„…a Blaha Lujza tér felé” – hallotta távolról a jól ismert női hangot. Az órájára nézett. Öt perc múlva már ő is a villamoson fog utazni. Negyven perccel később pedig a bejárati ajtó előtt áll majd. Elképzelte, ahogy izgalomtól dobogó szívvel felmegy a harmadik emeletre, és kipirult arccal, torkában dobogó szívvel becsönget. Mint kölyökkorában, amikor önként vállalta, hogy a szép szemű osztálytársnőjének átviszi a házi feladatot.
„Egy kávé nálam? Holnap délután?” – a kérdést félre nem érthető tekintetbe csomagolták. Fiatal kolléganője parfümje olyan hatással volt rá, mint az első tavaszi reggel a füstszagú téli napok után. Érezte, ahogy egyre jobban beleszédül a hirtelen jött varázslatba, amely akaratán kívül bódította el, mint a vattacukor illata a vásári forgatagban.
Már csak négy perc, és nincs visszaút. Tudta, hogy ha felszáll a villamosra, le is fog szállni. Ha leszállt, fel is fog menni a lépcsőn. És ha felment, be fog csöngetni. Ami pedig utána történik majd, az még egy kezdő forgatókönyvírónak sem okozna különösebb kihívást. A rá váró ismeretlen élmény izgalommal töltötte el, és önkéntelenül megérintette frissen borotvált arcát.
Gondolataiból egy kisírt szemű, pöttyös táskás, hét év formájú kislány riasztotta fel. Édesanyja heves elnézések közepette furakodott át a lányával a tömegen. Megálltak mellette a megállóban. A kislány szapora levegővétele elárulta, hogy nem csendesedik a lelkében dúló vihar.
– De miért, anya, miért? Pedig megígérted! – hadarta egy levegővel. Szavaiból kitűnt, hogy mélyen sérthette egy számára nyilvánvaló igazságtalanság.
– Pedig azt mondtad, hogy igen! – nyomatékosította a szavait keserves sírás keretében.
Hirtelen tíz évet utazott az időben. Csillogó szemű vendégsereg, zúgó harangok és ünnepélyesígéretek. „Hozzá hű leszek, vele megelégszem…, holtomiglan vagy holtáiglan…, egész életemben…” Fogadalom, amelynek betartása akkor – úgy tűnt – nem fog különösebb erőfeszítést követelni. Most pedig itt állt a megállóban, a villamosra várva, amely távolabb fogja vinni az egykor kimondott szavaitól, mint valaha.
A kijelző szerint két perc volt hátra a várakozási időből. Érezte, ahogy a kislány mondatai lüktetnek a fejében. „Pedig megígérted! Azt mondtad, hogy igen!” A lányka kérdésére – „De miért?” – nem tudott volna válaszolni. Talán mert kereste a kiutat az ismert szokások és mozdulatok világából. Talán mert idegesítették a felesége egyes megnyilvánulásai. Talán mert csak éltek egymás mellett, mint két összekötött villanypózna, amelyek között már nem áramlott semmi.
Felnézett. A megállóban csak kevesen maradtak, a pöttyös táskás kislány is eltűnt a villamosra szálló újabb embertömegben. A szavai azonban itt ragadtak, és megnyitották rég elnyomott lelkiismeretének rozsdás zsilipjeit. Hirtelen elárasztották az emlékek. Már bánta, hogy egy feszes szoknya és egy laboratóriumban kifejlesztett kémiai vegyület ilyen hatással volt rá.
Hirtelen mozdulattal a tárcájába nyúlt; a keze megpihent a kezeletlen jegyen. Lassan előhúzta, és a hozzá legközelebb álló fiú kezébe nyomta.
– Tessék, a tiéd. Nekem ma már nem lesz rá szükségem.
– És holnap? – kérdezte a fiú őszinte megdöbbenéssel az arcán.
– Holnap sem – válaszolta olyan határozottsággal, amely még saját magát is meglepte.
Ebben a pillanatban érkezett meg a villamos, amelyre öt perccel ezelőtt még gondolkodás nélkül felszállt volna. Most azonban csak állt a megállóban, és szótlanul nézte az utasokat. A villamos elindult, ő pedig elmerengve nézett a távolodó sárga folt után. Az otthonára és a rá váró nagy beszélgetésre gondolt. A két sugárzó gesztenyebarna szem tulajdonosára, aki szoros ölelésben tartja majd hosszú percekig, mihelyt meghallja, hogy elfordította a zárban a kulcsot. A viszontlátás örömében ártatlanul feltett kérdésre, ami elől tudta, hogy nem menekülhet:
– Mégsem kellett ma túlóráznod, apu?
Megjelent a Family 2021/2. számában.
