bezár

A végtelen érintése

Az ember sok mindenért mehet az erdőbe. Munkáért, ha erdész vagy favágó, mehet a látnivalóért, a fák koronájáért, madarak füttyéért, vadak szuszogásáért, kitűzött célok – hegyormok, völgyek, források – eléréséért, meghódításáért.

Mehet a társaságért, a közös küzdelemért, szórakozásért, élményekért.

Mehet sportból, a teljesítményért, önmaga legyőzéséért.

Mehet örömből vagy bánatból. Az erdő mindkettőt képes megosztani az emberrel. Örömét megsokszorozza gazdagsága; bánata, gondja semmivé foszlik végtelensége láttán.

Mehet a csöndért, a végtelen megérintéséért, az Istennel való találkozásért. Keleti bölcsek szerint a meditáláshoz nincs jobb hely egy erdőben csörgedező patak partjánál, ahol a víz szűnni nem akaró csobogása minden gondolatot képes kimosni a tudatból.

Az erdő minden évszakban, napszakban és bármilyen időjárási körülmények között képes új arcát mutatni. Amíg az ember csak nyári nappalokon jár benne, úgy gondolja: szép. De ha őszi színeiben látja, talpa alatt surrogó avarral, üvöltő szarvasbika hangjával, azt mondja: pompás! Ha hófehér téli köntösében látogatja meg, s a roppanó friss hóban füleli végtelen csöndjét, úgy véli: fenséges! Ha pedig ébredésén kapja rajta, mérhetetlen pazarlásával nem tud betelni.

De milyen az erdő éjjel? Hajnalban vagy alkonyatkor? Esőben? Szélviharban vagy hófúvásban? Ugye ilyenkor az emberfia jobban szereti meghúzni magát egy védett zugban… Pedig az erdő ilyenkor is gyönyörű!

Az éjjeli erdőben minden zaj, nesz félelmetesnek tűnik. Noha csak mi fülelünk jobban, kieső látásunkat a hallásunkkal pótoljuk. Az erdő éjjel legalább annyira veszélytelen, mint nappal, hiszen a vadak a mi mozgásunkra nálunknál is ijedtebben reagálnak. Az erdőben éjjel valami végtelen, puha békesség honol; ha hagyjuk, hogy ez a béke magába fogadjon, mi is részeseivé válhatunk.

A hófödte téli éjszakai erdőben ez a csönd szinte már kísérteties volna, ha a hópaplanról visszaverődő holdfény nem vonná misztikus ködbe az egész horizontot.

Ha az erdőben éjszakázunk, kileshetjük hajnali ébredését; ha ott ér az alkonyat, a vízhez vonuló vadak látványában gyönyörködhetünk. Ilyenkor kevés az ember az erdőben, megengedi hát nekünk, hogy jobban rácsodálkozhassunk.

Esőben az erdő egészen különleges. Minden elhalkul, az állatok behúzódnak valahová, csupán az esőcseppek monoton kopogása veszi körül az embert. Ha nem félünk, hogy elázunk – mert van vízhatlan ruházatunk, vagy mert a tempós gyaloglás vizesen is melegen tart –, ez az egyik legideálisabb idő a magányos gyaloglásra, mert a „buta” turisták többsége ilyenkor hazamenekül vagy el sem indul, következésképp az erdő üres. Ha nem kell azzal foglalkoznunk, hogy elázunk, vagy – és ez az igazi (!) – ha már úgyis mindegy, mert eláztunk, és teljes figyelmünket befelé tudjuk fordítani, különös csöndességet és békességet leszünk képesek megtapasztalni. Ha ilyenkor hazaérve egy meleg fürdő után száraz törölközőbe burkolózva megiszunk egy jó forró teát, testileg-lelkileg megújulunk.

Hóviharban zord az erdő. Az ember olykor az egykori tévéműsor, a Delta főcímében látható felfedezőkhöz hasonlóan érzi magát, miközben két botra támaszkodva küzdi magát előre a hegygerincen, bebugyolált arcából keskeny résen át kutatva a látóhatárt. Ilyenkor kíméletlen, kegyetlen arcát mutatja, de ez is ugyanaz az erdő. Ha végül sikerül eljutni a menedékházig, az ember nem az erdőt, önmaga gyengeségét győzi le.

Az erdő a barátunk. Rokonlelkek vagyunk. Legalább olyan sokarcú, mint mi, emberek. Megtalálhatjuk benne az önmagunkhoz vezető vagy visszavezető utat. Ne engedjük magunkat túlságosan eltávolodni tőle…

 

Magyar-Ábel Ágnes

Megjelent a Family magazin 2009/1-es lapszámában.

Címke: , , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal