bezár

Van, aki tudja, mit érzek

uzenet

Még egy pár erőltetett pislogás, egy orrfújás, és a könnyektől még mindig homályos „ablakokon” át megpróbálom megtalálni a számítógép billentyűzetén a betűket. Mit lehet erre mondani? Az első érzések a fájdalom, a szomorúság és az elkeseredés, amelyeket a törékenységünkkel, romlandóságunkkal való szembesülés vált ki. Aztán a düh, a lázadás, hogy miért kell ennek így lennie. Valahol a lelkem mélyén meg vagyok győződve arról, hogy egy sokkal jobb életre hívattunk el. Hirtelen egy kicsit bánom, hogy elvállaltam ennek a pár sornak a megírását…

Kavargó érzéseim között aztán eszembe jutnak az idei nyár eseményei. Egy-két hónapja tartó száraz köhögésemet mentem el kivizsgáltatni. A vizsgálat végén a tüdőgyógyász kolléganő közölte, hogy a köhögésemnek a legnagyobb eséllyel vagy egy autoimmun betegség, vagy nyirokrák az oka. De nyugodjak meg, mert ma már a nyirokrákok a legjobban kezelhető daganatfajták közé tartoznak. Megnyugtató szavak, amelyek mégsem tudnak nyugalmat adni. Van-e olyan szeretet, amelynek ölelése el tudja űzni az ilyen félelmeket is? Honnan kaphatunk segítséget azokhoz az élethelyzetekhez, amikor az „utolsó ellenséggel”, a halállal kell szembenéznünk?

Mennyi mindent átgondolunk ilyenkor! Az eddigi életünket, hogy mi is volt igazán fontos. Aztán belénk hasít a szeretteinktől való végérvényes elszakadás lehetőségének fájdalma. Nem látjuk egymást soha többé? Vagy mégis lehet reménykedni? Mi lesz a gyerekeimmel? Ki fogja őket felnevelni? Fogja-e tudni valaki helyettem eléggé szeretni őket?

A kivizsgálás után zaklatottan leültem a munkahelyi számítógépem elé – mondván, hogy dolgozzunk egy kicsit, az legalább majd eltereli a gondolataimat –, és megnyitottam a levelezésemet. A szakmai e-mailek között megakadt a szemem azon az üzeneten, amelyet egy internetes oldalról kapok mindennap egy rövid bibliai részlettel. „Kiálts hozzám, én válaszolok…” – szólt az aznapi ige.

Akkor van remény? Valaki a földi életen túlról üzeni, hogy tudja, mi van velem? A „VAGYOK” törődik velem? Tudja, hogy érzek, min megyek át? Talán ilyen jól még sosem esett biztatás.

Igen, úgy gondolom, a szívünk mélyén mindannyian arra vágyunk, hogy átélhessük, hogy annak a nagy és sokak által oly távolinak gondolt Istennek, aki teremtett minket, még mindig nagyon fontosak vagyunk. Vágyunk arra, hogy ez a Szeretet magához öleljen, és megerősítsen abban, hogy bármi történik is velünk, a karjaiban biztonságban vagyunk. Sőt még a szeretteink is. Aki biztosít bennünket afelől, hogy az élet sokkal több annál, amit itt átélünk, és hogy nála mindig van remény.

Azzal, hogy Isten elküldte az ő Fiát ebbe a fájdalommal és szenvedéssel teli világba, kinyújtotta felénk a karját. Magához akar ölelni minket – a mi világunkból az övébe, ahol nem fog fájni semmi már.

A cikk a Family magazin 2011/1. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal