Avagy hogyan küzdjünk meg a lehúzó gondolatokkal?
Valakire, valamire régóta várunk. Ha a hiányra gondolunk, megmozdul bennünk valami. Először csak tompa a fájdalom, aztán egyre erősebbé, élesebbé válik. Közben látjuk, hogy a másiknak bezzeg megadatott, pedig neki talán nem is volt olyan fontos, mint nekünk. Ő mégis megkapta, mégis élvezheti. Így aztán a hiány mellé észrevétlenül odaszegődik a tehetetlenség, az elutasítottság, a magány érzése is. Nekem vajon miért nem…? – hasít az elménkbe tüzes nyílként a gondolat, s elrabolja az örömünket. Egy gondolattal kezdődött, de a következő pillanatban már egy sor hazugságot és negatív érzelmet hozott magával. Önmagában valószínűleg nem lett volna komolyabb hatása, de ahogyan elkezdtünk agyalni rajta, körről körre egyre szédítőbb, bénítóbb lett. Egy idő után mi sem tudjuk, mikor hatalmasodott el ennyire rajtunk, mikor vált a kínzónkká, börtönünkké.
Vagy mások mondták rólunk azt a mondatot. Lehet, hogy tréfának szánták. Lehet, hogy rossz napjuk volt, vagy a saját frusztráltságuk, fájdalmuk öltött testet benne. De a legrosszabbkor érkezett, amikor éppen elesettek, gyengék, magányosak voltunk, és a fájdalom, a szégyen túl mélyre vitte. Először tudtuk, hogy hazugság, és hogy talán nem is rólunk szól, másodszor már elbizonytalanodtunk. Minél többször gondoltuk végig, annál mélyebb barázdát hagyott az elménkben, annál hihetőbb volt. Végül legyőzött minket, mert hittünk neki.
Hányszor hatalmasodnak el rajtunk a negatív, lehúzó gondolatok! Ellopják az örömünket, békénket, hitünket. S nem is értjük igazán, hogy a nap végén miért is érezzük olyan zaklatottnak, csalódottnak magunkat.
Nem mindegy, merre megyünk
Velencén, ahol lakunk, két sínpár halad át. A bal oldali vágányról a fővárosba mennek a vonatok, a jobb oldali Fehérvárra és a Balatonhoz vezet. Évekig Pestre jártam dolgozni. Sokszor az utolsó másodpercben kaptam el a vonatot. Aztán egy alkalommal Fehérvárra kellett utaznom. Rohanás az állomásra, felfelé a lépcsőkön, és az utolsó pillanatban sikerült elérni a szerelvényt. Elégedetten huppantam le az egyik ülésre, és a gondolataimba merültem. Amikor sejtésem szerint már lassan a cél felé közeledtünk, kíváncsian kerestem tekintetemmel az ismerős dinnyési nádast. De valami furcsa volt. A nádas hiányzott, és a következő másodpercben a Váli-völgy jellegzetességeit véltem felfedezni odakint. Akkor jöttem rá, hogy megszokásból rossz vonatra szálltam. Nem volt más lehetőség, az első adandó alkalommal le kellett szállnom és megvárnom az ellenkező irányba tartó járatot. Azóta – ha késésben vagyok is – jobban megnézem, hogy melyik vonatra ülök fel. Mert nem véletlenül kerülünk egy utazás során az egyik vagy a másik célállomásra – ahogyan a nap végén sem véletlenül találjuk magunkat a békesség, megelégedettség, szelídség vagy a harag, a keserűség, a féltékenység földjén.
Irány haza!
A jó hír azonban az, hogy visszafelé is indulnak járatok. Csak fel kell ismernünk, hogy megint rossz vonatra ültünk. Mert a rossz szokások, a helytelen rutin könnyen egy nem kívánt célállomásra repítenek. Ezért is biztat bennünket Pál: „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12,2) Ne a régi mérték szerint mérjünk, ne a megszokotthoz igazodjunk, inkább Isten mértékegységrendszeréhez, amely csalhatatlan, örökkévaló. Erre törekedjünk, mert ez hozza meg a kívánt gyümölcsöket. De ez egy tanulási folyamat, egy sokszor láthatatlan küzdelem, amelyet naponta kell megvívnunk önmagunkkal.
Isten azonban nem hagyott magunkra minket ebben sem, sőt fegyvereket is adott hozzá – méghozzá jó erőseket: „…hadakozásunk fegyverei ugyanis […] erősek […]. Ezekkel […] foglyul ejtünk minden gondolatot…” (2Kor 10,4–5) Ezek a fegyverek olyan hatásosak, hogy még a mindenfelé futni kész gondolatainkat is képesek foglyul ejteni. Ez nem kis kihívás, ha arra gondolunk, hogy a szökésben lévő rabok csak igen ritkán akarnak együttműködni az őket üldözőkkel… Foglyokat üldözni nem éppen egy laza szabadidős sport, de Isten erejével és fegyvereivel egyikünk számára sem lehetetlen vállalkozás. Hiszen rendelkezésünkre áll még a hit pajzsa is: „Vegyétek fel mindezekhez a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát.” (Ef 6,16) A hit pajzsa képes hatástalanítani a tüzes nyilakat.
Vegyük fel a kesztyűt!
Ezek a tüzes nyilak személyre szabottak, és az ellenség nem ok nélkül veti be őket. A célja az, hogy összezavarjon, elterelje a figyelmünket a fontos dolgokról, lekösse a gondolatainkat, elrabolja az időnket, békességünket, örömünket. És persze ezek a nyilak kellően fájdalmasak is – főleg, ha egy régi sebbe jutnak, a múltunk fájdalmas dolgait is megmozgatják, megelevenítik. Ilyenkor hasznos lehet Ézsaiás tanácsa is: „Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek!” (Ézs 43,18) A múlt már elmúlt. Ha folyton a régi dolgokon rágódunk, nemigen jutunk el a célunk, a jövőnk felé.
Ne hagyjuk, hogy egy gondolat legyőzzön minket! Ismerjük fel, azonosítsuk be és ejtsük inkább foglyul! Cseréljük ki a hazugságot az igazságra, és használjuk a hitünket mint egy pajzsot.
Miként ismerhetjük fel ezeket a tüzes nyilakat? A negatív érzelmekről, amelyeket okoznak. A passzivitásról, ahogyan megbénítanak. A reménytelenségről, amellyel el akarnak szigetelni a hittől, s távol szeretnének tartani attól a jövőtől, amelyet Isten szánt nekünk. Az is egy árulkodó jel, hogy ezek a gondolatok soha nincsenek összhangban Isten szavával, az ugyanis mindig épít.
Hogyan lehet foglyul ejteni őket? Úgy, hogy nem hagyunk nekik mozgásteret. Nem engedjük, hogy újra és újra lefussanak, hogy messzire vigyenek, egy olyan végállomásra, amely nem a mi otthonunk. Segít, ha nem tápláljuk, nem hizlaljuk tovább őket mindenféle negatív érzelmekkel. Ha Isten igazságára cseréljük őket, és inkább azt forgatjuk a szívünkben. Ahogyan Pál is tanácsolja: „Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!” (Fil 4,8)
Megjelent a Family 2021/1. számában.
A szerzőről
