bezár

A fal

Anyósomnak van egy pici hétvégi háza, ahol tavasztól őszig éli a napjait, és örül az életnek. Ez a ház a mi személyes életünkben is fontos szerepet játszik. Itt jön össze a nagycsalád évenként egyszer, tehát kicsinysége ellenére befogad, és jelzi: összetartozunk. A története a családunk története is. Ezekben a napokban éppen átalakítjuk, miközben a „lehetetlennel” való viszonyunk is folyamatosan alakul.

Ezt a házikót negyven évvel ezelőtt kezdte el építeni a férjem és az édesapja. A telkeket a ’80-as években még bérelni lehetett csak, s apósom – építészmérnök lévén – a saját, végtelenségig praktikus tervét engedélyeztette a zsebkendőnyi területre. Sátrat vertek a kertben, és minden héten péntek délutántól vasárnap estig ott építkezett a család – az apa, anya, a nővér és az akkori kamasz fiú, a férjem. Ez volt a hétvégi programjuk két éven keresztül, amíg tégláról téglára fel nem húzták a házat.

A helyzet biztosan nem volt túl kényelmes, de együtt tették működőképessé: a kis sátor bejáratánál állt a gázrezsó, azon melegedett az egytálétel – a férjem szerint többnyire paprikás krumpli, mert az kiadós. (Ismerem az anyósomat, kizárt, hogy csak az lett volna.) Apósom eredeti szakmájára nézve kőművesmester volt (később lett csak építész), pontosan tudta, hogy mit csinál, a többiek pedig segédmunkások voltak mellette. Oltották a meszet, keverték a betont, vagy kondérban melegítették a bitument a szigeteléshez – amit éppen kellett.

A szigetelés volt a lehető legfontosabb. Már tavasszal el kellett vele készülni, mert egy kis tó mellett állt a telek, az alapot szinte a vízbe kellett önteniük. A pinceszint alatt 40-50 centivel már látszott a talajvíz, az alapba szárazon került a kézzel kevert beton. A keveréshez mind a négyen kellettek: először kúpba rakták a sódert, a tetejére öntötték az ezzel arányos mennyiségű cementet, a kúp széléről lapátolták a sódert a cement tetejére, míg át nem forgatták az egész halmot. A kúp közepére krátert csináltak, abba lapátolták a vizet, végül egyikük a gereblyével egyneművé elegyítette.

A pinceszint szigetelése egy éltéglafallal kezdődött. Ezt kétszer is meg kellett építeniük, amikor ugyanis elkezdték betölteni homokkal a fal és az éltéglafal közti részt, kiderült: túl korai volt a terhelés, nem bírta el a fal. A férjem már nem emlékszik, hogy melyikük nem figyelt eléggé, esetleg apósom mérte fel rosszul a helyzetet, mindenesetre bedőlt.

Így hát heroikus erővel másodszor is nekifutottak a feladatnak, majd következtek a pince közfalai. A férjem menet közben tanult építkezni. Látta, amit az édesapja csinált, és másolt. Kevés szóval éltek. Habarcsot kevert, egy sor tégla, egy sor habarcs. Azért fal lett, nagyjából egyenes, kisméretű, kevés lyukú téglából. Bevakolták, lefestették.

Ahogy mondtam, két év alatt építették négyen azt a kis 40 m²-es alapterületű hétvégi házat. Az a házikó éppen ezért a férjem számára valahol a szüleit is jelenti – meg most már egy kicsit lányát is, aki egy nap megjelent a költözési szándékával és a nagymamája támogatásával, na meg profi, számítógéppel rajzolt tervekkel. Arra gondolt, hogy kis átalakítás után beköltözne a pincébe. Abba, aminek úgy negyven évvel ezelőtt egyszer bedőlt a fala, és amit kétszer kellett újraépíteni.

De apa és lánya belevágtak. Legelőször is a középső közfalra vágtak egy ajtót – vésővel, kalapáccsal, tégláról téglára. Vagyis azokat a téglákat, amelyeket a férjem és az apja raktak egyenként, most a férjem és a lánya kiverik – egyenként. Az első falat, amelyet a férjem épített, most ketten bontják.

Ez a fal valahogy most mást jelent a férjem számára, mint az eddigiek. A lánya miatt, talán. Hiszen ahhoz, hogy valami új szülessen, most a régi alapját bontják.

Lehet az ember hálás a rombolásért? Lehet hálás azért a küzdelemért, hogy kőkemény munkával lebonthatja azt, amit egyszer ugyanilyen kőkemény munkával felépített?

Akárhogy is: ajtót verni ott, ahol fal volt, mindenképp hálás feladat.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal