bezár

A kulcsok hatalma

Bár korban ott járok, sohasem voltam kulcsos gyerek. Amíg fel nem nőttünk, mindennap otthon volt velünk valamelyik felnőtt családtag reggel, amikor indultunk, és délután, amikor megérkeztünk. Felső tagozatos lehettem, amikor rájöttem, hogy egy egész kis idő mégiscsak van, amikor váltanak a szüleink. Ez a háromnegyed kettő és negyed három közötti fél óra lett az én „saját időm”. Ilyenkor bekapcsoltam a rádiót, vagy csak úgy kedvemre gondolkodtam, máskor elmosogattam, vagy felsöpörtem, mint a nagyok. 

Azt azonban, hogy a kulcsoknak bármi szerepük van, ezalatt sem tapasztaltam meg, mert bár városban laktunk, édesapám munkahelye éppen szemben volt a házunkkal, így nemigen fogadott zárt ajtó bennünket. A gépek susogása és csitt-csattolása biztonságos háttere volt az otthoni csöndnek. És ebben a szerencsés helyzetben akármikor hazamehettem váratlanul. Ha épp nem voltak otthon a szüleim, valaki a gyárból biztosan kifutott hozzám. Ha mégis zárva volt valamiért az ajtó, ott tartottuk a portán a tartalékkulcsot. 

Emlékszem, egyszer egy felsős fiú felakasztott egy fagyott kismadarat a biciklim ülésére. A szomorúság és az iszonyat különös keverékével bámultam a kerékpáromra. Hogy nem fogok ráülni vagy akár csak hozzáérni, abban biztos voltam. De azt sem tudtam kitalálni, hogy akkor mi legyen. Sírva toltam haza a kis kempingemet, egész úton vigyáztam, nehogy hozzáérjek valahogy az élettelen testhez. Hideg volt, sietnem is kellett volna a délutáni órákra vissza a zeneiskolába, de erre reményem sem volt bicikli nélkül, és éppen az a bizonyos „holtidő” volt, amikor nem tudtam elérni a szüleimet. Egész úton sajnáltam magam meg a madarat felváltva, és szörnyülködtem a világ borzalmasságán. Ám ahogy a házunk elé értem, már ott is állt mellettem egy sereg ember. Az egyik irodai néni zsebkendőt adott, a másik a hátamat simogatta, a portás bácsi leszedte a nyakaszegett madarat, az udvaros bácsi a saját sapkáját húzta rá az ülésre, hogy újra használni tudjam a biciklimet. Mire a kertész visszaért az apukámmal, már mosolyogtam, és csak intettem, hogy indulok tovább. Hát ilyen jó dolgom volt akkoriban. (Néha megkísért a gondolat, hogy talán éppen ezért ment tönkre a cég a rendszerváltás után, mert nem a vállalatra, hanem ránk, gyerekekre vigyáztak ezek a jó emberek…)

A középiskolában a kulcsnak szintén nem volt semmi értelme. Kollégiumban laktam, harmincan aludtunk egy szobában, a szekrényeink pedig egy hatalmas teremben álltak a ruháinkkal. Ott öltöztünk mind a százhúszan. Néhányan zárták a szekrényt, én mindig nyitva hagytam: nem volt semmi komoly tulajdonom, amely megérdemelte volna, hogy egész nap egy kulcsot őrizzek miatta.

Az egyetemi kollégiumban aztán nekem is lett kulcsom. Úgy megörültem neki, hogy egy cipőfűzőn a nyakamba kötve hordtam. Persze csak pár hétig bírtam, mert mindenben akadályozott. Belelógott a levesbe, beleakadt a hangszerembe, elhagytam, ha levettem a pulóveremet. Hamarosan a portás bácsi fiókjába költöztettem. Meg is ismert engem minden ott dolgozó, ilyen kulcsmegőrzést senki más nem kért tőlük a pályafutásuk során.

A nagybetűs élet sem hozta el a felelősségteljes kulcskezelést sokáig. Falun lakunk. A házak kapuja, ajtaja nyitva. Mindenki látja, hol a határ, igyekszik tisztelni. Néha persze a szemtelenebbek toronyiránt átkelnek a kerteken keresztül, így vágva le az utat a buszmegállóhoz vagy a munkahelyükhöz. Ezt nem nagyon szeretem, de hát valamit valamiért.

Tavaly aztán egyszer csak rám szakadt a kulcsok hatalma. Buksi kutya az oka, aki se nem szép, se nem fiatal, csak valahogy hozzánk csapódott. Nagyon megkedveltük. Szívesen simogatja mindenki, etetni is öröm, mert a hálás farkcsóválás sosem marad el. Csak egy baj van vele: rettentően szökős és szerelmes típus. Nem tarthatja vissza élő ember, a kilincset simán kinyitja, és már repül is a kedves kutyalányhoz. Éppen csak a közlekedési szabályok iránti totális érdektelensége ijesztett meg bennünket. Többször is láttuk, hogy majdnem elüti valami. Buksi csak fut, rohan, száguld, kanyarodik. Megkötni viszont nem volt szívünk. Maradt hát a kulcsra zárás minden irányba.

Most tudtuk csak meg, mekkora kavarodást okoz ez egy ilyen kulcstalan, fegyelmezetlenül kóválygó családban. Mindenki kapott kulcsot, és mindenki otthon is hagyta menetrendszerűen. Közben tél lett, és komor, zord idő. Jég, dér, köd, zúzmara, fagyos szél. Héttagú családunk pedig a szokott tempójában élte az életét, mindenki jöttment, mint máskor. Egy nap én maradtam a legtovább otthon, de már nekem is indulnom kellett volna, amikor rádöbbentem, hogy nem tudok elmenni, mert akkor senki sem tud hazajönni. Egy darabig még reménykedtem, hogy valahova elrejtek egy kulcsot, és telefonon értesítem erről a többieket, de a társaság felénél telefon sem volt, másrészt pedig a bezárt ajtón és kapun kívül vajon hova is rejthetném a kulcsot…? A kapura mégsem akaszthatom. Az azért mégiscsak kihívó, akár idegen is járhatna vele kibe. Buksi barátságos jószág, őt az út megnyílásán túl nem nagyon érdekelné, hogy ki megy be.

Álltam a kulccsal a kezemben tétován, és szorongatott a helyzet. Nálam van a kulcs. Most csak én tudok beengedni bárkit.

Az már világos volt, hogy nem tudok elmenni, úgyhogy lemondtam a látogatást. Hogy kihasználjam az időt, szívesen belekezdtem volna valamibe. De mibe? Porszívózni nem tudok, hiszen akkor nem hallom meg a kint rekedtek érkezését. Ugyanígy szóba sem jöhet semmilyen olyan zajosabb tevékenység, amely a bejárattól távolabb eső helyiségekben zajlik. Nem, készülni sem tudok az óráimra, mert ha túlságosan belemerülök a munkába, hiába kiabálnak az utcáról a családtagjaim. A végére egészen elanyátlanodtam. Rettenetes teherként nehezedett rám a kulcsok hatalma.

El is gondolkodtam rajta, hogy mekkora készenlét és felelősség egy kulcs az ember kezében. Szünet nélküli figyelem és várakozás. Ha jönne valaki, utat nyitni neki. Nem hagyni tanácstalanságban a betérni kívánót, egyedül az érdeklődőt. Rendelkezésére állni mindenkinek, aki a bejáratot keresi.

Azt hiszem, mostantól komolyabban veszem a kulcsok hatalmát. Még jó, hogy nem egyedül nekem van kulcsom hozzá…

A cikk a Family magazin 2018/4. lapszámában jelent meg. 

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal