bezár

Anyu

Anyu – állítólag nem ezt a szót mondtam először, de én így szeretnék inkább emlékezni, mert legtöbbször biztosan ezt mondtam. Örömömben, bánatomban, fájdalmamban, lázasan, betegen, fáradtan, kétségbeesve, félelmemben, magányosan, amikor azt gondoltam, hogy vége van a világnak, amikor nem értem föl, amikor nem tudtam, hol van, amikor nem tudtam, hol vagyok…

Később szent botránkozással próbálta a fülem befogadni, hogy azt is lehet mondani, hogy anya, meg azt is, hogy mama – de ezt nem is tudtam elhinni soha teljes valóságában. A mama valaki egészen más, az nem lehet az embernek az anyukája; egyszerűen nem jelentheti ugyanazt – gondoltam sokáig.

Anyu. Anyu vaníliás tejet készít, karamellát és madártejet. Biztosan fogyasztottam mást is, de ezekbe volt a szeretet egészen esszenciálisan belefőzve, úgyhogy úgy emlékszem, hogy az étkezéseim lényegi részét mégiscsak ezeknek kellett képezniük. Megtanított dicsérve köszönni: nagyon jó az illata, nagyon szép a színe, nagyon ízletes – köszönöm szépen, nem kérek többet. „Magdika, eszik ez a gyerek valamit egyáltalán?” „Hát persze, nem válogatós.” Anyunak. Anyunak megettem mindent.

Anyu. Anyu tanított imádkozni, de nem csak úgy, hogy na most tedd össze szépen a kis kezed, „szívem első gondolatja…, hanem azzal az őszinte kereséssel, amellyel ott ült mellettem az ágyban, ott ült mellettem a templomban, ott ült mellettem az orvosnál, hozta a húslevest meg a narancslevet a kórházba, és végigzokogta a hatórás műtétet a folyosón, két kézzel tartva az Isten előtt. Azzal a hittel, amellyel belevágott a gyereknevelés csöppet sem egyszerű mutatványába egyedül. Ahogyan vissza kellett vinnem a boltba az olvadós cukrot, amelyet ötévesen úgy vettem el, hogy senki sem látta; egészen belehaltam, amikor visszavittem, de anyu ott volt velem, és akkor is fogta a kezemet. A fonákjáról tanultam olvasni az életet, ám ez kétségtelenül ad egy tartást.

Anyu. Anyu, ahogy nem ismert lehetetlent, ahogy külföldet jártunk, Bécs, Wrocław, München, Barcelona – de hiszen ez egy egészségügyis fizetésből lehetetlen! Zongorázni? Hát nincs is zongoránk! De minden lehetséges annak, aki hisz; ezt meg lehetett tanulni hosszas magyarázás nélkül is.

Anyu. Anyu az, aki nem hagyott cserben. Velem volt akkor is, amikor ellopták a kosárlabdacipőmet, amelyre a fél fizetése ráment. Akkor is, amikor mindenki más lemondott rólam, a szeretett tanáraim is. Amikor elhagytak. Amikor megkérdőjeleztek. Amikor ő megkérdőjelezett. Amikor sírva tanultam megküzdeni az emberi természettel – a máséval és az enyémmel.

Anyu ott volt, ha hívtam. Az első gyerekem születésénél kint a kórházi folyosón. (A kórházi folyosók anyu imatermei.) Ahogy beállt a családom mögé, tolva a babakocsit hegyhosszat, súrolva a csempét vagy újra csak a fél fizetését költve nászajándékra, nekünk adva a húszliteres fazekat és mindenét, amije van – azért nehezen köszönhető ez, mert a szavak ennek a hálának a leírására nem alkalmasak.

Anyu tüdőbeteg. Lassan két hónapja nem jöhet ki, és én is csak óvatosan megyek be hozzá. Távolság, kesztyű, maszk.

Kosztolányi szavai az arany-imáról egyébként elég pontosak; csak hát ő is anyát ír, pedig nekem anyu. Anyu, aki harcolt értem, védett és támogatott – akár emberekkel, akár magammal, akár helyzetekkel küzdöttem. És ha halkan és nyöszörögve bírtam is mondani, lázasan, a takaró alól, hogy anyu, biztosra vehettem, hogy jönni fog. Hiába mondta a konfirmációmon, hogy ő az én hitemhez semmit nem tett hozzá, innen és most is és újra szeretném mondani: dehogynem.

És csak remélem, hogy én is képes leszek éveken át hajnalban kelni, hogy a gyerekeim hasonló csodák között nőjenek, mint én. Hogy képes leszek, ha kell, két munkahelyen dolgozni, hogy képes leszek az enyéimet védeni bárkivel szemben, ahogyan anyu védett engem.

Jönni fogok, anyu! Remélem, hogy mindig időben érkezem, csak most kesztyűben és maszkban, és nem merlek megölelni. Csak így.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal