Lefogyok 10 kilót, lefutok egy félmaratont, megszerzem a nyelvvizsgát, befejezem végre a szakdolgozatot, új munkahelyet keresek végre – mennyi, mennyi fogadalommal szokott indulni egy-egy új év…! És mi lesz belőlük az év végére?
Igazi tervező típus vagyok: szeretek előre gondolkozni egy nappal, két héttel, öt évvel. Az évek alatt viszont megtanultam, hogy ritkán láthatok előre akár csak pár nappal is, és ha van is kész tervem, sokszor bizony áthúzza egy betegség, egy közbejött munka, egy nem tervezett program. Vagy éppen egy defekt, egy pocsolyába esés, egy új diagnózis, netán egy szokatlan vendégeskedés… Néha frusztrál is, hogy nem tudom előre, mi hogyan lesz.
Az év elején sokunkban lehet a várakozás mellett ez a bizonytalanság is: vajon mit hoz az új év? És talán azért is, hogy megpróbáljuk előre bebiztosítani magunkat, fogadalmakat teszünk, eltervezzük, mi hogyan fog zajlani. Talán semmi sem lesz belőle (vagy néha igen), de legalább megpróbáltuk.
Az új év elején egy tervem van: igyekszem továbbra is figyelni, hogy meglássam, hol akar látni Isten. Mert ott leszek jó helyen, ott „érzem, hogy fontos vagyok”, és ott tudok hasznos lenni másoknak is. Lehet, hogy másutt kényelmesebb lenne, vagy nem pont azt terveztem magamnak, de ha tudom, hogy oda Isten irányított, akkor lesz értelme annak, amit teszek – és nem utolsósorban: támogatást is kapok hozzá, még csak pályáznom sem kell rá.
Kiszámíthatóbb nem lesz tőle a jövő, és az utat sem fogom jobban látni, legfeljebb csak egy-két lépést előre. Olyan, mintha leugranék egy hegytetőről, le, a láthatatlan tejködbe – de tudom, hogy ott egy kifeszített ponyva várja, hogy megérkezzem.
Jó megérkezést 2020-ba!
A szerzőről
