Hogyan képzeljük el az ideális nyaralást? Mi az, ami igazán felüdít, és mi az, amire igazán vágyunk? Hol van itt a cipőnkben karistoló kavics, amely bicegőssé teheti lépéseinket? Hol van itt az a sebző apróság, amelyet alig veszünk észre, mégis bele-belekerül életünk, kapcsolataink cipőjébe?
Eddigi munkásságom egyik legmeglepőbb jelensége, hogy olyankor keresnek meg a legtöbben, amikor senki sem gondolná. Nem karácsonykor, amikor az egyedülállóknak hangosabban fáj a magány; nem évkezdetkor, amikor az újévi fogadalmakban az önápolás, önfelfedezés, önfejlesztés igénye megszólal. Nem. A legtöbben ősszel jönnek, egész pontosan nyár végén. Évekbe tellett, míg ezt elhittem, és ki mertem mondani, de évről évre a nyár vége az, ami a legtöbb csalódott embert hozza el segítségkérésével hozzánk.
Csalódottak, mert annyira várták a teljes felüdülést, s most lestrapáltan ülnek a karosszékben.
Csalódottak, mert annyira vágytak rá, hogy végre megtalálják a nagy Ő-t, és most még hangosabban fáj a magányuk.
Csalódottak, mert remélték, hogy megújulhat a kapcsolatuk. Hiába fektettek rengeteget a nyárba, otthon mégis áll a bál…
Hogyan lehetséges ez? Hiszen ezek az emberek mindent megtettek a tökéletes pihenésért, felfrissülésért, megújulásért! Barátokkal nyaraltak, tengerparton pihentek, külföldi utakon pipálták ki bakancslistájuk legújabb célkitűzéseit. Hogyan lehetséges, hogy nyár végén mégis elkeseredetten, csalódottan, sokszor teljesen reményvesztetten jönnek el? Talán elsőre azt mondhatnánk, hogy a szezonális depresszió az oka mindennek, amely valóban gyakran előfordul ősszel, csakhogy itt most augusztus végéről, szeptember elejéről beszélünk.
Élményből élménybe
A nyarat várjuk, tervezzük, talán az idei nyarat jobban, mint bármelyik ezelőttit. Elég volt a bezártságból, az izolációból, elég a visszafogottságból és a „beérem”-ekből. Nem akarjuk már beérni! Nem elég a házi süti, a palacsinta, az erkély vagy a saját kertünk. Többet akarunk. Hónapok óta mindenki ezt kérdezi: mit teszel, ha majd végre kiszabadulsz? Ez most egy felhangosított kérdés, de valójában minden évben feltesszük: Mit csinálok, ha kiszabadulok? Hova megyek arra a két hét szabira? Hogyan fogom megélni a várva várt pihenésemet?
Évek óta nézem, ahogyan az emberek hajtanak az ideális nyaralásért, hiteleket, kölcsönöket vesznek fel, csak hogy végre elmehessenek álmaik szigetére, csak hogy végre felüdülhessenek a földi paradicsom utolsó maradványai között. Amikor aztán megérkeznek az ideális helyre, akkor habzsolni kezdenek: mindent kipróbálni, mindent megnézni, mindent megélni. Rohannak élményből élménybe, mint valami filmmaratonban, ahol reggelre már senki nem emlékszik arra, hogy miről is szólt az első film. Összeroskadásig élvezni, ez a cél! Úgy hangzik, mint a gyermek önfeledt örömvágya, de ez inkább a felnőtt kétségbeesése. Kétségbeesés, hogy nem élek, pedig élni akarok, és nem akarom kevesebbel beérni!
A nyártól sokan azt remélik, hogy az majd mindent bepótol, mindenért kárpótol, amire év közben nem kerülhetett sor, vagy amit elhanyagoltak. Aztán vége a nyaralásnak, visszaáll az élet a normál kerékvágásba, és minden megy tovább – vár az albérlet, az otthon, a lakásfelújítás, a magány vagy a család, a munka vagy a tanulás –, s ekkor jön a fájdalmas kiábrándulás: nincs földi paradicsom.
Hiába a hajtás, hiába a rengeteg pénz, hiába a tömérdek élmény, maradt az űr, az ólmos fáradtság.
Maradt köztünk a feszültség meg a távolság.
Maradt a hideg valóság kérdése: hogyan tovább? Merre tovább? Tényleg így kell mennie tovább?
Hamis elvárások, hangzatos csodák
Ha egész évben éheztetjük a testünket és lelkünket, akkor azt nem lehet két hét alatt bepótolni.
Ha egész évben halogatjuk a nehéz kérdések, konfliktusok megbeszélését, mert a tökéletes alkalomra várunk, akkor mire odáig jutnánk, addigra már elmérgesedik a konfliktus.
Ha egész évben a nyári tengerparti romantikáról álmodunk, akkor nem vesszük észre a téli, szürke hétköznapi csodát a másikban.
Ha egész évben nem vagyunk jelen a saját életünkben, akkor nyáron sem leszünk jelen, bárhova utazzunk is hozzá.
Mai világunk a szenzációra van kiélezve. Olvasva a különböző hírportálok szalagcímeit, megláthatjuk, hogy mire kondicionál minket a média. „Hihetetlen dolog történt!”, „Hidegfront érkezik, kettészakad az ország”, „Csaknem naponta eszi, és most derül ki, hogy rákkeltő?”, „Utolsó erőbedobással próbálják”, „Világszerte lázadoznak”… Mire végigolvassuk ezeket, érezzük, hogy gyorsabban ver a szívünk, rettegünk a végzetünktől, miközben lázadunk a saját valóságunk ellen. Körbe vagyunk véve bizonytalansággal, s mi be akarjuk magunkat biztosítani a jóval.
Szeretnénk élvezni a nyarat? Szeretnénk felüdülni? Megbékélni? Közelebb kerülni egymáshoz? Esetleg megtalálni a nagy Ő-t? Akkor itt az ideje, hogy kivegyük a cipőnkből a kavicsot – a hamis elvárások, a hangzatos csodák kavicsát. Nincs földi paradicsom! Kiűzettünk a bűnbeeséskor, és azóta is visszavágyik lelkünk oda: vágyunk arra a békére, Isten közelségére. Nem véletlenül csendül fel a karácsonyi angyali kórus: „Dicsőség az Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” Kavicsunk azonban talpunkba nyomódik, és szaporábbra fogja lépteinket, mert korunk kórusa mást zeng: „Dicsőség az élménynek, és a földön önmegvalósítás, és az embereknek jogokat!”
Mi is halljuk mindkét kórus hangját. Az év közbeni önmegvalósítás minket is kísért – teperünk, illeszkedünk, nyelünk és gürizünk a testünket kizsigerelve, a lelkünket figyelmen kívül hagyva. Mindezt pedig azért, hogy megvalósítsuk a vágyott önmagunkat, aki szerethető, aki számít, akit észrevesznek, aki fontos, aki értékes. És ahogyan ebben a hajszában kezeljük magunkat, az sajnos megbosszulja magát.
Ha egész évben dolgoznánk testünk-lelkünk karbantartásán, ápolásán, rendszeres tiszteletén, akkor a nyár nem kerülne annyiba. Akkor akár egy Bükk környéki kis ház udvarán, akár a tenger partján, de képesek lennénk élvezni a pihenést, le tudnánk állni a hajtással, meg tudnánk élni az élményt. Mernénk lazítani, mert nem éreznénk szükségét annak, hogy azt bizonygassuk: „De én tisztelem magam! De én szeretem az életem!”
Ha egész évben a békességre törekednénk, akkor bevállalnánk az önmagunkkal és a másikkal való őszinteség felkavaró beszélgetéseit, még azelőtt, hogy a dolgok elfajulnának. Akkor nem egy élményhez kötnénk az őszinteséget („annyira fogjuk élvezni, hogy ott biztos nem balhézunk össze”), hanem hétköznapjaink szerves részévé válna a vitatott kérdések rendezése. Nagymamámat ma már megmosolyognák a „le ne menjen a nap haragoddal!” jelmondatával. Pedig ez pont olyan, mint az ideális nyaralás, mert rendszeres tisztázást, folyamatos őszinteséget, játszmanélküliséget és jelenlétet jelent, tehát békességet – a szabadság alatt is.
Lásd meg az igazi csodát!
Vegyük ki azt a nyamvadt kavicsot, és fogadjuk el, hogy nincs tökéletes élet, nincs tökéletes kapcsolat, és nincs tökéletes nyaralás! Fogadjuk el, hogy az az igazi csoda, hogy a paradicsomon kívül is ott van velünk Isten. Támogat, erőt ad, vigasztal, vezet, átölel, szeret.
Ha látnánk dicsőségét és szeretetének csodáját, akkor a nyarunk nem egy kimerítő „paradicsomvadászat” lenne, hanem óriási rácsodálkozás arra, ami felett most átfutunk.
Rácsodálkoznánk, mint a gyászolók, hogy Istennek ellensége a halál. Ő az élet Ura. És micsoda közösség, micsoda koalíció, amelyet vele megélhetünk!
Rácsodálkoznánk, mint a meggyötörtek, hogy Isten erőt ad: akkor és ott, ahol nem is sejtenénk.
Lenyűgözne, ahogyan velünk sír. Megdöbbentene, ahogyan értünk haragszik. Megéreznénk, ahogyan áldásaival megsimogatja arcunkat.
Ha az élmények hajszolása helyett a valóságban élnénk, akkor végre élnénk: békességben, felüdülve, életünket tisztelve és megélve, Istenben gyönyörködve.
Éljen a nyár! De jó lenne kivenni az év közbeni hajszák és játszmák kavicsait a cipőnkből!
De jó lenne megszabadulni az önvigasztaló elvárások habzsolásainak karistolásától! Mekkora bölcsesség lenne ősszel, télen, tavasszal, nyaralás előtt is élni! Micsoda áldás lenne, ha egységre törekednénk a kapcsolatainkban! Talán akkor valamit megéreznénk a paradicsom illatából. Ha képesek lennénk rácsodálkozni Istenre, meghallanánk, ahogyan ezt mondja: Nyugi, ne rohanj! Állj meg! Ülj ide mellém! Élvezd!
Megjelent a Family 2021/2. számában.
A szerzőről
