Ahol csak tudom, elmondom, hogy min mentem végig, hátha meg tudok így menteni akár csak egyetlen fiatalt is – mondja Kovács Zoltán. A negyvenes éveiben járó, szimpatikus férfiről senki sem gondolná, hogy volt egy előző élete. Drogdílerként hatalmas összegeket keresett – cserébe egyetlen perc nyugta sem volt. Ám Isten egyszer csak megállította őt.
– Egyedüli gyerek voltam, és bár a szüleimtől megkaptam mindent, amire szükségem volt, mégis úgy gondoltam, hogy nekem ez nem elég – kezd bele a történetébe Zoli. – Érettségi után víz-, gáz- és központifűtés-szerelőként dolgoztam. Azt láttam, hogy a „nagy pénzeket” a főnök vágja zsebre, mi csak a töredékét kapjuk meg. Csakhogy nekem jobb cuccok kellettek, kocsi és motor, menő mobil és nyaralások! Honnan szerezzek pénzt ezekre? Állandóan azt éreztem belülről, hogy nekem több kell, még több kell.
A haveri körömben voltak, akik füveztek, és hétvégenként kábítószerrel üzleteltek. Láttam, hogy jól élnek belőle, profitálnak, motort vesznek. Odacsapódtam hát hozzájuk, majd egy újabb ötletem támadt: vidéken saját marihuánaültetvénybe kezdtem, és a gondozásukra helyi srácokat fogadtam fel. Csakhogy egy-két év után úgy gondolták, hogy nem kellek már én ehhez, kevesellték, amit kaptak, és maguk is dílerkedni kezdtek. Egy kicsi faluban nincs titok, így rövidesen lecsapott rájuk a rendőrség, ők pedig rám vallottak, hogy minden az enyém. Bár nálam semmit sem találtak, a vallomásuk alapján két év és tíz hónap börtönbüntetésre ítéltek.
Majd én megmutatom!
Az ítélethirdetés után eldöntöttem, hogy nem megyek be, hanem ún. „pucolós” lettem, vagyis bujkálnom kellett: otthonról el kellett költöznöm, a munkahelyemről is kiléptem. A szüleimre nem hallgattam, bár óva intettek minden veszélyes dologtól, de én huszonéves fejjel úgy gondoltam, hogy majd én megmutatom nekik. Ők egész életükön át dolgoztak, és ugyan mit értek el? Én majd megveszek magamnak mindent!
Anita, a barátnőm – aki ma már a feleségem – szintén mindent bevetett, hogy észhez térítsen, de rá sem hallgattam. Osztálytársak voltunk, és nem sokkal érettségi után jöttünk össze. Folyton veszekedett velem, hogy elhagy, ha nem fejezem be, de elengedtem a fülem mellett, amit mondott. Pedig családról álmodoztam és gyerekekről… Mai fejjel el sem hiszem, hogyan lehettek ilyen gondolataim olyan zűrös életvitel mellett. Hogyan nőttek volna fel? Mit láttak volna? Anitával sem tudtunk elég időt együtt tölteni, mert ahányszor csak találkoztunk, örökké csörgött a telefonom, vagy intéztem valamit.
Akkortájt jött ki egy távoli rokonom a börtönből, akit szintén kábítószerrel való visszaélés miatt csuktak le tizennégy évre. Találkoztam vele, és tanácsot kértem tőle, hogy bevonuljak-e, letöltsem-e a kiszabott büntetést. Ő azt javasolta, hogy jobb letudni. De rá sem hallgattam: eldöntöttem, hogy nem megyek be.
Biznisz a temetőben
Mai fejjel azt látom, hogy Isten már korábban is küldött nekem jelzéseket, de elsiklottam felettük. Két barátomat vesztettem el viszonylag rövid időn belül, akik ugyanezt az életvitelt folytatták. Egyik autó-, a másik motorbalesetben halt meg, vélhetően nem voltak „tiszták”. Az ismeretségi körömben én voltam egyedül, aki csak üzletelt a drogokkal, de nem fogyasztotta őket – nekem a pénz volt az istenem! Dollárokat látott a szemem mindenhol és mindenben.
A két haláleset sem állított meg, pedig legalább egy percre magamhoz térhettem volna, hogy ennyi az élet, és bármikor vége szakadhat. De én még a temetésen is képes voltam névjegyet cserélni az elhunyt fiú üzlettársával, hiszen egy ember kikerült a láncból. Aztán később még egy. Bele sem gondoltam, hogy hol vagyok, és mit csinálok…
A rokonommal pedig összefogtunk. A börtön után neki kapcsolatai voltak, nekem meg pénzem. Nagyban játszottunk – elég, ha annyit mondok, hogy közvetlenül Costa Ricából hozattuk be a kábítószert. (Ő később Ausztráliába repült, ott tovább üzletelt, mindene megvolt: jachtja, háza, Porschéja. Elkapták, lecsukták. Bent felakasztotta magát…)
Egyedül a csendben
Az üzlet nagyon beindult, a barátnőmmel építkeztünk, ám váratlanul homokszem került a gépezetbe. A hálózatunk egyik tagját egy kisebb okirat-hamisítás miatt elkapták, és ő vádalkut kötött a rendőrséggel: feladott engem. Egy nagy tételű „eladás” közben elkaptak, négyen lefogtak, esélytelen lett volna kapálózni is. Mint a filmekben – csakhogy ez az élet volt. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy a korábbi két év tíz hónaphoz visszaesőként hozzácsapnak még legalább tíz évet, melyet börtönben tölthetek. Ahol mindig csak mások voltak…
Arra emlékszem, hogy hirtelen hatalmas csend vett körül. Addig négy mobilom volt, és szüntelenül csörgött valamelyik, rettentően pörögtem, örökké zakatolt az agyam. Anita is épp elhagyott, mert megelégelte, hogy nem hallgatok rá. És a hatalmas csendben a pénzen, az üzleten és a kábítószeren kívül mást is kezdtem meglátni. Egy üres cellába kerültem, és leírhatatlan súllyal rám szakadt az egész addigi életem. Eszembe jutottak a szüleim, hogy mit éreznek majd, ha megtudják, hogy hol vagyok, és hogy mennyi fájdalmat, szégyent okoztam nekik. Megláttam, hogyan bántam Anitával is. Szinte egyetlen napot (vagy talán órát?) sem tudott velem nyugodtan tölteni. Mindent elrontottam… Mi lesz velem?
Megsemmisítő érzés volt. Olyan, mint amikor valaki halálos beteg lesz, és hiába van nagy vagyona, már nem segít rajta. Nekem is kötegben állt a pénzem, mégis egyedül voltam. Úgy éreztem, nincs tovább, megfulladtam.
Az a félmondat…
És akkor az egyik üres szekrényben találtam egy kitépett fecnit egy újságból, amelyen egyetlen ép mondat sem volt. A mondattöredékekből mégis eljutott a szívemig az, aminek kellett. Isten akarata… Isten szeret… – csak ennyit tudtam elolvasni, és felszakadt belőlem egy nagyon mély zokogás. Csak sírtam és sírtam, nem tudom, meddig. És fogalmam sem volt sem megtérésről, sem imáról – bár megkereszteltek, jártunk néha templomba, tudtam az Üdvözlégyet, a Miatyánkot is –, most mégsem ezek törtek fel belőlem, hanem saját szavaimmal szólítottam meg az Urat. Sírva elmondtam neki mindent, kiöntöttem a szívemet, és zokogva kértem bocsánatot az elmúlt évekért, a szüleimért, Anitáért, mindazért, amit tettem, hogy tönkretettem az életüket, és csak potyogott a könnyem vég nélkül. Álomba sírtam magam, és nem tudtam, hogy ezt megtérésnek hívják.
Szerencsére Anita mégsem hagyott teljesen faképnél. Amikor bejött meglátogatni, egy Bibliát kértem tőle. Ő is, és a szüleim is azt hitték, hogy „megzizzentem”, de ennek ellenére hozott nekem egyet. Később azt kértem tőle, hogy ő is kezdje olvasni, és használjuk együtt a Mai Igét meg a Bibliaolvasó kalauzt, mert úgy könnyebben tudunk beszélgetni az igéről az alatt a nagyon rövid idő alatt, ami ilyenkor a rendelkezésünkre áll. Anita erre is ráállt, de biztosra vette, hogy ez csak valami menekülésféle a részemről, hogy kibírjam bent.
Később hallottam, hogy járnak be missziósok a börtönbe, és tartanak alkalmakat. Hetekkel később tőlük tudtam meg, hogy amit én átéltem, azt megtérésnek hívják. Rengeteg kérdésem volt, de Istentől mindenre választ kaptam, beszélt hozzám! Sőt bent az Úr elkezdte lebontani azt a falat, amellyel körül voltam véve. Ott szabadított meg a káromkodástól is, és ha belegondolunk, ez is maga a csoda – pont ott bent, ahol mindenki így beszél?!
Amikor a tárgyalásra kerül a sor, akkor minden vádlott igyekszik mindent kimagyarázni, enyhíteni a dolgokat, de én képtelen voltam erre. Nem akartam hazudni, bár azzal tudtam, hogy könnyítenék a helyzetemen. „Amit nálam találtak, az az enyém” – jelentettem ki. Az első ítéletemhez így még hozzácsaptak öt év fegyházat – ráadásul minden kedvezményből kizártak, vagyis jó magaviselet esetén sem kaphattam semmilyen kedvezményt.
Szabad lettem
Később Vácra kerültem, ahonnan mindenki menekül, mint a süllyedő hajóról, mert olyan szigorú fegyház. Én viszont megörültem, mert tudtam, hogy ott a legjobb a hitélet. A hívő raboknak egy brazil program szerint három külön cellát különítettek el, és ott végre testvéri közösségben lehettem. Esténként lelki témákról beszélgettünk, és imaköröket tartottunk, amíg a többiek a cellákban tévét néztek, vagy nótaszót hallgattak. Csak a tűzben levő fahasáb tud égni, és én ott végre tűzbe kerültem. Vágytam rá, hogy fejlődhessek a hitemben.
Ott nem is lehetett volna megjátszania az embernek magát, mert míg egy kinti gyülekezetben csak pár órát vannak együtt a tagok hetente, mi a nap huszonnégy órájából szinte huszonhármat együtt töltöttünk. Egy alkalommal a Sportarénában is felléptünk az „Ez az a nap!”-on. Máig emlékszem, hogy mekkora csend lett a hatalmas csarnokban, amikor a váci fegyház ima- és dicsőítő csoportjaként rabruhában felmentünk a színpadra, és felhangzott, hogy „Atyám, két kezedben, csak ott lakhatom, biztonságot csak tőled kapok. Újjá így teremtesz, sebem ápolod, boldogság, hogy itt van otthonom…”
Bent végre szabad lettem.
Meghallgatott imák
Két fő imatémám volt: hogy ha kijövök, akkor találjak élő hitű gyülekezetet, és hogy Anitát tartsa meg nekem Isten. Ez utóbbi elég reménytelen kérésnek látszott, hiszen bent azt tapasztaltam, hogy senkit nem várnak meg: se feleség, se menyasszony nem tart ki ennyi ideig, Anita pedig csak a barátnőm volt. Hogyan kérhetném erre? Ő mégis megvárt. Rengeteg megaláztatáson ment keresztül – egy-egy látogatás során mindent átvizsgáltak, még az ételbe is beletúrtak, hidegben, lenéző pillantások közt akár órákon át is várakoztatták –, ő mégis mellettem maradt.
Szabadulásom előtt egy lesújtó hírrel kellett szembesülnöm: kiderült, hogy bőrrákom van. Bent műtöttek meg, és ezt az újabb próbatételt megélhettem volna hatalmas csapásként is, de én tudtam, hogy végig Isten kezében vagyok. És az Úr a nehéz kórházi körülmények ellenére megtartott és meggyógyított.
Elhatároztam, hogy ha kijövök, akkor nemcsak dolgozni szeretnék, hanem előbb-utóbb majd másoknak is munkát adni. És sorban jöttek a további csodák: a volt munkahelyemre visszamentem, elmondtam őszintén, hogy mi történt velem – és visszavettek. Isten humora, hogy egy éven keresztül mindennap Vácra kellett visszajárnom, mert ott kaptunk egy hosszabb megbízást. Idővel saját kft.-t alapítottam, ma már egy munkatársam is van, akinek jó fizetést tudok adni. És ami hihetetlen: a szerelések folytán otthagynak nekem kulcsot, bejutok mindenhova, megbíznak bennem. A nyaralásunk során kétszer is előfordult velünk külföldön, hogy találtam egy pénztárcát, és mindkétszer hosszan nyomoztam, hogy visszaadhassam a tulajdonosnak egy bizonyságtétel kíséretében: „Börtönben ültem, de megtértem, az Úrral járok, és visszahoztam, amit elveszített.”
Egykori rabtársaimmal a mai napig összejárunk, és együtt szolgálunk. Táborokba, egyházi iskolákba, kollégiumokba, börtönökbe járunk bizonyságot tenni.
A szabadulásom után Anitával végre nyugodtan tudtunk hitbeli kérdésekről beszélgetni. Ő is megtért, és összeházasodtunk. A kisfiunk, Bence hároméves. Mindketten benne vagyunk már a korban, és tudjuk, hogy egy gyermek is nagy ajándék, de mi még bízunk a továbbiakban is…
Nehéz dolgokon mentem keresztül, mégsem cserélnék senkivel. Úgy érzem sokszor, hogy az Úr nem asztalt, hanem svédasztalt terített nekem.
Lejegyezte: Zs. Klesics Tünde, fotó: Mészáros Péter
A cikk a Family magazin 2018/3. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
