Egy építkezés áldásai
Fővárosunk páratlanul gazdag kulturális és történelmi emlékekben, amelyek mögött sokszor inspiráló történetek és ismeretlen összefüggések rejtőznek. Sorozatunkban arra vállalkozunk, hogy elfeledett – vagy kevéssé ismert –, izgalmas hithősök nyomába eredünk, közben pedig Budapest egy-egy kincsére is rácsodálkozunk. Míg kibontakozik előttünk a főváros múltjának egy-egy fejezete, megismerhetjük múltunk szereplőinek hitharcait és olyan személyes oldalát, amelyről eddig nem (vagy csak keveset) tudtunk. Bízunk benne, hogy ha a már bemutatott helyszínek felé visz az olvasó útja, más szemmel nézi majd őket, és eszébe jutnak e történetek, amelyekből lelkileg is gazdagodhat, erőt meríthet.
Fővárosunk egyik szimbóluma, a Lánchíd nemcsak a Duna két partját köti össze, hanem hidat képez nemzetek és felekezetek között, valamint létrejöttétől elválaszthatatlan egy misszió és két szép szerelem – vegyes házasság – története is.
Áldást hozó betegség
1839-ben három skót lelkész a zsidók helyzetét próbálta feltérképezni Palesztinában. Missziós útjukról hazafelé térve megálltak Pesten, ahol egyikük, dr. Keith a nyílt utcán hirtelen rosszul lett, és összerogyott: egy Duna-láznak nevezett betegség ágynak döntötte őt és egyik társát is. Keith állapota válságosra fordult; az akkor még kisvárosi jellegű Pesten minden társaságban „a beteg angolról” beszéltek, annál is inkább, mert úgy tűnt, hogy nem nyeri vissza öntudatát. A különös esemény híre feljutott a budai királyi várpalotába is, ahol József nádor felesége, a köztudottan mély hitű Mária Dorottya főhercegnő a saját orvosát küldte a lelkészekhez, hogy segítsen rajtuk.
Mária Dorottya figyelmessége odáig terjedt, hogy a betegek szobája előtti utcában betiltotta a lovaskocsi-forgalmat, és felszóratta szalmával az utat, hogy a két misszionárius nyugodtan tudjon pihenni. Keith végül magához tért, a főhercegnő pedig kétnaponta látogatta a skót testvéreket. Mindezzel megszegett minden etikettet, és igen megbotránkoztatta az udvari köröket. Mária Dorottya – aki jól tudott angolul – nagyra értékelte a skót misszió áldásos tevékenységét, olyannyira, hogy kijelentette: ha lelkészt küldenének Pestre, ő maga fogadná védelmébe és pártfogásába az illetőt.
A misszionáriusok kényszerpihenője végül hat hónaposra nyúlt, mivel felépülésük során többször is visszaestek. Hazatérésük és beszámolóik után 1840-ben született meg a döntés arról, hogy a skót misszió egy állomást hoz létre Pesten. A szolgálat élére dr. John Duncant (1796–1870), egy glasgow-i lelkészt nevezték ki. Duncan és társai lelkész-összejöveteleket szerveztek, és Krisztus evangéliumát hirdették az anglikán, a zsidó, a református és az evangélikus közösségekben, ennek köszönhetően fontos szerepet játszottak a 19. századi magyar protestáns ébredés előkészítésében. A Magyarországra érkező misszionáriusok hamar beépültek a pesti és a budai protestáns elitbe, és a haladó gondolkodású, nemzeti érzelmű tábor töretlen hívei lettek. Rendezvényeiken a főhercegnő, Brunszvik Teréz grófnő és alkalmanként Széchenyi István is részt vett.
Britek Budán és Pesten
Ebben az időben Széchenyi angol kapcsolatainak és reformkori munkásságának köszönhetően a gróf meghívására nagyon sok brit – angol, ír, walesi és skót – szakember dolgozott az országban, főként a gyár- és hajóépítés, a folyamszabályozás területén.
A kor legnagyobb vállalkozása vitathatatlanul az első állandó hidunk, a Lánchíd megépítése volt. Az első cölöpöt – az 1839-ben levert két próbacölöpöt nem számítva – 1840. július 28-án verték le a budai mederpillérnél. A cölöpverés két évig tartott, és előfordult, hogy a munkálatokon nyolcszázan is dolgoztak. A munkások nagy többsége helybeli volt, akiknek irányítására mintegy hatvan angliai szakember költözött a családjával együtt Magyarországra. Közöttük – illetve a misszió keretében ideérkezők között – akadtak olyanok, akik a híd megépülte után sem tértek haza, hanem végleg itt telepedtek le.
Skót mérnökből igaz hazafi
A Lánchíd építését a tehetséges, fiatal skót mérnök, Adam Clark (1811–1866) felügyelte. Clark – felismerve idegenből ideérkező munkásainak a lelki szükségleteit – jelezte hazájának, hogy fontos lenne egy angol nyelvű gyülekezetet létrehozni a városban. (A két kérés – Keith pásztor beszámolója, illetve Clark jelzése – szinte egyszerre érkezett Skóciába.) A skót misszió magyarországi megjelenése és a szigetországi szakemberek érkezése tehát szerencsés egybeesésnek bizonyult, és a Habsburg-udvar előtt is igazolta a gyülekezet alapításának létjogosultságát.
Fő művének építése során (1840–49) Clark érett férfivá, szakmailag elismert mérnökké vált, és egyre otthonosabban érezte magát hazánkban. A Lánchíd után a Váralagút megtervezése és az építkezés (1853–59) felügyelete is az ő nevéhez fűződik. Az évek során magyarul is megtanult, és aktívan részt vett a város kulturális életében. A már megbecsült, negyvennégy éves Clark a Várszínház páholyában ismerte meg a budai városkapitány leányát, a tizenkilenc éves, szépséges Áldásy Máriát. Még abban az évben, 1855-ben nőül vette, menyegzőjüket a régi budai evangélikus templomban tartották. Három gyermekük született, Ilona, Irén és Simon. Élete utolsó éveiben Clark csak a családjának szentelte idejét. Budán éltek, a skótból szinte magyarrá vált mérnök ott is halt meg 1866-ban, ötvenöt évesen. Halálakor gyászlobogót lengetett a szél a Lánchídon, a lelkész magyar nyelvű beszéddel búcsúztatta el a halottat a Váralagútnál.
Angol paplányból magyar püspökné
1843. április 4-én több mint háromszázan gyűltek össze a Széna piaci (a mai Kálvin téri) református templomban. A nagy érdeklődés annak volt köszönhető, hogy a pesti zsidó közösség egyik meghatározó alakjának a fia megtért, és úgy döntött: megkeresztelkedik. Ez az első ilyen esemény volt Pesten, melyet az édesapja, Saphir Izrael, az édesanyja és testvérei egy hónappal későbbi, szintén nagy visszhangot kiváltó megkeresztelkedése is követett – mindebben komoly szerepet játszott a skót misszió zsidó közösségekben végzett szolgálata is.
A keresztelőt a harmincöt éves, jó kiállású és nagy népszerűségnek örvendő Török Pál református lelkész tartotta, aki előtt köztudottan fényes jövő állt. A vendégek egyike Adam Clark egyik barátja, Samuel Pretious angol hajómérnök volt, aki szintén Széchenyi meghívására érkezett az országba, és elkötelezett tagja volt a missziónak. Két unokahúga, az oxfordshire-i, tizenhat gyermekes baptista lelkészcsaládból származó, tizenöt éves Rebecca és a nála három évvel idősebb nővére, Rachel Allnutt is elkísérte az eseményre, édesapjuk ugyanis – annak ellenére, hogy nem skót volt – lelkesen támogatta Duncanék szolgálatát. Rachelt az istentisztelet után a nagybátyja mutatta be Török Pál lelkésznek, aki kiválóan beszélt angolul, így nem volt akadálya a társalgásnak. A két fiatal között azonnal kölcsönös vonzalom támadt. Néhány hónap és többszöri találkozás után a lelkész levelet írt Rachel szüleinek Oxfordshire-be, amelyben feleségül kérte lányukat. A menyegzőre nem egészen tíz hónappal az első találkozás után, 1844 februárjában került sor Pesten. A magyar–angol–skót protestáns közösség egyaránt boldogan ünnepelte a frigyet. Török Pálné Allnutt Rákhel (mert házassága után már így használta a nevét) a levelek tanúsága szerint megtanult magyarul, bár a családtagok visszaemlékezése szerint ha mérges volt, azonnal angolra váltott. Nyolc gyermeket szült, és negyven éven át igazi társa volt Török Pálnak, aki beváltotta a hozzá fűzött reményeket: a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, a Pesti Református Teológiai Akadémia tanára, királyi tanácsos volt 1860-tól egészen haláláig.
„Nemcsak hű feleség, gondos édesanya, szorgalmas, takarékos háziasszony volt, aki férjét a házi, családi gondoktól megkímélve képessé tette arra, hogy összes tevékenységét hivatalának, az egyháznak és a tanügynek szentelhesse, hanem férje sokszor nehéz gondjainak hűséges megosztója, élete társának vigasztalója, bátorítója is. (…) Hitvesi, édesanyai és a közdolgok iránt való nagy szeretetét kiegészítette – vagy jobban mondva annak élő forrását képezte – mély, igaz keresztyén hite. Ezt a hitet onnan hozta lelkében, abból az egyszerű angol papi családból, amelyből kiszakadva (…) Budapestre jött; de ez a hit csak mélyült, erősödött azokban a közért való nagy küzdelmekben, aggodalmakban, diadalokban, amelyeket nagynevű férje oldalán átélt. Ez a hit volt erősítője, bátorítója a küzdelmekben, vigasztalója a csapásokban és veszteségekben, megtartója, megnyugtatója utolsó betegségében, s megóvója minden felfuvalkodottságtól” – olvashatjuk Török Pálné Allnutt Rákhelről egy 1911-ben megjelent protestáns lapban.
A magyarrá vált lelkészfeleség viszonylag fiatalon, ötvennyolc éves korában hunyt el 1883-ban Pesten – ugyanabban az évben, amikor szeretett férje, Török Pál. Közös síremlékük a Fiumei úti sírkertben látogatható.
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
