bezár

Eltékozolt esztendők

A tékozló fiú történetével nem csupán a Biblia lapjain találkozhatunk, hanem az életben is. Napjainkban is gyakran előfordul, hogy egy fiatal – akár dacból, akár vágyaitól vezérelve – hátat fordít a családjának. Most következő történetünk főhőse – akinek nevét kérésére elhallgatjuk – is hasonló utat járt be: fiatal lányként alig várta a pillanatot, amikor végre búcsút inthet hívő szüleinek, és kedvére kitombolhatja magát. Öt őrült esztendő után ő is eljutott egészen a „vályúig”. Bár számára is megadatott a hazatérés lehetősége, az eltékozolt évek nem múltak el nyomtalanul…

Miért szerettél volna elmenni otthonról?

Keresztény családba születtem, ahol a szüleim a legnagyobb jóindulattal azon fáradoztak, hogy mi is kövessük a hitüket, de ezt inkább törvénykező módon próbálták elérni, mintsem megértő neveléssel. Ha vétettünk egy szabály ellen, nem volt kegyelem. Minden vasárnap kötelezően templomba kellett mennünk, és közben ezt sem volt szabad, meg azt sem… Semmit sem engedtek, ami mások – a diáktársaim vagy a későbbi kollégáim – életéhez hozzátartozott.

Mi az, amit irigyeltél tőlük?

Tulajdonképpen az életmódjukat. Mozifilmeket néztek (nekünk ez is tilos volt, sőt még tévénk sem volt otthon), buliztak, flörtöltek, összejártak… Ezzel szemben mi csak templomba jártunk. Ennyi volt úgymond a társaságunk. Amikor leérettségiztem, elkezdtem dolgozni. Önálló keresettel rendelkeztem, ez egy kis magabiztosságot is adott. Egy nap a szüleim tudomására hoztam, hogy most már felnőtt vagyok, a magam ura, nem szólhatnak bele semmibe. Ekkor még otthon laktam, de abbahagytam a gyülekezetbe járást, és minden erőmmel azon voltam, hogy behozzam a „lemaradásomat”. Fiúztam, diszkóba jártam, élveztem az életet. Legalábbis akkor azt hittem, hogy ez az élet, és így kell élvezni. Korábban soha nem ittam, így aztán elég hamar megtapasztaltam, milyen berúgni. Először naiv kislányként még csodálkoztam azon, hogy erősen ittas állapotom következményeként többször majdnem megerőszakoltak. Ezek a negatív tapasztalatok mégsem tántorítottak el semmitől. Nyakig belevetettem magam mindenbe, amitől a szüleim addig tiltottak.

A munkahelyemen nagyon sokszor ittunk. Névnap, szülinap, ilyen-olyan évforduló, ünnep, mindegy volt, mindig volt rá valami ok. Hétvégenként rendszeresen szórakozni jártam – ez önmagában talán még nem lett volna olyan nagy baj, bár nyilván nem egy makulátlan és szilárd erkölcseiről híres társasággal töltöttem együtt az időt. Minden arról szólt, kit hogyan tudok meghódítani, és ezek a hódítgatások nagyon gyakran egyéjszakás kalandokban végződtek. Nem számított, hogy kivel jöttem össze, csak az, hogy jól nézzen ki, és kész.

„A magam ura lettem”

Otthon mit szóltak ehhez? Nyilván nem lehetett előlük eltitkolni mindent.

Eleinte folyamatosan hazudtam a szüleimnek, hogy hova megyek, vagy hol voltam, amikor csak hajnalok hajnalán érek haza, de szerintem anélkül, hogy bármiről is beszámoltam volna, pontosan tudták, mit művelek. Később aztán már nyíltan felvállaltam, hogy szórakozni járok, ők viszont nem bírták elnézni, hogy szinte mindig illuminált állapotban és igen későn estem be az ajtón.

Elzavartak otthonról?

Nem, de válaszút elé állítottak: vagy abbahagyom ezt a kicsapongó életmódot, vagy mennem kell. Azt gondolták, hogy ezzel rám ijesztenek, hatni fog a szigor, és jó útra térek. Amikor másnap tényleg elköltöztem, nem akarták elhinni. Akkor talán már bánták, hogy ezzel fenyegettek, én viszont meg akartam mutatni, hogy ki vagyok, milyen fából faragtak. Állásom, normális keresetem volt, simán megengedhettem magamnak, hogy albérletbe menjek, és folytattam mindent tovább. Apám viszont kórházba került, idegösszeomlást kapott.

Ekkor sem ijedtél meg?

Nem, makacs voltam, önfejű. Bár amikor apám később sírva kérlelt, hogy költözzem haza, beleegyeztem, de azzal a feltétellel, hogy a továbbiakban nem szólnak bele, hogyan élek, és mit csinálok. Így is volt. Egy ideig tehát újra otthon laktam, aztán idővel hozzájutottam egy kis lakáshoz, és végleg a magam ura lettem.

Közben soha nem volt egy olyan pillanatod, amikor felkiáltottál magadban, hogy „tényleg erre vágytam? Jó ez nekem?”

De igen, a második elköltözésem idején összejöttem egy nős emberrel, és egy idő után úgy tűnt, terhes vagyok. Ez a férfi vezető beosztásban dolgozott, ha kitudódott volna a kapcsolatunk, nagyon kellemetlen ügy lehetett volna belőle. Iszonyatosan bepánikoltam. Nem akartam még gyereket, és azon gondolkodtam, hogy elvetetem, bár tudtam, hogy ez teljesen ellentétes Isten akaratával. Amikor az új lakásomba költöztem, anyám otthon a csomagoláskor a cuccaim közé csempészett egy Bibliát. Épp ebben az időszakban csak úgy találomra kinyitottam, és ezt olvastam: „Nézz föl a hegytetőkre, és lásd meg: hol nem háltak veled? Kiültél eléjük az útra, mint az arab a pusztában: gyalázatossá tetted az országot paráznaságoddal és gonoszságoddal. (…) Bezzeg most így kiáltasz hozzám: Atyám! Ifjúságomtól fogva te vagy a segítőm! Örökké tart-e haragod, megmarad mindvégig? Így beszélsz, de közben folytatod rossz életedet, ahogy csak bírod.” (Jeremiás könyve 3,2–5) Hú! Tökéletesen rám illett ez az igeszakasz! Mert valóban hozzá kiáltottam, mindent megígértem neki, csak ne legyek terhes. Először persze azt gondoltam, lehet, hogy csak képzelődtem, ezért pár nap múlva újra kinyitottam a Bibliát, hogy valami mást olvassak. De megint csak ott nyílt ki! Végül Isten meghallgatott: ebből a kapcsolatból nem fogant gyerekem, amiért a mai napig hálás vagyok. A fogadalmamat pedig megtartottam, ezután az esküvőmig nem éltem házaséletet senkivel.

„Eldöntöttem, hogy vége”

Ezek szerint elindult benned valami. Hogyan tudtál teljesen megváltozni?

Öt év kitérő után egyszer csak újra egy templomban találtam magam. Akármilyen nevelést kaptam is, és akármennyire igyekeztem tagadni, a hit morzsáit a legsötétebb éveimben sem törölte ki belőlem semmi. Tudtam, hogy az életemmel egyszer el kell számolnom Isten előtt. Egyre többször vettem le a polcról a Bibliát, és lassacskán közeledni kezdtem Istenhez. Bár nem laktam otthon, néha azért hazalátogattam. Így derült ki, hogy a szüleim egy ideje másik gyülekezetbe járnak. A szemük csillogott, élet volt bennük, és mesélték, hogy sok fiatal is van ott. Ez kíváncsivá tett. Titokban – mert szégyelltem előttük – én is elmentem abba a közösségbe, és egy idő után éreztem, hogy Isten hív.

Egy alkalommal Lázár feltámasztásáról szólt a prédikáció. A szószékről mintha nekem mondták volna: „Lázár, jöjj ki!” Tudtam, hogy ez nekem szólt, ki kell lépnem az addigi életemből. Ez annyira szíven ütött, hogy az alkalom után elbeszélgettem a lelkipásztor feleségével, majd imádságban beismertem minden addigi tévelygésemet, és kértem Jézust, hogy tegyen rendet, hozzon rendbe mindent, amit én elrontottam. Óriási fordulat következett be az életemben. Tudom, fellelkesedve, hirtelen, érzelmi felindulásból sokan, sokszor mondanak hasonlókat. Nálam határozottan nem erről volt szó, a döntésemnek és Isten munkájának kézzelfogható, látható jelei voltak. Ahogyan feltámadása után Lázár kötelékeit eloldották, úgy oldozta le rólam Jézus az én kötelékeimet is. Cigi, alkohol, szex – egy másodperc alatt a múlté volt.

Ez ilyen könnyen megy?

Egyik oldalról igen, a másik oldalról nem. Egy másodperc alatt eldöntöttem, hogy vége, és hiszem, hogy Jézus abban a pillanatban meg is szabadított mindezektől, de a múltam még kísértett egy ideig, és az én együttműködésem is kellett ahhoz, hogy ebben a szabadságban megmaradjak. Az utolsó doboz cigit szándékosan nem dobtam ki, ott volt a szekrényemen, de nem nyúltam hozzá. Nyilvánvaló, látható jelét akartam annak, hogy tényleg megszabadultam a hatalmától. Korábban, saját erőmből egyszer már leszoktam róla. Negyven napig bírtam nélküle, aztán a negyvenegyedik napon újból rágyújtottam, és folytattam mindent tovább. Most biztos akartam benne lenni, hogy utána sem lesz rá szükségem. Az itallal is kínálgattak, de nem fogadtam el. A munkatársaim lassan beletörődtek a változásba.

„Jöttek a kísértések”

És a másik oldal? Mi az, amit nem volt olyan könnyű elhagyni?

Jöttek a kísértések, nem is kevés. Hol a múltamból bukkant fel valaki, aki fel akarta eleveníteni a régi kapcsolatunkat, hol meg új jelentkező akadt, de Isten megerősített, hogy tudjak nemet mondani, és arra is adott erőt, hogy elmondjam nekik, miért mondok nemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig győzelmes voltam. Egyszer, pár hónappal a megtérésem után, amikor már azt hittem, hogy éppen a csúcson vagyok, és minden jól megy, egy hatalmasat zuhantam. Nem volt könnyű felállni, újra elfogadni Isten bocsánatát, sőt magamnak is megbocsátani, de ebből megtanultam a leckét. Be kellett látnom, hogy nem bízhatom el magam. Ha meg tudok állni, az nem az én érdemem, hanem kegyelem.

Azóta eltelt harminc év, ma már te is többgyerekes családanya vagy. De mi van a családoddal? Sikerült velük is elrendezni a múltat?

Egyértelműen sohasem. Mi egy régi vágású család vagyunk, a szüleink például soha nem mondták ki, hogy szeretnek. Belső, lelki dolgokról sem beszéltünk soha. A megtérésemet is csak jóval később tudták meg, véletlenül. Szinte szégyelltem bármi ilyesmit szóba hozni. Aztán ahogy teltek az évek, formálódtam, alakultam, és ebben is változtam egy kicsit, de nem emlékszem, hogy olyan nagyon átbeszéltük volna ezt az ötéves kitérőt. Apukám jelenleg kórházban van, nem tudjuk, mennyi ideig élhet még. Gondoltam, talán mégis elő kellene hozakodni ezzel az üggyel, így az egyik látogatáskor megkértem: „Apa, bocsáss meg mindenért!” Csak legyintett rá: „Jaj, hol van az már!” Hát, ennyi volt a lerendezés, apukám nem az a „Beszéljük meg!” típus.

„Fájó pont a múltam”

Mit gondolsz, milyen tanulsággal szolgálhat másoknak a történeted?

Nézd, a szüleim becsületes, hívő emberek, sok jó dolgot láttam, tanultam tőlük, de gyerekkoromban mégis a büntető, haragvó Istent ismertették meg velem, nem a szerető, kegyelmes Istent. Ez lázadást váltott ki belőlem. Sajnos ugyanezt a hibát én is elkövettem a gyerekeimmel szemben, iszom is a levét, mert ők is lázadnak. Hogy mi a tanulság? Az egyik talán az, hogy senkinek sincs igaza: annak sem, aki törvénykezik, és annak sem, aki lázad, és hogy többet lehet elérni szeretettel, mint furkósbottal. A másik tanulság, hogy sokkal könnyebb nem elkezdeni valamit, mint később abbahagyni vagy leszokni róla. Ez vonatkozik a dohányzásra, a házasságon kívüli, egyéjszakás, alkalmi kalandokra és az alkoholra is.

A férjed mit tud a múltadról?

Jó, ha mindenki tisztában van vele, hogy az ember azt aratja, amit vet. A megtérésem után komoly félelmeim voltak arra nézve, hogy lesz-e valaha férjem, és ha igen, hogyan tudom majd egyetlen emberrel leélni az életemet, mivel korábban csak addig volt érdekes valaki, amíg megszereztem. Isten ebben is kegyelmes volt hozzám, ő tényleg az egész életemet, gondolkodásomat átformálta. Idén már a 27. házassági évfordulónkat ünnepeltük. Bár a férjem soha nem említette, de érzékelem, hogy fájó pont neki a múltam, nem akart tudni róla. Nekem is fáj, szégyellem, amiken keresztülmentem, és azt, hogy nem tudtam tisztán megőrizni magam a számára. Szégyellem, hogy a gyermekeim előtt sem vagyok jó példa. Sokszor kérdezem magamtól, milyen alapon várok el tőlük bármit is, amit én az ő korukban nem tudtam megtenni. Az azért reménységgel tölt el, hogy ha sok mindent elrontunk is, mégis van újrakezdés, van kegyelem, van megbocsátás, van helyreállás. A tékozló fiúk és lányok még ma is hazatérhetnek, az Atya – karját kitárva – még ma is várja őket.

A cikk a Family magazin 2013/1. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal