Négy lányunk közül eddig egy ment férjhez, de mire ez a cikk megjelenik, a másodiknak is bekötik a fejét. Már a mi menyegzőnk is elég kalandosra sikerült, és úgy tűnik, hogy a gyermekeink is hűen követik a családi hagyományokat.
Kezdjük talán a saját esküvőnkkel. A férjemmel komoly, megfontolt felnőttnek tartottuk magunkat, így határozott elképzelésekkel vágtunk neki a nagy napnak. Egy bensőséges ünnepet képzeltünk el – semmi extrával, csak a családdal, pár baráttal és a gyülekezettel.
Mit vegyek fel?
A ruhámat én magam terveztem. Mivel régi zene szakon végeztem, és a kedvenc korszakom a reneszánsz, azt szerettem volna, ha erre az időszakra emlékeztetne a ruhám. Az ötlet remek volt. A kivitelezésnél akadtak bukkanók. Az alsószoknya szinte napok alatt elkészült, így abban a hitben voltam, hogy semmiség lesz befejezni. A felsőrész megvarrásában egy ifis lány is segített. Nem dolgozott gyorsan, de legalább lelkes volt, és mindig megnyugtatott, hogy ne aggódjak, készen lesz időre. Egészen addig nyugodt is maradtam, míg el nem érkezett az utolsó három hét. Ekkor jelentette be, hogy annyi tanulnivalója van, hogy sajnos nem tudja tovább folytatni a munkát. Hát, megértettem, csak azt nem tudtam, mihez kapjak hirtelen. Anyukám – látva az összeomlás előjeleit – elrángatott egy esküvőiruha-szalonba, ahol rögtön kiderült, hogy nincs nekem tetsző fazonú darab. A totális reménytelenségbe – mint „deus ex machina” – lépett be egy gyászruhákra specializálódott varrónő ismerősünk. Ő két nap alatt befejezte a félkész művet, és még egy kicsit rám is igazgatta, mert eléggé lefogytam az izgalomtól.
Innen egyenes út vezetett volna a házasságkötő teremig, ha rá nem jövök, hogy nincs fehér cipőm. Mi több, a boltokban sem kapható olyan, aminek a sarka megfelelően alacsony. Egy idős kolléganőm angyali derűvel felajánlotta az ő régi menyasszonyi cipőjét. Igaz, a méretet nem egyeztettük, csak a lapos sarkat. Ez később okozott is egy kis fennakadást, de mit ki nem bír egy menyasszony…?!
A hajam például olyan dús és vastag szálú, hogy három órán át bodorították, majd két nagy flakon lakk került rá, hogy kibírja a másnapi szertartást is. A vőlegény bezzeg csak elővette a kis zsebfésűjét, és gereblyézett kettőt a frizuráján. Ja, és az új öltönyében nősült, amelyet a nagy nap után még két évtizedig háborítatlanul használhatott tovább. Ennyi.
És a frizura még mindig tart…
Azt még nem említettem, hogy a terveinket némiképp nehezítette, hogy mindkét család ragaszkodott hozzá, hogy az ő gyülekezetében legyen az esküvő. Na, egy ilyen nagyszabású alkalom kapcsán nem az a cél, hogy minél többekkel összevesszen az ember, úgyhogy kitaláltuk, hogy két egymást követő napon is összeházasodunk: egyszer az egyik, másszor a másik helyen. Csak egy aprósággal nem számoltunk: hogy a két település háromszázötven kilométerre fekszik egymástól…
Szóval az első fordulót megtartottuk pénteken – nálunk. Bevonulás, „azért gyűltünk ma össze…”, lágy zene… Ahogy megilletődötten körbenéztünk, olyan ismerősök is feltűntek, akiket meg sem hívtunk. Mint kiderült, anyukám az utolsó pillanatban még néhány rokont és ismerőst beszervezett, olyan büszke volt rá, hogy férjhez megy a lánya. Később azt is elárulta, hogy ő kérte bevonuló zenének azt a magyar nótát, amely kissé kínosan érintett mindkettőnket. Mindegy, mi csak mosolyogtunk rendületlenül. A gyülekezeti házban még sokáig ünnepeltek bennünket, és a lelkészünk – biztos, ami biztos alapon – meg is esketett bennünket, hátha másnap annak a sarlatán másik felekezetnek a lelkipásztora nem jól csinálna valamit.
A végkimerülés határán indultunk el a következő helyszínre. A második forduló előtt volt azonban egy éjszaka. Az álmosság majd megölt, de a fejem nem mertem letenni. Hiába, lehet, hogy atombiztos ez a haj, de mi van, ha mégsem? Kócos menyasszonyt meg ki látott már? Így esett meg, hogy a férjem reggel úgy ébredt, mint a bibliai Jákób. Előző este emlékezett, hogy feleségül vette a lányt, akit szeret, reggel meg a menyasszony testvére hortyogott mellette. Igaz, öcsém horkolása legalább emlékeztette arra, hogy a nászéjszaka még hátravan.
Végre, végre eljött a délután, és az esküvőnkön több volt a kellemes meglepetés, mint a kellemetlen. (Igaz, a cipőmet akkor már rendkívül utáltam, de még pont kibírta estig, amikor végleg ronggyá ázott hazafelé menet.) A nagy nemzetközi alkalomnak – mert mégiscsak eljöttek a német, cseh, lengyel, szlovák, olasz és svéd ismerőseink – ugyanis egy hatalmas vihar vetett véget. Mivel légvonalban a vacsorahelyszín nem esett messze a háztól, gyalog mentünk. Közben annyira megáztunk, hogy bebizonyosodott: kár volt aggódni, a kontyommal akár követ is lehetett volna törni, mert még ezt a záport is rendíthetetlenül kibírta.
Mindent a célért
Családunk életében a következő jelentős esküvőre huszonöt évvel később került sor. Igyekeztünk tanulni az általunk elkövetett hibákból. A nagylányom nem kockáztatott, ő maga horgolta meg a ruháját, és a szoknyarészt már januárban elkészíttette egy profi varrónővel. Cipőt is szerzett, mi több, a vőlegényt is elcipelte lábbelit venni. Viszont kitalálta, hogy napraforgócsokrot és -díszítést szeretne. Ki tudja, mikor virágzik a napraforgó? Nos, senki emberfia. Csak annyit írnak az okosok, hogy valamikor július és szeptember között, 25–40 napon át, de ebből csak 36–40 órán át olyan szép, hogy dekorációként használni lehessen. Így választottak esküvői időpontot a fiatalok, mi meg hetekig imádkoztunk megfelelő időjárásért és elég hónaljhajtásért.
A nagy nap előtti délután – bár előzőleg mindegyik termelővel lebeszéltem, hogy elhoznánk a földjéről tíz-tíz szál vadhajtásvirágot – jó páran megbámultak, hogy a papné napraforgót lop a földekről. A dekorálást a család és a közeli barátok vállalták, ám a stáb fele kézügyesség híján kiesett, a másik fele meg allergiás volt a virágporra, amely bőven dőlt ránk, és elég nehezen kitisztítható foltot hagyott a ruhánkon. A júliusi időzítésnek hála tikkasztó kánikulában volt részünk, ám az idősétány – amelyre a születéstől a jelenig készült fotókat aggattuk ki péntek este – így is félig elázott egy hirtelen jött éjszakai zápornak köszönhetően.
Fő a rugalmasság!
A második lányunk mindezekből okulva idén nyár végére tervezte az esküvőjét. A ruhát már tavaly nyáron megvette. Úgy hozta haza, mint valami kincset: „Anyu, ez több mint százéves, és tiszta csipke!” Tényleg az volt. Lenyűgöző és lehetetlen viselet. Az uszálya pedig… Nos a tájékozatlanabbak kedvéért elmondom, hogy méret és szabásvonal alapján ötféle prototípus létezik. A legszolidabb a seprűuszály, amely épp csak súrolja a földet. Az eggyel nagyobb méret az udvari uszály, aztán jön a kápolna-, a katedrális-, végül a körülbelül három méter hosszú királyi uszály, melynek a hordozásához már elég komoly segítségre van szüksége egy törékenyebb testalkatú menyasszonynak. Nos, a mienkhez négy méter le nem szedhető csipkeuszály tartozott. És a csipke nem tüll – vagyis van ám súlya is…
A házunk elég tágas, de nem találtunk akkora méretű területet benne, ahol megfelelően érvényesülni tudott volna ez a csoda ruhadarab. Egy ideig folytak a tárgyalások a kisebbítésről, de senkinek sem volt szíve az anyagba belevágni. Végül a leány maga tette meg a végzetes lépést. Mért, tervezett, rajzolt, és pompás csipkefüggönyt varázsolt a maradék ruhadarabból. Már csak menyasszonyi ruhája nem volt megint.
Egy nap aztán ismét vett egyet. Aki nem ismeri, azt hinné, hogy egy pazarló típus, de nem az. Rendkívül ügyesen és környezettudatosan vásárol, szóval a kölcsönzési díjak töredékéért szerzett be egy immár sokkal élhetőbb fazont, amelyet csak picit kellett hozzáigazítani. Cipőt is kapott valahonnan, úgyhogy kezdtünk hátradőlni. Na, most már nagy baj nem lehet. És ekkor egy tavaszi napon megszólalt a telefon, és a lányunk váratlanul bejelentette: „Anyu, képzeld, nyertem egy kész, komplett esküvőt! Ingyen kapunk sminkest, fodrászt, fotóst, kaját, tortát, videóst, helyszínt, ruhát, csokrot, zenét. Csak az a gáz, hogy elég gyorsan meg kell tartani. Úgy május végéig. Nektek mikor jó?”
Alig kaptunk levegőt. Tanév közepe volt, ők mindketten egyetemisták, ehhez mérten elfoglaltak is. Meg izé, hogy is lesz akkor? Hol, mikor, miképpen? A helyszín elég különlegesnek tűnt, lassan, ahogy újra tudtunk már egyenletesen lélegezni, el is mosolyodtunk. De autista kisfiam – aki nem könnyen alkalmazkodik a váratlan változásokhoz – nem adta ilyen olcsón meg magát. „Én csak akkor megyek, ha van ott nyárfa is.” Ez az egyetlen kritérium nem is tűnt olyan soknak. A lányom megtudakolta, van-e nyárfa. Nem volt, csak tölgy, gesztenye, bükk és platán. Némi alkudozás következett, hátha Misu beérné ennyivel is.
– A platán gyönyörű – érveltem.
– A nyárfa szebb – vágott vissza.
– A tölgy nagyon különleges – okoskodtam.
– A nyárfából van fehér, fekete, szürke, nemes, kínai, balzsamos, oszlopos, jegenye… – sorolta.
– Egy gesztenye helyette? – próbálkoztam.
– Na jó, egy jegenyenyár legyen, és rendben.
Hát, kellett nekem érvelni? Egye fene. Ha már úgyis annyi mindent ingyen kapunk, belefér a költségvetésbe egy konténeres jegenyenyár-csemete is.
Egy szó, mint száz, májusban egy viharos éjszaka utáni derűs napon – a Covid miatt szűk családi körben – férjhez ment a második lányunk. A nyereményesküvőre felajánlott ruhának nem bírt ellenállni, így végül egy egészen egyszerű szabású kölcsönruhában mondta ki a boldogító igent. A cipőjét viszont nem merte felvenni, mert a helyszínre egy csodálatos hegyi ösvény vezetett, amely az előző napi esőtől csöppet csúszott is. A hosszú ruha azonban eltakarta a fehér sportcipőt, így csak a megvendégelés közben már farmerkabátban vacogó menyasszonytól tudtuk meg, hogy különben van stílusérzéke, de aznap győzött a praktikus gondolkodása. Kánikulára tehát ezen a napon nem panaszkodhattunk. De a lakodalmat – biztos, ami biztos – júliusra tervezték. Olyan helyszínre, ahol vannak nyárfák.
Megjelent a Family 2021/3. számában.
