bezár

Kavics a cipőben

A passzív csend

Tapolyai Emőke klinikai pszichológus rovata

Általában az emberek azt hiszik, hogy a nagy változásokhoz, újrakezdésekhez hatalmas lépéseket kell megtenniük. Talán, ha behúzzuk a száguldó vonaton a kéziféket, satuféket nyomunk az autópályán, vagy 180 fokos fordulatot veszünk életünk útján – na, valami ilyen nagy dolog kellhet ahhoz, hogy a kapcsolataink megjavuljanak, hogy szorongásaink csökkenjenek, hogy kissé depresszív hangulatunkból fellélegezhessünk. Persze, pont ebben a lázas keresésben fáradunk el, veszítjük el a reményt, és nem értjük, hogy ha annyi mindent megtettünk, akkor mégis miért nem változnak a dolgok…

Nos, talán pont ezért! Talán pont azért, mert sziklákat keresünk, melyeket elhengergethetnénk egy új remény felé; sziklákat, melyekkel eltorlaszolhatnánk a rossz irányba haladó életünk vagy kapcsolatunk útját. Pedig a megoldás sokszor nem a sziklákban, hanem a kavicsokban rejlik. Annyiszor megdöbbentem már, hogy legyek bár futócipőben, kerti papucsban, tűsarkúban, mokaszinban vagy akár csak egy laza szandálban, ha egy apró kavics kerül a cipőmbe, akkor az képes teljesen megállítani – nemcsak engem, bárki mást is. Néha csak egy kavicson múlik, hogy nem megyünk tovább, hogy megállunk, megigazítjuk cipőnket, s mire felemelkedünk, már másként látjuk utunkat, másként folytatjuk tervezett dolgainkat. Mindegy, hogy királyról vagy szolgáról, nőről vagy férfiről van-e szó, ha kavics van a cipőben, az megállásra kényszerít. Ha kivesszük, akkor abbahagyhatjuk erőltetetten próbálkozó bicegésünket, ügyetlen, suta cipőrázásunkat, és haladhatunk tovább.

Most induló sorozatunkban ilyen jelentéktelennek tűnő kavicsokra tekintünk rá. Olyan jellemvonásokról, viselkedésformákról lesz szó, amelyeken ha hajlandóak vagyunk változtatni, új dimenziók nyílhatnak meg az életünkben és a kapcsolatainkban.

Találd ki, mire gondolok!

Vegyünk máris egy hétköznapi fogalmat, a csendet. Nézzük meg ezúttal nem a felemelő, éltető fajtáját, hanem azt, amikor valakinek a kérdésére, megjegyzésére nem válaszolunk, illetve válaszolunk – csak passzív csenddel. Észre sem vesszük, hogy hányszor alkalmazzuk ezt a megoldást. Például egy ilyen kérdésnél: „Hogy vagy, hogy sikerült anyámmal a beszélgetésed?” – Csend. Vagy egy véleménynél: „Szerintem ez felháborító!” – Csend. Vagy egy panasznál: „El sem hiszem, hogy ezt mondta, ez annyira megalázó, ez annyira fáj!” – Csend. Még megannyi példát hozhatnánk, de ha belegondolunk, mindegyikben érezzük, hogy ennek a csendnek üzenete van, hiszen egy párbeszédben reakciót várunk: ellenvéleményt, egyetértést, együttérzést, bármit…

Egy ilyen helyzetben nehéz eldönteni, hogy vajon mit is üzen a csend. Hiszen a csend is válasz, csak passzív válasz, amely felkínálja a hallgatónak: döntsd el te, hogy mit mondanék erre! Döntsd el te, hogy milyen érzés lehet most bennem! Rád bízom, hogy szerinted kivel értek egyet. Találd ki, hogy most mit is gondolok!

Mekkora csapda ez! Csapda, mert az, aki mesélt magáról, a gondolatairól, az érzelmeiről, aki megosztotta magát, az az ember feleletet vár, hiszen párbeszédre készült. A magát megnyitó embert ezzel a csenddel bizonytalanságban tartjuk. Innentől kezdve pedig az elképzelt válasznak már csak a csillagos ég szab határt: kapcsolati feszültségeink csillagos ege, a belső bizonytalanságunk csillagos ege, a múltunk fájdalmas emlékeinek csillagos ege, a fantáziánk csillagos ege… De ha a múltunk nem is szól bele ebbe a párbeszédbe, és a kapcsoltunkkal sincs baj, sőt még bizonytalanok sem vagyunk, egy ilyen esetben a csend mégis olyan, mint egy kérdőjel: „Nos, szerinted mit gondolok?” Ha fáradtak vagyunk, fájdalmasabb, szorongóbb vagy dühösebb választ fogunk erre kitalálni – nagy valószínűséggel olyat, ami nem fedi a valóságot, hanem csak a mi elképzelt válaszunk. Így lesz a csend gyakran kaviccsá a kapcsolatunk cipőjében.

Válaszolok, mert fontos vagy

Ki kéne venni ezt a kavicsot! Lehet, hogy egy vita, összeveszés után a hallgató fél, aki nem válaszolt, csak értetlenül néz, és azt kérdezi: „Most meg mi a bajod? Mit csináltam? Miért rágtál be ennyire?” Legtöbb esetben ugyanis nincs komolyabb oka a csendnek. Talán csak a fáradtságunk, a zárkózottabb személyiségünk vagy a szórakozottságunk miatt hallgatunk. Netán gondolatban már tovább is vittük a választ – persze csak magunkban, így nem hallatszódott ki… De mivel nem feleltünk a másiknak, ezzel fájdalmas érzelmek tömkelegének nyitottunk kaput, hogy sétáljanak be a bizonytalanság útján.

Ki kéne venni ezt a kavicsot! Válaszolni néha fáradságos. Néha pedig bátorság. Néha a válasz lehet áldozat is, hiszen jobb lenne megőrizni a békét vagy nem most beszélgetni, inkább mással foglalkozni. De az áldozat a szeretet egyik kifejezése – tisztelet formájában. A válasz üzenete a csend bizonytalan kérdőjeleivel szemben ez: „Válaszolok, mert fontos vagy nekem.” „Válaszolok, mert érdekelsz.” „Válaszolok, mert sajnálom, hogy neked fáj, amiről meséltél.” „Válaszolok, bár nehéz napom volt nekem is, de akarom, hogy tudd, hogy itt vagyok, veled vagyok.” „Válaszolok, mert szeretném, hogy tudd, hogy én mit gondolok, hogy legyen lehetőségünk a véleményeinkben összecsiszolódni, mert közelebb akarok kerülni hozzád.” „Válaszolok, mert adni akarok neked egy lehetőséget, hogy érvelj, védekezz, véleményt formálj akár velem szemben is, mert bízom benne, hogy a kapcsolatunk ezt is elbírja.”

Ki kéne venni ezt a kavicsot, annak ellenére, hogy adódnak olyan alkalmak, amikor zombiként esnénk már az ágyba, vagy határidős munkánk hajt bele az éjszakába, és minden perc aranyat ér. Annak ellenére, hogy néha már nem akarunk nagyokat beszélgetni, mégis elég lenne egy apró szó: „Sajnálom.” Lehet, hogy csak annyi kéne, hogy megkérjük a másikat: beszélhetnénk erről később vagy máskor? Szokatlan válasznak tűnhet, de időnként az is elég lenne, ha ennyit mondanánk: „Másként gondolom, de félek, hogy ez eltávolít minket egymástól.” Ez a válasz is békességre törekvés, ugyanúgy, mint sokszor a csend – azzal a különbséggel, hogy itt lehetőséget adunk a másiknak érvelni, véleményt formálni, önvédelmet gyakorolni, s ez pedig azt jelenti, hogy a másikat partneri szintre emeljük. Sőt mi több: ezzel magunkat is felemeljük, hiszen csak az képes az ellenvéleményét kifejezni, aki belül stabilan áll, bízik önmagában és a kapcsolatában, bízik abban, hogy elbírja a vita és a feszültség súlyát.

Lehet, hogy legközelebb, ha érezzük, hogy hirtelen csend lett, érdemes belehallgatnunk az utolsó szavak zenéjének emlékébe: ki hallgatott most el? Mit kellene mondanom? Vagy esetleg ezt kéne hozzáfűznöm: „Kérlek, válaszolj! Mert így csak lebegek a bizonytalanságban, hogy vajon mit is gondolhatsz. Fontos a véleményed, szólj hozzám!”

Talán furán hangzik mindez, olyan kavicskirázósan-lábdobálósan furának, de utána tovább tudunk menni, mert a válasz megtisztel, közel enged, és megnyitja a párbeszéd lehetőségét.

Megjelent a Family magazin 2020/2. számában.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal