bezár

Átvinni a túlpartra

Arról meglehetősen sok szó esik, hogy a gyerekeinket hogyan vezessük a hit útján, de vagyunk jó páran olyanok, akiknek egy másik küldetés is adatott: hogy a szüleinknek is elmondjuk az örömhírt. Ez legalább olyan nehéz feladat, mint egy lázadó kamaszt meggyőzni; gyakran ütközünk falakba, elutasításba. Az alábbi két történet főszereplői maguk is sokat imádkoztak, küzdöttek azért, hogy azok, akiknek az életüket köszönhetik, találkozhassanak az élet Urával. Ha másképp nem, hát a karjaikban átvigyék őket a túlpartra.

„Fiam, neked volt igazad”

Máté evangéliumában van egy jelentéktelennek tűnő megállapítás, amelyre sokáig én sem figyeltem fel: „Amikor elvégezte Jézus a tizenkét tanítványának adott utasítást, elment onnan, hogy tanítson és prédikáljon városaikban.” (11,1; újonnan revideált Károli-fordítás) Mi történik itt? Jézus feladatot ad a tanítványoknak, majd miután elmennek, ő is útra kel. Hová? A tanítványok városaiba. Miközben a tanítványok kitűzött feladatukat végzik, Jézus gondjaiba veszi a tanítványok szeretteit, barátait, szomszédait – azokat, akiktől megfosztotta őket. Egy csodálatos isteni alapelv bontakozik itt ki, amely az én életemben is beteljesedett. Igaz, ehhez előbb ezer kilométerrel odébb kellett mennem…

1972 nyarán Isten arra indított minket a feleségemmel, hogy elhívásának engedelmeskedve útra keljünk, és hazánkat elhagyva Monte Carlóba menjünk, hogy az ott működő Trans World Radio magyar adásain keresztül hirdessük az evangéliumot a magyar népnek. Számunkra ez a döntés komoly lelki tusával járt, abban az időben cselekedetünk a disszidálás kategóriájába tartozott, és nekem el kellett válnom a szüleimtől, akik soha nem nézték jó szemmel azt, hogy tizenhárom éves koromban megtértem. Édesapám egyáltalán nem akarta, hogy a hitemről beszéljek neki, mindig azt hangoztatta, hogy csak a templomban és vasárnap akar hallani Jézusról. E sorsdöntő lépésünket mégsem tudtam megtenni anélkül, hogy legalább egyszer az életben el ne mondjam a bizonyságtételemet neki. Csupán egy kényszeredett beszélgetést sikerült elérnem nála – mint később kiderült, ez volt az utolsó olyan lehetőség, amikor négyszemközt beszélhettem vele. Ami ezután történt, az számomra maga a csoda volt.

Nem sokkal azután, hogy megkezdtük rádiós munkánkat, édesapám ezt írta: „Minden adásodat meghallgatom.” Az, aki soha nem akart meghallgatni, amíg mellette voltam, kíváncsian leste minden szavamat a rádió hullámain keresztül. Egy évre rá, levelében arról számolt be, hogy megoperálták, de nem az orvosok, hanem Isten segített rajta. Az én édesapám korábban soha nem beszélt így! Ő mindig a tudományt meg annak művelőit méltatta, nem Istent. Utolsó leveleinek egyikében pedig azt írta: „Fiam, ma már tudom, hogy neked volt igazad.” Semmi nem tehetett volna boldogabbá. Úton-útfélen bizonyságot tettem erről, amikor Amerikában jártunk, és beszámoltam a rádiós munkámról – de ilyenkor azt is mindig hozzátettem, hogy imádkozzanak édesanyámért, aki még mindig keményen ellene állt Isten közeledésének.

Az ő szívét számos gyermek- és felnőttkori trauma tette keserűvé. Szavai szerint idősebbik fiát ’56-ban veszítette el, amikor disszidált, a fiatalabbikat pedig akkor, amikor megtért… Még a férje pálfordulása – amely a szeme előtt zajlott – sem tudta meghatni. Éveken keresztül hadakozott ez ellen az Isten ellen, jóllehet már sokan, nagyon sokan imádkoztak érte.

A döntő fordulat akkor következett be az életében, amikor évekkel később Isten szó szerint a földre terítette. Én éppen akkor értem haza egy látogatásra a tengerentúlról. Ahogy beléptem a lakásba, a nagyszoba parkettáján találtam rá tehetetlenül. Amikor segíteni próbáltam neki, csak annyit mondott: „Fiam, előbb hallgass meg!” Majd így szólt: „Tudod, hogy egy életen át harcoltam Istennel. Most végre legyőzött. Letettem minden fegyveremet, többet nem harcolok ellene.” És hogy nyomatékot adjon szavainak, egy gyermekkorában tanult zsoltár valamennyi versét elénekelte, amelyet több mint hatvan évig az ajkára sem vett. Lányommal megrendülten hallgattuk minden szavát. Tudtuk, micsoda belső változásnak kellett ehhez történnie. Ettől a perctől fogva egyetlen panaszszó sem hagyta el az ajkát. Amíg tudtam, otthon ápoltam, aztán bekerült a János-kórházba, ahol két hét múlva meghalt. De életem legnagyobb dicséretét a kórházi ágya mellett kaptam, amikor azt mondta: „Fiam, te jó ember voltál.” Ahogy rám nézett, láttam a szemében azt a mérhetetlen nagy változást, amely végbement benne. A korábbról ismert szúrós tekintet helyett egy békességet árasztó szempár nézett vissza rám. Nem hiába imádkoztunk érte olyan sokan annyi éven át…

A cikk a Family magazin 2019/2. lapszámában jelent meg.

A szerzőről


Lapozzon bele a legfrissebb lapszámunkba!

Story Oldal