bezár

Naivságom története

Autóstoppal Európában

Van egy jópofa játék: mindenki mond magáról három állítást úgy, hogy az egyik közülük hamis. A többieknek az a feladatuk, hogy kitalálják, melyik volt a téves információ. Amikor ezt játszottuk, én gyakran azt dobtam be: „autóstoppos voltam Európában”. Három kamasz nagyfiam van, egyetemen tanítok, normális embernek tűnök – vagyis nem sok esélyt adtak ennek az információnak…

Pedig igaz volt, bár ehhez mindig hozzáfűztem: a fiaimnak megtiltanám, hogy ugyanezt végigcsinálják utánam. Igaz, nekem sem engedték meg a szüleim, hiszen nem is tudtak róla…

Több mint húsz évvel ezelőtt történt, még az „átkosban”. Németországba kaptam egy egyéves ösztöndíjat. Ott ismerkedtem meg egy keresztény diákkör tagjaival, akikkel eleinte sokat vitatkoztam, ám lassan megkedveltem őket. Nyitottam nemcsak feléjük, hanem Isten felé is. Ennek kis idő múlva nagy hasznát vettem…

Irány a nagyvilág!

Kint tanulva ugyanis folyton megakadt a szemem a térképen. Milyen kihívóan közel vannak a Benelux államok! Akkoriban nem volt olyan egyszerű kijutni külföldre (hogy csak a szegényes valutakeretet említsem…), de én márkában kaptam az ösztöndíjat, és félre tudtam tenni belőle. Állandóan kísértett az a gondolat, hogy „irány Európa!”. Mégis, hogyan? Rendes, szabálykövető diáklány voltam, nem egy laza, bátor, mindenre kész leányzó…

Ám a kalandvágy egyre jobban eluralkodott rajtam. Beültem tehát a könyvtárba, és kifénymásoltam az útikönyvekből minden szükséges információt: ifjúsági szállások címeit, várostérképeket. Nyugaton már akkoriban elterjedt módszer volt a „telekocsizás”; a diákok között különösen kedvelt volt az olcsósága miatt. Én is kerestem egy olyan autót, amelybe még befértem, és épp Belgium felé tartott.

Este érkeztem meg első úti célomhoz, Antwerpenbe, ahol egy olcsó hostelben szálltam meg. Nagyot sétáltam, és próbáltam feltérképezni a várost. Gondoltam, örömömben felhívom a szüleimet – de aztán beláttam, hogy helyből sokkot kapnának. Én, az eminens, okos, szófogadó kislány hirtelen egy messzi ország bizonytalanságából jelentkezem? Inkább hallgattam.

Reggel észrevettem, hogy az autópálya közelében van a szállásom. Erre bizony beindult az agyműködésem… Hiszen ha már itt vagyok, akkor látnom kell Brüsszelt is! De hogyan jussak el oda? Merjek stoppolni? Kerestem egy autópálya-felhajtót, és remegő kézzel megpróbáltam azt, amit még sosem. Csoda történt: megállt egy házaspár, és felvett.

Hihetetlen érzés volt kiszállni Brüsszelben! A térképem és a jegyzeteim alapján megkerestem a kiszemelt szállást. A körülbelül tizenhat személyes, nagy, közös lányszobában egy angol lány melletti ágyra kerültem. Susannal beszélgetni kezdtünk, ő éppen múzeumba indult, én pedig a várost felfedezni.

Sétáltam a főtéren, megcsodáltam a brüsszeli csipkét, és nem tudtam betelni azzal az izgalommal, hogy egyszerű kelet-európaiként csak úgy mászkálok a belga fővárosban. Leültem egy padra falatozni, és mellém telepedett egy kedves középkorú férfi. Kérdezgetett, hogy honnan jöttem, mit csinálok. Elmondtam mindent, és hogy másnap stoppal megyek tovább Amszterdamba. Addigra ugyanis belendültem, és magával ragadott az utazás mámora: mindent látni szeretnék! Az illető meghökkent, és felajánlotta, segít nekem keresni egy busztársaságot, amelyikkel olcsón elmehetek, de ne stoppoljak, mert az veszélyes! Tekeregtünk az utcákon, végül bement egy kis irodába, ahonnan fejcsóválva jött ki. Aztán tekeregtünk tovább, és a következő helyen sem találtunk semmit, míg végül megindult egy lépcsőn felfelé egy bérházban. Mondta, hogy jöjjek utána, csak haza kell ugrania valamiért, aztán megyünk tovább.

Hát, itt éreztem először, hogy keveset tudok Nyugat-Európáról és a veszélyekről…

Az oroszlán barlangjában

Menjek vagy ne menjek? Hiszen már azt sem tudom, hol vagyok, annyit mászkáltunk. Automatikusan mentem utána. Ha a naivitásnak foka lenne, én a legfelsőre kerülnék…

Bementünk, leültem az asztalhoz, de még egy teát sem mertem kérni, újdonsült ismerősöm ugyanis éppen valami cigifélét sodorgatott. Kiszórt egy kis port az asztalra, amelyet felszippantott – ez még számomra is világos volt, hogy mit jelent. Kezdtem bepánikolni. Ha ez itt most az eszét veszti, még emlékezni sem fog, hogy mit tesz velem. Ráadásul az égvilágon senki nem tud róla, hogy hol vagyok… Amikor a félelemtől már majdnem kiugrott a helyéről a szívem, elkezdtem azon agyalni, hogyan szökhetnék meg. A bejáratot azonban egy nagytestű kutya őrizte.

Végső kétségbeesésemben eszembe jutott a diákkör és a még gyenge lábakon álló hitem. Gyakorló hívőt is meghazudtoló buzgósággal kezdtem imádkozni: „Uram, most segíts! Hülyeséget csináltam, tudom. Nincs még egy ilyen naiv ember, aki ekkora butaságba belemegy, de én már benne vagyok. Kérlek, tégy csodát, hozz ki innen épségben!”

Talán hitéletem első nagy próbatétele volt ez. És ahogy imádkoztam, hirtelen az az ötletem támadt (hiszem, hogy isteni sugallatra), hogy ha már ilyen naiv vagyok, akkor játsszak is még rá. Felálltam, az ablakhoz mentem, és mint egy kisgyerek, csillogó szemekkel néztem a kigyulladó esti fényeket. „Hát ez csodálatos, ilyet még sosem láttam! Ennyi csillogás! Az ott a főtér, ugye? Hihetetlenül szép! Milyen gyönyörű lehet közelről!” A férfira furcsamód átragadt a hangulatom, és maga sem vette észre, de kezdett úgy kezelni, mint egy gyereket. „Ti ott, Keleten biztos még igazi fényt sem láttatok. Hát akkor gyere, megnézzük közelről is!” – mondta hirtelen.

Újra szabad voltam! A férfi visszakísért a főtérre, egészen a szállásomig. A lelkemre kötötte, nehogy kimenjek még este a városba…

Mámorító szabadság

Ez az élmény azért nem szegte teljesen a kedvem. Este Susannal beszélgettünk. Mondtam neki, hogy szeretném másnap Amszterdamot megnézni. Susan hozzám hasonló, egyszerű lány volt, éppen a szüleihez utazott vissza Londonba, de nálam több józansággal volt megáldva. Lefekvéskor hirtelen megszólalt: „Te, figyelj! Én is szeretném látni Amszterdamot, de még sosem stoppoltam, és félek. Menjünk együtt, úgy hátha kevésbé veszélyes! Van egy ötletem.”

Az autópálya közelében egy benzinkúthoz mentünk, és mi magunk szólítottunk meg olyan embereket, akikhez be mertünk volna szállni. Néhány perc múlva ráakadtunk egy komoly férfiemberre, aki felvett minket. Kiderült, hogy egyetemi tanár – tehát Susan ötlete bevált, egész úton az egyetemekről beszélgettünk.

Amszterdamba érve viszont tátott szájjal néztem a várost, mert az útikönyvekből kimaradt néhány dolog – vagy én nem olvastam a sorok közt. A főutcán nyíltan drogokat kínáltak, és a kirakatokban nők ültek… Sokkolt a város szabadossága, de különös élmény volt megismerni egy ennyire más, furcsa világot.

Susan innen már vonattal ment tovább, nekem viszont még a szakadó esőben vissza kellett jutnom Antwerpenbe, mert a telekocsi csak onnan tudott visszavinni Németországba. Kivillamosoztam az autópályához. Benzinkút sehol, fáztam, esett az eső, és egy autó sem állt meg. Telt-múlt az idő, és kezdtem a reményt elveszteni. Mit fogok tenni, ha senki nem vesz fel, hiszen időre kell megérkeznem? Ha később érek oda, akkor a sofőr úgy veszi, hogy más módon utazom haza, mert így beszéltük meg.

Újra eszembe jutott az ima, amely már egyszer segített. „Uram, valahogy vissza kell jutnom Belgiumba, add, hogy felvegyen végre valaki… És megbízható legyen.” Alig motyogtam el ezt csendben, a következő kocsi már indexelt is! Egy házaspár állt meg, akik útközben többször elmondták, hogy milyen veszélyes dolog egyedülálló nőként stoppolni, máskor jobban gondoljam meg.

Hát, kalandos utam volt, az biztos. Anyuékat végül Antwerpenbe visszaérve mégis felhívtam egy fülkéből, mert nem bírtam magamban tartani az élményeimet. Nekik persze csak annyit hadartam el, hogy honnan telefonálok, és merre jártam – a stoppolást kihagytam belőle… Úgyhogy tartsuk továbbra is titokban, jó?

A cikk a Family magazin 2013/2. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal