkül hívőket. Beszélgetésünk közben pedig gospelzenét adtam, ez a műfaj ugyanis nagyon korán megérintett. Az egyik ilyen adás közben hullott le a lepel a szememről: hiszen ezért imádkoztak a hittestvéreim 1983-ban! A rádió hullámain hirdethetem az igét a vendégeimmel! Csordultig telt a szívem hálával. Onnan kezdve minden igyekezetemet erre fordítottam: igét hirdetni a rádió, később a tévé segítségével. Hogy ez egy bizonyítási vágy volt-e az egykori tanyasi kisfiúban? Lehetséges. De hogy Isten akarata nélkül sosem juthattam volna ide – ez nagy bizonyságom.
Megtalált kegyelem
A szülei nem féltették a művész-, majd a médiás pályafutástól? Gondolok itt arra a számtalan kísértésre, amely egy jóképű, szép hangú, rátermett fiatalembert érhet. Megbotlani, fogságba esni olyan könnyű – elérte ez a fiatal Nagy Imrét?
El bizony, s nagyon féltettek, szinte tiltani akartak. Látták, mivel jár ez a pálya. Az alkoholt nem szerettem, de a szép nőket – nem tudok más kifejezést – eszelősen imádtam. Nem tagadom: még akkor is hajkurásztam őket, amikor már nős, kétgyermekes apa voltam… Ne szépítsük: szégyenteljes dolgokat műveltem. A szabados életnek meglett az ára: harminchárom évesen negyven alá süllyedt a pulzusom, emiatt pacemakeres műtétre írt ki az orvosom. Ismerte az életemet, tudta, mivel tettem tönkre magam.
Ha jól sejtem, itt jött a fordulat: a teljes testi-lelki-erkölcsi összeomlás, amelyből csak Isten tud újat építeni.
Kétségbeestem. A krisztusi korban pacemakert kapok?! A kórházban ébredtem rá: itt csak Isten segíthet. Nem voltam én addig sem hitetlen, tudtam, hogy van Isten, de nem gyakoroltam a vallásomat. Két hónapom volt a műtétig. Édesanyám folyamatosan imádkozott értem. A szobatársam – „véletlenül” egy református lelkész – azt mondta: meg fogok gyógyulni. Én? Hát műteni fognak! De tartotta magát ahhoz, hogy imádkozik a gyógyulásomért. Közben egy hétvégére kiengedtek a kórházból. Az első utam abba a templomba vezetett, ahová édesanyámék jártak. Egy ismeretlen lelkészt láttam, aki – úgy éreztem – végig rólam beszélt. A belső emberem „ki volt terítve”. Nem akartam hinni a fülemnek: „Ezek leadták a drótot! Hogy tehettek ilyet?!” Egy szó, mint száz: az istentisztelet végén feltehette a kezét, aki elfogadja Jézust Megváltójának. Ömlöttek a könnyeim, alig vártam, hogy a gyülekezet előtt valljak a megtérésemről. S milyen az Isten humora? Korábban sokszor vezettem műsort a debreceni Aranybika Szállóban. Az egyik ottani ismerősöm – aki ivott is, és a nőket sem vetette meg, csakúgy, mint én – szintén eljött erre az alkalomra, és átadta az életét Jézusnak.
A felesége mit szólt mindehhez?
Éva ateista neveltetésben részesült. A megtérésem előtt el akart válni tőlem, mert nem bírta tovább a kicsapongó életemet. A szüleim is mellé álltak, látták, mit művelek. Valóban az összeomlás szélén volt a családom is, az egészségem is, amikor az Úristen kinyújtotta felém a kezét. Éva tehát csak a műtétem miatt várt még. Amikor a megtérésem után visszatértem a kórházba, az orvosom meglepve látta: a szívem elkezdett szépen szót fogadni, reagált a gyógyszerekre. „Talán meg fogod úszni a műtétet” – biztatott. Így is lett.
Mikor Éva látta, hogy ugrándozva jövök haza az istentiszteletről, azt hitte, megbolondultam. De úgy két hét múlva elvitte őt is a kíváncsiság a templomba, és hasonlót élt át, mint én: feltette a kezét, és átadta életét Jézusnak. Azóta is házasok vagyunk – most nyáron volt negyvenhét éve. Két gyermekünk, négy unokánk van, valamennyien hitben élnek, Isten dicsőségére. Kisebb szívproblémám csak egyszer volt, amikor túlhajtottam magam a munkában.
Más módon is megtapasztaltam Isten szabadítását. Mint a művészek általában, én is nagy bagós voltam, másfél dobozzal szívtam naponta. Aztán egyszer felnyitottam a feleségem Bibliáját, amely épp ennél az igénél nyílt ki: „Mert a test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség.” (Róm 8,6) Olyan erővel szólított meg ez az ige, hogy egy mozdulattal össze tudtam roncsolni a kezemben lévő pár szál cigarettát, és soha többé nem gyújtottam rá. Nem voltak elvonási tüneteim.
Jézus bolondja
A névjegyén az áll: „közszolgalegény”. Arra utal, hogy a hitét a világi munkahelyein sem rejtegette, sőt a kapott fénnyel világít a megtérése óta. Érte valaha hátrány emiatt?
Közmédiás koromban Közszolga néven létrehoztunk egy szakszervezetet. Ezt tovább gondolva lettem „közszolgalegény”. Eszköznek érzem magam Isten kezében. A debreceni körzeti stúdióban igazi műhelymunka folyt. Tévés magazinműsort szerkesztettem hívő vendégekkel, Van egy jó hírünk címmel. Egy politikai váltás miatt azonban a műsoromnak is „mennie kellett”. Ugyanezt éltem át a Petőfi Rádióban a Gospel magazinnal is: „térítünk a műsorral” – mondták a zenei szerkesztő kollégámnak, Jeney Erzsébetnek és nekem, és beszüntették. Vallom: egyedül Isten Szentlelke tud téríteni, mi nem!
Óriási ajándék volt, hogy az elsők között kezdhettem vallási műsorokat csinálni a rádióban, tévében. Emellett sok minden másba – sportműsorokba és a híradózásba – is belekóstolhattam. Kiváltságnak tekintem, hogy az értékrendem alapján tudtam végezni a munkámat. Megadatott, hogy televíziósként tizennégy országban forgathattam filmet, például az Amerikai Egyesült Államokban, Egyiptomban a kopt keresztények között vagy Hollandiában abban az órásműhelyben, amelyben nyolcvan éve keresztényeket és zsidókat mentettek az üzlet tulajdonosai… Ezek során is megtapasztaltam, ha átadom az irányítást az Úrnak, akkor csodálatos üzenetek formálódnak ki a szemem előtt – olyanok, amelyek katarzist jelentenek a nézőnek.
Most a Magyar Katolikus Rádió kertjében ülünk. Melyik felekezetben van otthon?
Jézus Krisztushoz tértem meg. Isten Fia adott nekem örök életet. Ahol őt hitelesen hirdetik az ige szerint – legyen bármilyen felekezet –, ott nekem testvéreim vannak. Protestáns vagyok, hiszen első hitélményeim, a családom, a megtérésem a reformátusokhoz köt, de hosszú ideig egy baptista közösségbe jártam a feleségemmel, négy éve pedig egy Pest megyei település református gyülekezetének vagyunk a tagjai. Az ökumenét úgy szolgálom, hogy pár éve a Magyar Katolikus Rádió munkatársaként is tevékenykedem.
Egy ízben Derű és hit címmel öt felekezet egy-egy művészével léptem fel. A hívő rockzenész, Takáts Tamás is köztünk volt. Bizonyságot is tettünk. A fináléban történt, hogy egy instrumentális zene közben hajoltunk meg a közönség előtt. Amikor én következtem, a magnóról az alapot gitárzene adta, így hát rockgitárosként hajoltam meg. „Látják? Ez a drága kolléga milyen bolond tud lenni – Jézusért?” – mondta fennhangon Takáts Tamás. Nem szégyellem: elsírtam magam. Meglátta a lényeget! Az Úr indított arra, hogy szórakoztassak, nem önmagam mutogatásáról szólt ez. Jézusban szabadnak lehet, szabadnak kell lenni! Önmagunkat adni és azt mondani, amit ránk bíz a Szentlélek.
Mosolyog, búcsúzik, és indul tovább, mert hívást kapott: lelkésze kérésére Jézus hangját kell még aznap megszólaltatnia egy online istentisztelethez.
Megjelent a Family magazin 2020/3. számában.
