„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét.” (Ézsaiás 57,19)
Rengeteget mérgelődöm, olykor okkal, olykor ok nélkül, miközben tudom, hogy bármi történjen, a jó válasz a hála. Megkértem Istent, hogy tanítson meg rá, és ő elkezdett dolgozni a szívemben…
A gyönyörű környéket, ahol élünk, csodálatos emberek lakják. Csak éppen nagyon nehéz velük találkozni, időpontot egyeztetni. Alkalmat találni arra, hogy leüljünk közösen az asztal köré meg már szinte lehetetlen a mai világban, ahol annyi mindenre kell odaadni az időnket. Erre az „asztalkörüliség”-re nagyon nehéz, mert akkor, ugye, főzni is úgy kell, annyit és olyat. A cipőt meg le kell venni, és viselkedni is kell, miközben az embernek elég hordoznia a mindennapok megfelelését – hát tényleg nehéz. Talán ezek miatt olyan ritka dolog manapság a vendégeskedés.
Paraszti családból származom, ahol a vendégség kimondottan nagy traktával járt, ahol a három fogást követő süteményre minden további nélkül rákérdezték a töltött káposztát, hogy ugye jólesne még. A hívatlan vendégre inkább csak a városi ember vágyik, valami sós rágcsálnivaló és kávé mindig van kéznél – bár aki jönne, az is szabadkozik, hogy siet, nem most, majd legközelebb. Talán jövőre.
Az egyetlen rendszeres váratlan vendégünk azonban kifejezetten komoly indulatokat szokott megmozgatni bennem, mert – mint minden rendes váratlan vendég – a lehető legrosszabbkor jön. Vasárnap reggel, amikor egyébként is felajzott állapotban és hiányos öltözetben próbálom rohanvást rávenni a családomat, hogy az ő öltözetük viszont legyen makulátlan, a lelkük pedig kisimult, és érjünk már oda egyszer az istentiszteletre szentséges lelkiállapotban. Amikor a harisnya fele van csak a lábamon, egy fél kifli és egy fésű a kezemben, és éppen valamelyik motivációs szónoklatomat süvöltöm, akkor szokott bekopogtatni hozzánk a közeli templomhoz feljáró hajléktalan. Nem szoktam örülni neki.
De valahogy ez a zavaró jelenlét az, amiben minden háborgásom és indulatom ellenére meghallom Isten hangját: mondd, szeretsz-e engem? Persze, Uram, tudod, hogy szeretlek, csak éppen ez most nagyon alkalmatlan. Kérlek, gondoskodj erről az emberről, mert nekem most oda kell érnem az istentiszteletre, hiszen tudod.
És van, hogy a váratlan vendég betegségnek öltözik, és úgy megy be számomra kedves emberek életébe, hogy engem is porrá tör, és belátom ezen keresztül, hogy van, hogy nincs helye az indulatnak. Ilyen volt ez az évünk is. Sokat térdeltünk sírva Isten előtt, és már nem akartam odaérni sehova. Nem szerettem volna jó kereszténynek és hasznosnak látszani, csak egyre vágytam: hogy lássam Isten kegyelmes arcát és kezének mozdulását ezeknek az embereknek az életében.
Szerda volt, az éppen elkészült rakott krumpli még az asztalon gőzölgött, amikor kopogtak. A vasárnapi hajléktalan bocsánatot kért, hogy most jött, bennem pedig ott volt a válasz: igen. Nem kellett semmit tennem, hiszen minden készen volt; leültettem, megebédelt, kapott kávét és gyógyszert is, és csak mondta, mondta a fájdalmát. Aztán megköszönte az ebédet, és indult tovább.
Majd kiöntött a hála a lakásból, mert láttam Isten mosolyát. Ő engedi be a vendéget – legyen az akár betegség, akár más hívatlan állapot –, és ő szab neki határt.
Mennyire szeret az Isten, hogy addig keres a kérdéseivel, míg a választ meg nem látom az úton, s be nem teszem a zsebembe, mint egy érett gesztenyét.
Megjelent a Family 2021/4. számában.
A szerzőről
