Délután három és négy között? Vasárnaponként? Esetleg ha beköszönt a nyári szünet? Vagy ha végre nagyobb lakásba költözünk? Mikor van a naptárban helye az örömidőnek? Érdekes, mennyi rejtett ellentmondás él ezzel kapcsolatban bennünk. Pedig folyamatosan művelődünk – igehirdetések, magyarázatok és a seregnyi kortárs örömguru többkötetnyi eszmefuttatása ad irányt és ötletet, támpontot az elképzeléseinkhez. Mindahhoz, amit végül is ritkán vagy nem élünk meg… Nem csoda hát, hogy örök szomjúság és vágyakozás marad bennünk.
Ígérünk. Ígérgetünk. A gyerekeknek közös játszást, a férjünknek közös időtöltést, a feleségnek megjavított vízcsapot és fregolit. Ezeket az ígéreteket általában be is tartjuk, csak kicsit (sokkal) később, mint szerettük volna. És az öröm színezete, fénye addigra megfakul, elillan, mint a szivárvány. Teljesítjük ugyan a vállalt feladatot, de ez mégsem elég ahhoz, hogy örömöt szerezzünk szeretteinknek.
Valójában mindannyian örömkoldusok vagyunk. Keressük a feltöltődés, a megpihenés, megerősödés lehetőségeit a napi pergő rutin közben, és ajándék, ha ez a keresés a család keretein belül marad. Ha egymás számára is betáblázott és kipipálható, megoldandó feladattá válunk, akkor az eredményt elérhetjük – épp csak az öröm veszik el.
Hogyan változtathatunk ezen? Kész válaszok helyett nézzünk meg néhány konkrét példát és kérdést, amelyek közelebb vihetnek minket ahhoz, hogy miként alakulhat egy családban az idő és az öröm viszonya.
„Majd” helyett – elengedés
A feladatok szorításából, a kényszerű előremenetelésből a kiút éppen befelé, a saját fizikai egyensúlyunkon keresztül vezet. Kezdjük az utat egy nagyon elemi és épp ezért mélyebben rögzült elengedéssel!
Családanyákkal beszélgettem a témáról, és kiderült, mindannyian azt hisszük, hogy csak mi ígérgetjük napról napra magunknak: „Még berakom ezt a mosást/megfőzöm ezt a levest, azután végre elmegyek vécére.” Ismerős, ugye? Azután sír a pici, csöng a telefon, közben kifut a tészta főzővize, amit persze fel kell törölni… Kiderül, hogy két órával ezelőtt ígértük magunknak azt a „majd”-ot, azt a fontos másfél percnyi szünetet. Úgy repült el, hogy a tevékenységek sodrában észre sem vettük. (A felhalmozott tartozás, a magunkra nem szánt idő még kamatozik is: negyvenes éveinktől az inkontinencia tüneteivel együtt élni sokkal több időt igényelhet majd…)
Az idő szorításában a feladatokra és teljesítményekre koncentrálunk, miközben a saját testi működéseink elemi szintjével sem tartunk élő kapcsolatot. Hogyan szentelhetnénk akkor személyes figyelmet a többi személynek? Hogyan csíphetnénk így el a körülöttünk összesűrűsödő, de egy pillanat alatt elillanó örömlehetőségeket?
A „majd típusú” örömcsapdával szemben tehát a legbiztosabb, ha kimondjuk és megtesszük: Most! Most megyek vécére (azaz „elengedek”), és ezzel kikerülök a pörgő-szorító idősatuból. Már nem a családi többdimenziós Excel tábla egy kis végrehajtó figurája vagyok, mint ahogyan a többiek sem azok. A tevékenységek nem teljesítmények, hanem a közös ritmus, a közös folyamat részei.
Aztán, ha ez kicsiben már jól megy, magától értetődő lesz, hogy a család belső egyensúlyának is az elengedés az egyik összetevője. Elengedni néha a gyerekeinket, gondozandó szüleinket azért, hogy férjként és feleségként kettesben legyünk, és akár el is utazzunk – most, talán pont a legközelebbi hétvégén.
Többnyire nem a szándék hiányzik: elvben mindenki egyetért azzal, hogy egymásra szánt idő híján elsorvad a kapcsolat. Csak épp várjuk a kedvező időt. A feltételek egy bizonyos együttállását, a körülmények optimális egyensúlyát. Amikor senki nem beteg, nincs határidős munka, nem kell takarítani, se nagybevásárolni… A kívánalmak listája tetszés szerint szaporítható.
Igen ám, de az optimális feltételekre az idők végezetéig is várhatunk. Az egymásra fordított idő ugyanis áldozatokkal, pluszterhekkel jár. Miért vállaljuk akkor ezeket? Hogy élő maradjon a kapcsolatunk. Hogy ne csupán problémamegoldó egység legyünk, akik feladatok híján félkarú óriásként téblábolnak egymás körül.
Sokszor azt hisszük, majd a nyugdíjasévek meghozzák a vágyott többletidőt, de akkor meg a többleterő és -lendület hiányozhat az elinduláshoz, a megszokott keretek elhagyásához. A házasság, a kapcsolat nem nyafog olyan nyilvánvalóan, mint a gyerek, akinek sakkot vagy biciklizést ígértünk – tegnapelőtt. Ezért veszélyesebb, és jár komolyabb kárral a hitegetés, az önámítás, ezért nem old meg utólag semmit az önigazolás, hogy „fontos dolgom volt”. A másik felünknél mi lehet fontosabb?
„Most!” helyett – késleltetés
Pompás. Ezek szerint akkor megvan a recept: „Carpe diem”, megragadjuk az öröm grabancát, és kész. Hát, nem egészen. Kutatások igazolják, hogy bizonyos helyzetekben a késleltetés növeli az örömérzetet, az elégedettséget. A „most típusú” örömcsapda elnyel mindent, ami teljesítményhez kapcsolódó öröm lehet. Olyan, mint egy fekete lyuk a társas univerzumban: azokat az energiákat szippantja magába, amelyekkel okosan gazdálkodva, kitartó munkával gazdagíthatnánk tudásunkat, építhetnénk tárgyi környezetünket, erősíthetnénk közösségeinket.
A gyermeknevelésben is fontos feladatunk a késleltetés megtanítása; el is kezdjük csecsemőkorban, abban a reményben, hogy gyermekeink sikeres és felelősségteljes emberek lesznek. A cél tehát világos, az odavezető ösvényt azonban nehezen találjuk: mintha benőtte volna valami szövevényes inda…
Kezdjük ismét az alapoknál! Nézzünk erre is egy szemléletes példát!
Ritkán tudatosítjuk magunkban, hogy amikor elmélyülten dolgozunk, az összpontosítás során felületessé válik a légzésünk, szinte lélegzet-visszafojtva figyelünk. Emiatt elfáradunk, és hamarabb feladjuk, amit csinálunk. Márpedig az erőfeszítés izommunka, amelyhez sok levegő kell. Vegyünk tehát egy nagy levegőt! Ehhez azonban először ki kell ürítenünk a tüdőnket: kifújni mindent, ami elhasználódott. Ha elmélyítjük, megnyújtjuk a ki- és belégzések ritmusát, távlatot kapunk. A friss, áramló levegő lassanként feltölti a zsibbadt izmokat, az agyat, és a belső hozzáállásunkra is hatással van: enged a zsigeri sürgetettség, az „itt és most”-ról az elérhető távlatra tudunk figyelni. (Nem sürget már annyira az éhség, ha még egy kicsi hiányzik a tanulásból, és nem érezzük háttérbe szorítva magunkat, ha nem azonnal figyel ránk a párunk, stb.) Az imaidőnket is kezdhetjük így: mély kilégzéssel. Megnyugodva, befogadásra – nem pedig ugrásra – készen.
Mindez a tágabb összefüggésekben is működik. A légzés: csere, áramlás. A házasságban ez a légzésfunkció a párbeszéd, a véleménycsere. Hiszen a késleltetés csak akkor terem örömöt, ha a célokban már megegyeztünk.
„Amikor még…” helyett – rácsodálkozás
„Amikor még tíz kilóval karcsúbb voltál, az ölemben vihettelek.” „Amikor még udvaroltál, nem dolgoztál annyit.” Ismerős mondatok? A múlt felemlegetése és a jelen hiányosságaival való szembeállítása felér egy mételyes cukorkával. Minél tovább forgatjuk, rágcsáljuk, annál jobban lekopik róla az édeskés máz, és annál hamarabb kerül elő az örömöt irtó méreg. Ilyenkor ugyanis „csak” azt felejtjük el számításba venni, hogy megváltoztak a körülményeink, a feladataink, a testünk. Épp csak a belső hozzáállásunk nem? Észrevehetnénk, hogy az „akkor” mércéje már nem áll meg a „most”-ban rejlő örömök és teljesítmények megítélésére.
Egy-egy hasonló, talán nem is tudatosított félmondat nagyon sok örömlehetőséget emészt fel a családban. Szeretnénk túllépni rajtuk? Tanuljunk meg rácsodálkozni a körülöttünk lévő világra!
Nézzünk erre is egy egyszerű gyakorlatot! Fedezzük fel a körülöttünk levő illatokat! Az illatok ugyanis erősen kapcsolódnak az érzelmeinkhez és az emlékeinkhez az agyi struktúrán belül. Figyeljünk rájuk: a gyermekünk hajának napillatára, amikor megérkezik a játszótérről. A frissen mosott ruha illatára, amely annyi mindent mond el a gondoskodásról, Gondviselésről. A reggeli kávé, a minap kapott virág… Folytathatjuk a felfedezést az illatok világában – tulajdonképpen a kapcsolatainkra való rácsodálkozásban, amikor nem a megszokottat keressük. A házasság végtére is nem egy tévénéző fotel, amelybe kényelmesen belesüppedve pihengethetünk. A személy, akivel élünk, remény szerint ugyanaz – de az élethelyzetek állandó forgatagában mindig más arcát ismerhetjük meg.
Végezetül
Remek. Annyival tudunk többet idő és öröm viszonyáról, hogy – jó esetben – felismerjük a jövőhöz, a jelenhez és a múlthoz kötődő csapdákat, és van pár elemi technikánk (az elengedés, a késleltetés és a rácsodálkozás), amelyek segítségével gyakorolhatjuk, hogyan kerüljük el őket. Ez távolról sem recept még, csak a legszükségesebb hozzávalók listája. A lényeg az arányokon múlik, hogy ne ragadjunk bele a jelen, a jövő vagy a múlt örömcsapdájába. Ezért keressük tudatosan a többi időben megtalálható örömforrásokat. Sokat segíthet a rugalmasságban a perspektívaváltás: például ha elképzeljük, hogy hetven-nyolcvan évesen hogyan látjuk majd jelenlegi önmagunkat. Onnan nézve mi tűnik majd vajon lényegesnek? Továbbá az is, ha élő kapcsolatot ápolunk a testi szükségleteinkkel és a házastársunkkal. Az ő figyelmes visszajelzése rávilágíthat arra, amit magunktól észre sem veszünk.
Az öröm és időzítés tanulásának áldott gyakorlóterepe nekünk, házasságban élőknek a szeretkezés. Amikor egészen ráhangolódunk saját testünk üzeneteire ugyanúgy, mint a másik személyre. A feleség talán időt és bátorítást kap, hogy az egész napos „késleltetek” üzemmódból végre kilépjen, és ne állítson újabb feltételeket a férje elé. („Beszélgettél ma velem az érzéseimről?” „És virágot is hoztál?” „És minden leckét megírtak a gyerekek?” „És el van pakolva vacsora után?”) Ehelyett bátran belép a „most” örömidejébe. A férj ugyanakkor élvezi a kihívást, hogy a felesége nem egy csúcskategóriás autó, hogy egy pöccintésre induljon. A társa egy másik idődimenzióból tart felé, és meghódítása valódi teljesítmény – ez késleltetést igényel, ám annál nagyobb sikerélményt tartogat.
Az öröm ebből az egymásra hangolódásból születik, forrásozik, áramlik tovább a többiek felé. Az ölelésben oldódik fel a percnyi idő, és olvad át az örökkévalóságba.
A szerzőről
