Dabóczi Kálmán közgazdász-jogászt valószínűleg többen ismerik a Budapesti Közlekedési Központ volt vezérigazgatójaként, mint a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom vezetőjeként, melynek keretén belül azért küzd, hogy a keresztény értékek minél inkább láthatók legyenek a társadalomban. Engem ezúttal a magánember érdekelt: a hétgyermekes édesapát szerettem volna közelebbről megismerni. Hálás vagyok azért, hogy őszintén megnyílt előttem, és hol humorosan, hol megrendítően mélyen vallott saját apasága küzdelmeiről és örömeiről.
Milyen körülmények között lettél édesapa?
Óriási motivációt jelentett a doktori disszertációm befejezésében, amikor megtudtam, hogy szülők leszünk. Illetve lettünk, mert a kis magzat addigra már ott növekedett a feleségem, Vera szíve alatt. Mivel klasszikusgitár-tanár és kamaraművész szakon tanult, a tanulmányok befejezését húztuk meg határvonalként, mielőtt házaspárból családdá válunk. Három és fél éve voltunk házasok, amikor az ezredfordulón Bence fiunk megszületett.
Minden egyes gyerekünk érkezését várakozva éltük át, de azért ért minket is meglepetés, mert van abban igazság, hogy „ember tervez, Isten végez”. Visszatekintve a külső körülmények – építkezés, munkanélküliség – sosem gátoltak minket abban, hogy ha megérett a közös belső „igen”-ünk, akkor az teret is kaphasson. Így huszonkilenc éves koromtól fogva szinte folyamatosan érkeztek a gyerekeink egészen negyvenhat éves koromig.
Hogy élted meg a feleséged várandósságait?
Erről megkérdeztem az igazán érintettet, Verát, aki szerint minden alkalommal kitörő öröm sugárzott belőlem. Sokat jelentett neki a támogató-megerősítő szeretetem, amikor ő az önbizalmában meginogva, kétségek között őrlődött a hormonok hullámvasútján.
Ma már csak mosolygok rajta, hogy milyen tudományos igényességű táblázatokat vezettem Bence érkezése előtt és után. Emlékszem, amikor pár hónap növekedési adatait kielemezve bejelentettem, ha ez így megy tovább, több mint 220 kilósan fog a gyerek érettségizni… Amikor az egyik babavárás alatt egy speciális diétát írtak elő Verának, akkor én is vele tartottam, hogy megkönnyítsem a dolgát, hiszen nincs annál kegyetlenebb, mint amikor hét-nyolc ember tömi magába vacsoránál az olyan finomságokat, amelyek számára hirtelen tiltólistára kerültek. Sok évbe telt viszont, mire elfogadtam, hogy ne keressek mindenben racionalitást, következetességet – különösen ne a várandósság alatt. A nő nem férfi. A különbözőség elfogadása és hordozása viszont egységet teremt, lehetőleg maximumra tekert empátiával és humorérzékkel.
Milyen élmények voltak számodra a szülések?
Mind a hét apás szülés volt, mindegyiküknél én vágtam el a köldökzsinórt, ezzel szimbolikusan is közreműködhettem az önállóság felé tett egyik legfontosabb lépésben. Sokáig hitegettem azzal a gyerekeket, hogy azon múlt, fiúk-e vagy lányok, hogy milyen hosszúra hagytam a köldökzsinórt… De aggodalomra semmi ok, azóta megfelelő időben helyre tettük az anatómiai és élettani ismereteket, nem okoz ez bennük maradandó identitásválságot.
Az egyik legszebb élményem mindig az volt, amikor a többiek először pillanthatták meg az új tesót a kórházban, vagy amikor hazaérkezve körbevették és végre kézbe is vehették.
Alakul a focicsapat
Mit jelent számodra az apaság?
Méltóságot és felelősséget. Méltóságot, mert úgy élem meg, hogy az élet Ura bízik bennem, bennünk, és arra a vele közös kalandra hív minket, hogy egy törékeny kis életről gondot viseljünk. Ugyanakkor felelősséget is, hiszen minden gyerek érkezésének a híre azonnal más üzemmódba állított: az összes addigi prioritási sorrend felborult, majd a helyére került. Gyorsan kitisztult a látásom, hogy mire és mennyi idő áldozható, mi az igazán fontos.
A felelősségnek viszont vannak árnyoldalai is. Leírhatatlanul mély és erős kísértésként keríthet hatalmába a túlzott gondoskodás alapvetően jó szándékúnak látszó zsigeri ösztöne. Valójában sem a gyermekeink egészségét, sem a jövőjüket nem tudjuk bebiztosítani, és nem iktathatjuk ki a képletből azt, akitől az életet végső soron kaptuk. Ahogyan haladunk a gyereknevelésben, egyre jobban és felszabadultabban tudjuk átengedni magunkat a gondviselő és szerető Isten vezetésének.
Milyen érzés volt, amikor sorra megtudtad, hogy éppen fiús vagy lányos apuka leszel?
Csak az első három gyereknél bírtuk ki a szülésig, hogy nem kíváncsiskodunk a kicsik neme után. Viszont három igen dinamikus fiú után a feleségem – és a szülei is – megkönnyebbülve örültek a nyugodt kis Máriánk érkezésének, majd Juditkának. Aztán a fiúk belehúztak, és most nálunk 5:2-re vezetnek is, így sokkal többször éltem át az „alakul a focicsapat” érzését, mint azt, hogy „jaj, hogyan fogom az udvarlókat távol tartani”.
Lányos apaként ösztönösen felerősödik bennem a tehetetlen féltés, hogy miként tudom megóvni őket a világ szennyétől és erőszakától. A lányok viszont olyan érzelmi fejlődésen vittek és visznek keresztül, amely önerőből számomra elképzelhetetlen volt. Érzékenyebbé, finomabbá tették a lelkemet, torzításmentes tiszta tükörként szembesítenek, amikor közömbös, túl kemény vagy irgalmatlan vagyok a környezetemmel szemben. De kivirulva jelzik azt is, ha sikerül túllépnem önmagamon, és jó a légkör otthon. Fiús apaként pedig az országépítők büszkesége van bennem, hogy ezek a srácok munkájukkal, jellemükkel, tartásukkal, humorukkal építeni fogják a hazájukat.
Annyi gyermeketek született, amennyit szerettetek volna?
Soha nem volt előttünk semmilyen „irányszám”, csupán az áldozatvállalásra is kész nyitottság. Ma Magyarországon átlagosan 1,5 gyerek születik egy családban – nálunk a gyerekszám ennek közel az ötszöröse. Formanyomtatványok kitöltésénél mindig szembesülünk vele, hogy ez már tényleg komoly létszám, mert sosincs annyi rubrika, amennyire nekünk szükségünk lenne. Vagy amikor a kilencfős kisbuszt színültig megtöltve megy a névsorolvasás: Bence, Ágoston, Máté, Mária, Judit, Balázs, Bernát…
Én még többet is el tudnék képzelni, de persze könnyű nekem férfiként kimondani ezt, hiszen a terhek nagy részét valójában nem én hordozom. Ha a férj nyitottsága nem társul tapintatossággal, akkor könnyen nyomasztó külső elvárás, nem pedig egy közösen kimondott igen lesz a gyerekvállalás. Tény, hogy bennem általában sokkal hamarabb és erőteljesebben fogalmazódott meg az újabb babára való nyitottság. Verát a szülei is jobban féltették, fokozódó aggodalommal figyelték a kétévente menetrendszerűen sorra kerülő bejelentéseket. Rájöttünk, hogy az egyre növekvő stresszt kiválóan oldja, hogyha a bejelentéskor egy-egy kupica finom pálinkát is bekészítünk, azonnal orvosolva az első – de szerencsére a tapasztalatok alapján gyorsan múló – ijedséget.
Az életre való nyitottság azonban nem vezethet felelőtlenséghez, józan ésszel figyelembe kell venni a terhelhetőségünket. És igaz az is, hogy a hála, a gyerekekben való gyönyörködés még nyitottabbá tesz egy újabb jövevény elfogadására. Erre mondom azt, hogy az élet utat tör magának.
Az élet ajándék
Előfordult, hogy elvesztettetek egy magzatot?
Ez a téma sajnos még keresztény körökben is tabunak számít. Emberileg nehéz róla beszélni, mert annyira intim, de ha nem osztjuk meg egymással a minket ért élményeket, tapasztalatokat, akkor segíteni sem tudunk egymásnak. Ha fáj is, néha fel kell idézni, hogy mit jelent egy három-négy hónapos magzat elvesztése – főleg, miután már az ember örömmel beharangozta a létszámbővülést a rokonságnak, a barátoknak.
Hét éve éppen egy nagyon nehéz, válságos időszakból gyógyultunk kifelé, amikor a hetedik gyermekünk jelezte az érkezését. Egyfajta jelként tekintettem rá, hogy méltók vagyunk még egy élet hordozására, ám majdnem négy hónapos magzatként leálltak az életfunkciói. A világ egyre erőszakosabban hirdeti, hogy ekkora magzatot gond nélkül meg lehet gyilkolni, de szívből kívánom, hogy akik ezt hirdetik, azok töltsenek el egy-két napot olyan édesanyák mellett a kórházban, akik természetes úton, spontán veszítették el a bennük fejlődő védtelen csöppséget. Nálunk a gyerekek is nagyon várták, sokat sírtunk, amikor be kellett jelenteni, hogy ő már nem lesz itt velünk a földön, csak a mennyországból drukkol, hogy találkozhassunk. Ha néha kicsit félszegen és megilletődötten is, de továbbra is testvérként tekintenek rá a gyerekeink, a nevén szólítják az esti imák alatt is. Rá három évvel született meg Bernát, a hetedik – vagyis valójában már a nyolcadik – gyerekünk, és ez segített az addig nyomasztó emlék feldolgozásában.
Aztán idén év elején, a járványhelyzet kellős közepén kaptam egy kora reggeli tárgyalás közben egy jellegzetesen ismerős fényképet egy gyorstesztről, ebből tudtam meg, hogy jön a következő kistesó. Rohantam haza, de még jó ideig a gyerekek elől is titkoltuk a családbővülést, részben a korábbi élmények hatása miatt is. Amikor már Vera külsején és viselkedésén is egyértelműen látszott, nem várhattunk tovább, és egy vicces-komoly bejelentés keretében megosztottuk velük is a nagy hírt. Viszont pár hétre rá az ultrahang már nem mutatott életjelet. Vártunk, bíztunk a csodában, de egy fájdalmas, majdnem egyhetes várakozást követően beindult a természetes kilökődés.
Az élet ajándék, nem mi vagyunk az urai. Azóta még jobban hálát adunk minden percért, amelyet a gyerekeinkkel tölthetünk, és nem akarunk a veszteségek fájdalmába beleragadni. Bár idén életünk legfájdalmasabb nagyhetét éltük át, én éppen egy hosszú, kilencvennapos lelkigyakorlat közepén voltam. Enélkül szinte biztos, hogy teljesen bezárkóztam volna a biztonságos belső falaim mögé.
Köszönöm, hogy ilyen őszintén mertél ezekről a fájdalmakról beszélni…
Sokszor elbizonytalanodom, hogy jó-e ezeket megosztani, de aztán mindig arra jutok, hogy még inkább szükség lenne a nyílt és őszinte, ugyanakkor tapintatos tanúságtételekre. Beszélni kellene a gyászról, az elszakadásról, a feldolgozás különböző szakaszairól és hullámairól. Beszélni kellene a házaspárok közötti kapcsolatról és dinamikáról, hogy mivel szembesülünk ilyenkor, és mire érdemes odafigyelni. És beszélni kellene a zsigeri hibáztatásról, bárki legyen is ennek az alanya: Isten, mások vagy önmagunk. És a „miért”-re keresett egzakt válaszokról, amelyek sok energiát elvisznek, de nem építenek érdemben. Ám legfőképpen arról a természetfeletti élményről és szeretetről kellene beszélni, amelyet mi is megtapasztaltunk a fájdalmunkban – bár tartok tőle, hogy lennének, akik megbotránkoznának, azt gondolva: „Ezek megőrültek, hogy ilyenkor is boldogok, és hálát adnak az Istennek?!” Viszont ez a hitünk alapja. Nem tehetünk másképp.
Házi atomreaktor
Mi a legfontosabb üzenet, amelyet szeretnél átadni a gyermekeidnek?
Tiszteljék az életet, de nem az amőbáktól az emberig terjedő filantróp egyenszeretettel, hanem felismerve minden emberben Isten képmását és szeretetét. Ez minőségileg más dimenzióba helyezi az embert a teremtett világban, és valódi méltóságot adva egyben óriási felelősséget is tesz a vállunkra, hogy miként bánjunk a ránk bízott világgal. Kívánom nekik, hogy sokkal felszabadultabban és spontánabbul fejezzék ki érzéseiket, különösen a leendő házastársuk iránt, mert az a kapcsolat élteti majd az ő gyerekeiket is. Becsüljék meg a családjukat, és táplálkozzanak abból a különlegesen összetett kapcsolatrendszerből! Ne simuljanak bele a környezet egyen-elvárásrendszerébe, vállalják a gondolataikat, értékeiket! És a legfontosabb, hogy örüljenek az életnek, tanuljanak meg hálát adni a legkisebb örömökért, szépségért nap mint nap. Ha ez az életöröm kialakul bennük, akkor úgysem tudják megállni, hogy ne szolgálattal forduljanak a többi ember felé.
Mire vagy a legbüszkébb apaként?
Arra, hogy a folyamatos, személyes kapcsolaton keresztül részt vehetek a belső iránytűjük kalibrálásában, és hogy megbíznak bennem. Hiszem, hogy az önálló, kritikai gondolkodásra való nevelésük az egyik legfontosabb feladat – még ha ez a kamaszkorban sajátos időszakokat jelent is. Remélem, hogy az Istennel való személyes kapcsolatunkból is megéreztek valamit, és amit hitelesnek látnak, az beépül az ő életükbe is, mert szomjazni fognak rá. De a hitüket nem mi adjuk, csak táplálni tudjuk.
Bízom benne, hogy a közéleti-közösségi felelősséget is vállaló, döntésképes, a problémák elől nem elszaladó, valódi védelmet és támaszt nyújtó férfikép tekintetében is bele tudtam égni a retinájukba – remélhetőleg nem nyomasztó elvárásként vagy másolandó példaként, hanem irányadó, megerősítő mintaként.
Rengeteget dolgozol, de otthon is mindig aktívan helytállsz. Hogyan tudod megteremteni a munka és a magánélet közötti egyensúlyt?
Sorrend, arányérzék, integritás, áldozathozatal. Ilyen egyszerű. Nem megosztanom kell magam, hanem fejben őszintén rendbe tennem, hogy a munka mellett van családom (vagyis a karrierem az elsődlegesen fontos), vagy a családom mellett van munkám, amellyel egyrészt eltartom őket, másrészt igyekszem értéket teremteni, közvetíteni. Egy igen aktív, dolgozó férj mögött – vagy sokkal inkább mellett – mindig ott van egy támogató feleség. Nálunk sincs ez másként. Vera olyan folytonosságot, állandóságot teremt az otthoni életben, amely nélkül az én külső aktivitásom sem bontakozhatna ki. Ezt persze könnyű így leírni, de évtizedek próbálkozása, kudarca és tapasztalata van emögött. Ma már vagy szárnyalunk, vagy nagyon gyorsan jelentkeznek a válságtünetek. És ez bár sokszor nagy hullámvasutat jelent, alapvetően mégis jó, mert a stagnálás, a társas magány közönyössé és közömbössé tesz, ami a kapcsolat halálát is jelentheti.
Tavaly tavaszig egyszerű volt kimondani, hogy „munkát nem viszek haza”, de a home office és a járványhelyzet világában ez teljesen felborult. Nagy odafigyelést igényelt, hogy a családnak ne kelljen lábujjhegyen járnia körülöttem, mert a papa dolgozott, vagy közéleti életet élt a virtuális térben. Hogy könnyű-e? Ha valaki azt mondja, hogy igen, az biztosan nem tudja, miről beszél. A nagycsaládos lét sokszoros erőfeszítést, áldozatot, helytállást követel, de eközben az örömök is sokszorozódnak. Olyan, mint egy atomreaktor, amelyben ha megvan a kritikus tömeg, akkor minőségileg nagyobb energiaáramlással járó folyamatok indulnak be. A szeretet szeretetet szül, de nem biztos, hogy rögtön. Nekünk az a dolgunk, hogy folyamatosan szeretettel tápláljuk a gyermekeinket, és bízzunk benne, hogy az emberi erőfeszítéseink mellé Isten sokszorosan megadja azokat a kegyelmeket, amelyekkel a pár évtizedre ránk bízott gyermekeink később önállóan is teljes és egészséges életet élhetnek.
Megjelent a Family 2021/3. számában.
A szerzőről
