bezár

Örök függésben – Drogosból Isten drogszakembere

Hogy a drog vagy az elvonás-e az ellenség, attól függ, ki honnan nézi a képet. Az egészre rátelepszik egy nagy fekete holló, szinte összenyomja a festmény alján szorongó apró alakot. Az Elvonás című kép szereplője s egyben alkotója itt ül velem szemben. A testtartása és a tekintete felismerhetetlenül más. Orsolics Zénóval évekkel azután beszélgetünk, hogy hazatért a drogterápiáról, átalakította a vasalódeszkát festőállvánnyá, s szabadon engedte a kábítószerest, aki egykor volt. Azóta olyan, gyógyulásra váró fiatalokkal foglalkozik, amilyen valaha ő volt. De miért is keresett ő menedéket a drogban?

Az „anyag” adott egyfajta biztonságot! – meséli tizenegy tiszta év elteltével Zénó. – Akármilyen hamis volt, és akárhány rejtett félelem, kiszolgáltatottság, magárahagyatottság, kényszer, kontrollvesztés kísérte is. Hiába lett a társadalom szemétje és kirekesztettje a státusom, adott egy keretet a drogos identitásomnak, amelyben megtaláltam a helyem.

A kábítószerezés nem a droggal kezdődik, hanem valahol a születés előtt. Mindenképp egy szociális közegbe beágyazott betegség, úgy is nevezik: biopszichoszociális jelenség. Egyrészt genetikailag meghatározott, hogy ki veszélyeztetettebb. Másrészt a személyiségünkből is fakad, hogy mennyire leszünk hajlamosak rá. A legmeghatározóbb mégis az, hogy ki milyen szociális közegben nő fel, milyen családi minták állnak rendelkezésére például a konfliktusok kezelése terén. Én amolyan lakótelepi kulcsos gyerekként kallódtam el.

Hosszú utat jártál be, mire a kábítószerhez nyúltál?

Hárman vagyunk testvérek, s köztudott, hogy míg az elsőre és az utolsóra mindig több figyelem jut, addig a középső gyerek hamarabb „elkutyulódik”. Édesapám alezredesként az akkori rendszerben talált kihívásokat, és küzdött nemcsak a munkamániájával, de az alkohollal is. Sajnos mivel ő maga sem kapott elég szeretetet, felénk sem tudta kimutatni az érzelmeit, ugyanakkor magas követelményeket támasztott velünk szemben. Édesanyám fogorvosi asszisztensként szintén sokat dolgozott. A szüleim tisztában voltak vele, hogy lusta vagyok suliba járni, és folyton a haverokkal lógok, iszom meg dohányzom. Viszont a drogra akkoriban még igencsak rácsodálkoztak a szülők.

Gondolom, nem túl sokáig tudtad leplezni előttük a tüneteket.

A kilencvenes évek közepén még sokkal nagyobb pánik és szégyen övezte a drogkérdést. A szüleimnek fogalmuk sem volt arról, hogy hová fordulhatnának velem. Időnként megjelentem otthon, akkor is be voltam lőve, aztán hol én léptem le, hol néhány holmi tűnt el a lakásból. Először még csak a saját dolgaimtól váltam meg, a CD-lejátszómtól, a hifitornyomtól, majd következett a kocsim, amelyre hónapokig spóroltam. Elvittem a dealerhez, kaptam érte öt gramm drogot, aztán mentem tovább busszal. Csakhogy egy idő után már a szüleim cuccait is eladogattam, olyan emlékeket, amelyeket már nem tudok pótolni. Azután elkezdtem lopni, rabolni meg kocsikat feltörni.

Alapvetően nem vagyok bűnöző típus, egyértelműen a kábítószer vitt rá. Nem is csináltam jól, állandóan lebuktam. Mígnem egy nap a szüleim közölték, hogy elég, ez így nem mehet tovább, és kitették a szűrömet.

Számukra legalább olyan fájdalmas lehetett ez a lépés, mint neked. Szóba került ez valaha közöttetek?

Utólag meg is köszöntem nekik, hogy így döntöttek, mert aznap fordult meg az életem. Amikor ott álltam az Örs vezér téren éjjel tizenegykor hajléktalan drogosként, éhesen, vacogva, az elvonási tünetektől kínlódva, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy vége: hamarosan vagy túllövöm magam, és belehalok, vagy börtönbe kerülök. Amikor lassan már minden biztonsági őr ismeri az arcodat, és az összes rendőrkapitányságon aludtál legalább egyszer, akkor elgondolkozol: kell ez nekem?!

Egy utcán töltött éjszaka azonban nem mindig elég. Sorstársakat mindig találni. A kilencvenes évek drognemzedéke csak junky pecónak hívta azokat a lepukkant lakásokat, ahol összeverődtünk anyagozni. Rettegtünk! Még a villanyt sem mertük felkapcsolni, és ha a mi emeletünkön állt meg a lift, mindenki összerezzent, hogy itt vannak a rendőrök. Egyszer átkutattak minket, mi meg tarkóra tett kezekkel vonultunk végig a lakótelepen. Ezek csak kívülről hallgatva izgalmasak, de átélni kegyetlen.

Időnként hazamentem, anyám megetetett, ellátott ezzel-azzal, aztán megint leléptem. Ám egy nap szóltam neki, és együtt felkerestük a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonát.

Mindenkinek az életében van egy végállomás. Valaki már a harmadik körét futja a terápián, és még mindig nem elég neki. Van, aki már rögtön az elején azt mondja, hogy elég volt, nem akarok többé így élni. Én azok közé tartozom, akik elsőre végigcsinálták a terápiát.

Grezsa Ferenc pszichiáter szerint a szeretet ott és akkor érték, amikor éppen átélhető. A segítség nem feltétlenül mérhető a gyógyulásban. Neked mi segített kiszabadulni a drog börtönéből?

A segítség három alappillére a szeretet, az elfogadás és a hitelesség.

A szüleid is jót akartak. Hogy létezik, hogy épp az nem tud segíteni, aki a leginkább szereti a gyermekét?

Előfordul, hogy a szülő rosszul szeret, vagy nem jól segít. Én sem lehetnék a saját családomban terapeuta, ha arra kerülne sor. A drog családi betegség, akár a család hiányából, akár rossz működéséből fakad. Épp ezért kell egy külső szem, valaki, aki segíthet a két fél között moderálni, hogy azután abból szép lassan megindulhasson az egymást meghallgató beszélgetés.

Nem véletlen, hogy a kezelésbe mindig bevonják a családtagokat is, és elvárják tőlük, hogy havonta ők is részt vegyenek a csoportterápián. A visszaesés ugyanis számos esetben arra vezethető vissza, hogy a család nem hajlandó változni, miközben a srácok már igen.

A változás alapja a sorstársközösség. Aki bent lakik egy terápiás közösségben, azt eleve ösztönző hatások érik, így kénytelen változni. A terápiás segítők pedig garantálják, hogy jó irányba menjenek a folyamatok.

Mikor tudtad kimondani, hogy gyógyult vagy?

Elméletileg a függőség egy életen keresztül tart, én most tizenegy éve tünetmentes vagyok. A hitem viszont mást mond, és nem szeretnék kialakítani magamban betegségtudatot. A Jóisten megszabadított, és akit Krisztus megszabadít, az valósággal szabad.

Nálam is úgy történt, mint más szenvedélybetegnél: egyszer csak „átkattant” bennem valami, és többé már nem akartam kábítószerhez nyúlni. A felépülés évek munkája – annyi ideig tart, ahány évig drogozott valaki –, de a gyógyulás három másodperc. Én hat évig romboltam magamat, és hat év kellett, hogy újra felépítsem az életemet. Hat esztendő elteltével éreztem azt, hogy most már nem kell attól rettegnem, hogy amint jön egy nehezebb nap, megint rákapok a drogra, és abban keresek vigaszt. Még a szakma nagyjai is hajlamosak ezt túlmisztifikálni. Pedig ha egyszer ráébredsz, hogy miért kábítószereztél, akkor eleve kihúztad a „kísérteted” egyik méregfogát.

Van függőség, amellyel egy egész életet le lehet élni anélkül, hogy az ember változtatni akarna rajta. A kérdés az, hogy a mikrokörnyezetemet zavarja-e az a jelenség, amelyben élek. A droggal és az alkohollal mindenképp együtt jár egy viselkedési forma, amelyről nemcsak a szűk környezet, de a társadalom is megbélyegzően vélekedik. Amíg a drogos nem töri fel a tisztességes állampolgár autóját, addig senkit nem zavar. A baj ott kezdődik, amikor a két világ összeér. Erre találták ki Nyugat-Európa-szerte az ártalomcsökkentő programot: a drogos legálisan, ingyen juthat anyaghoz, csak a tisztességes embereket hagyja békén. Ehhez hasonló módszer a Metadon-kezelés is. A heroin hatású gyógyszer úgymond szinten tartja a drogost, így akár élete végéig kaphatja a szert.

Szakmai szemmel persze érthetőek ezek a módszerek. A baj csak az, hogy a protokoll-előírásokat senki nem tartja be. Mint keresztény ember azt mondom, sokkal nagyobb a felelősségünk. Én azért lettem segítő, mert hiszek abban, hogy bárki meg tud gyógyulni a függőségből. Lehet, hogy csak ki kell várni, vagy más módszerrel kell kezelni a beteget. Ha én annak idején Metadont kaptam volna, már lehet, hogy nem is élnék. Hiszen azzal, hogy valakinek drogot adok élete végéig, tulajdonképpen lemondok róla.

Az Istennel való találkozásodnak volt köze ahhoz, hogy abbahagytad a kábítószerezést, vagy a hitre jutásoddal az egész életed megváltozott?

Szerintem ez egy és ugyanaz. Nem csupán tünetmentes drogfüggő lettem. Isten az egész életemet helyreállította. Az Istennel való találkozás több mint pusztán kémiai öröm. Nála megtaláltam, hol tehetem le a terheimet.

A ráckeresztúri otthonban éreztem azt először, hogy nem a lelkész beszél rólam, hanem Isten. Egy nap az erdei táborban behúzódtunk valahova az eső elől, és az áhítat alatt nemcsak az eszemmel értettem meg, hanem a szívemig hatolt, hogy az Úristen ott van velünk. Úgy éreztem, mintha felrepültem volna jó magasba, és kívülről láttam volna magunkat, ahogyan ott ülünk lent. Rájöttem, hogy milyen nagy az Isten, és milyen picire zsugorodnak az én félelmeim őhozzá képest.

A közvetlen környezeted követett téged a változásban?

Emlékszem, korábban annyira magába szippantott a drog, hogy jobban érdekelt, mint a barátnőm. Miután bekerültem az intézetbe, elindult bennem valamiféle változás. Végre úgy éreztem, hogy önmagam lettem. Mire hazamehettem, a barátnőm közölte, hogy ne haragudjak, de vége. Csak később esett le, hogy ő még a drogos fiút szerette, az új Zénóval nem tudott mit kezdeni. Az egyik szemem sírt, a másik meg nevetett, hiszen én az újjászületett Zénó vagyok, és az is akarok maradni.

A szüleim is átmentek némi változáson, bár azt hiszem, inkább én viszonyultam már másként hozzájuk. Megértettem őket, s ezzel feloldódott bennem mindaz, amiért őket okoltam.

Egykori drogosból kábítószeresekkel foglalkozó szakember lettél abban az intézményben, ahol téged is kezeltek. Mondhatni soha nem léptél ki abból a világból.

Volt egy rövid kitérő, amikor semmilyen módon nem ért össze a drogosokkal az életem. Közben ráébredtem, hogy segítő szeretnék lenni, mire Isten viszonylag gyorsan visszaterelt a drogfüggőkhöz. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy hiába hagytam abba a kábítószerezést, ha olyan elképesztő szenvedéllyel foglalkozom ezekkel a fiatalokkal, tulajdonképp tovább drogozom. De ha Isten engem fogyatékosokhoz, szegényekhez vagy épp a cigányokhoz küldene, ugyanúgy mennék közéjük. Csak miután megtértem, értettem meg, hogy én nem drogosokkal akarok foglalkozni, hanem emberekkel. Talán nem hangzik túl kegyesen és öntelten, ha azt mondom: Isten alkalmassá tett engem arra, hogy másokat megértsek, hogy meg merjenek nyílni nekem, és én segíthessek rajtuk. Nem véletlenül vágtam bele a Kamaszszervizbe, ahol nem csupán szenvedélybeteg, hanem magatartászavaros tizenéveseknek is igyekszem segíteni.

Kétgyermekes apaként úgy tapasztalom, hogy miként a sérülés, úgy a gyó­gyulás is kivétel nélkül a család fiatalabb generációjában kezdődik. Sokszor a gyermek segíti hozzá a szülőt, hogy végre segítséget kérjen, hiszen a szülőknek sokkal régebb óta meglévő viselkedésmintákat és beidegződéseket kell hátrahagyniuk.

A szülő hozzáállása azon múlik, milyen elvárásokat támaszt a gyermekével szemben. Elkísérheti őt a felnőtté válás útján, s akkor jó tanácsadó válik belőle. Korábban azért ütközött erős ellenállásba, mert gyerekként kezelt egy fiatal felnőttet. Ma viszont sok szülő mondhatni kamaszkorban van. Egy megengedő légkörben, ahol az anya vagy az apa nem vállalja fel annak a felelősségét, hogy korlátokat szabjon, a kamasz viselkedése előbb-utóbb szélsőségessé válik, mert egy gyerek nem képes a saját határait meghúzni.

A szülők gyakran úgy tekintenek ránk, mint ha autószerelő műhelybe hoznák el a fiukat: szereljük meg őt, aztán szóljunk, ha kész. Miközben – hadd éljek egy, a horgászásból vett példával – a gyerek olyan, mint a kapásjelző: érzékeny műszer, amely jelzi, hogy valahol góc van a családban.

Mennyire vonhatod be az istenhitedet a segítő munkádba?

Én a saját értékeimet, hitbeli meggyőződésemet és tapasztalataimat tudom adni, de nem szoktam „túlszocializálni” a rám bízottakat. Nagyon fontos felmérni, hogy ki mit tud vállalni. Rá kell tudni hangolódni a családokra! Hiába gondolja sok szülő, hogy elég, ha a gyerkőcöt beadja szervizbe, mert a második alkalommal kiderülhet, hogy a családi kapcsolatok nincsenek teljesen rendben, s ha addigra nem épül ki köztünk bizalmi légkör, akkor nem tartanak tovább igényt a szolgáltatásaimra. Eddig úgy tapasztaltam, hogy bizalommal fordultak hozzám. Egyszer egy anya bevallotta, hogy ő bizony képtelen büntetni a gyerekét. Én az ő helyében hiába nevelném másképp a gyerekeimet, őt arra a szintre kell eljuttatni, amely nem igényel tőle túl nagy erőfeszítést. A családok saját erőforrásait meglelni és arra építeni – ez a feladatom.

Fekete-Sipos Márti

Megjelent a Family magazin 2009/3. lapszámában

Címke: , , , ,

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Nincs hozzászólás

Hozzászólást írok

Hozzászólás szövege
Írd be a neved
E-mail címed

Story Oldal