„Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét.” (Ézsaiás 57,19)
Mostanában azon kaptam magam, hogy túl sokat mérgelődöm, miközben tudom, hogy valójában hálásnak kellene lennem mindazért, ami ér. Arra kértem Istent, hogy tanítson meg a hálára. És ő elkezdett dolgozni a szívemben…
Sok évvel ezelőtt jó néhányszor hallhattam, ahogy nagyanyám szelíd, de ellentmondásra túl sok lehetőséget nem adó hangsúllyal unszolt: „Juditkám, gyere, segíts nekem!” Akkor ő már egy sámlin üldögélt, ám a kezében sebesen járt a kiskés. Szembe letett egy másikat (sámlit is, kést is), a kettő közé vájdlingot, benne hegyekben a leveszöldséget. Legalábbis nekem úgy tűnt, hogy hegyekben áll, ahogy sóhajtva leültem a kisszékre, egyre inkább azt érezve, hogy a küldetés, amely itt nekem van szánva, teljességgel lehetetlen: a Mount Everest répából és karalábéból. Nem is beszélve a krumpliról és a traumatikus élményről, amelyet dédnagyanyám komolyan megfent, remek adottságokkal rendelkező késétől szereztem hasonló körülmények között nem sokkal előtte, egy életre elpecsételve a tudást, hogy melyik is a bal kezem – merthogy levágtam a mutatóujjam végét kissé. De a sérülés addigra begyógyult, és lám, itt volt az új lehetőség, hogy rátermettségemet lelkesedéssel párosítva bizonyítsam.
Bevallom, nem voltam lelkes. Csüggedt voltam, és ismerve saját ügyetlenségemet, kedvetlenül kezdtem neki a répák kapargatásának. Amíg én egyet nagy üggyel-bajjal megtisztítottam, a mama néggyel-öttel végzett, de a zöldséghegy mérete mégsem csökkent a kívánt mértékben, különösen akkor, amikor a mama a többi dolga után nézett. Arra gondoltam azon a délelőttön, hogy biztosan rám fog esteledni, mire meglátom a vájdling alját. S nem voltam benne biztos, hogy az eredményt tekintve bármelyikünk is elégedett lesz majd…
Nem tudom, mennyi idő lehetett, mire végeztem. A mama oda-odapillantott közben, mialatt bekapálta a kiskertet, kiszellőztette az ágyneműket, meglocsolta a virágokat, megpucolta az ablakot, begyúrta a pogácsát, kimosta a szennyest, és levágott egy-két tyúkot – végül visszaült mellém, és befejeztük együtt.
Pár éve közel jött a szenvedés: mama egy agyvérzés következtében afáziás lett. Haragszom a betegségre, amiért korlátok közé tette, s kicsit elvette tőlem a nagymamámat. Amikor bejön hozzánk, rám néz, és látom a szemén, hogy azt kérdezi: „Mit segítsek, Juditka? Na, majd megpucolom a zöldséget.” Én meg elé teszem az újságpapírt és a zöldségeket, és nyelem a könnyeimet, amikor nézem a kezét, amelyet annyiszor láttam répán és burgonyán végigszántani, csirkét kopasztani, kidagadt erekkel cipekedni, tésztát dagasztani, biciklit tolni, virágot ültetni, diót törni, teát kavarni, simogatni…
Csendesen dolgozunk. A mama ül a konyhaasztalunknál, ugyanazzal a hajdani figyelemmel, akkurátusan tisztítja a zöldséget, míg én összehajigálom az ebéd többi részét. Egyszerre végzünk, összenevetünk. Előtte már szétmaszatoltam a tehetetlenség könnyeit az arcomon… Jól vagyunk – a bajokat leszámítva, ahogy a mama szokta mondani.
Hálás vagyok minden közös napért; hálás vagyok a tudásért, amelyet kézből kézbe kaptam. Uram, nem tudjuk, mennyi időt adsz egy-egy szerettünkkel. Hálából jól élni a kapott idővel – ez lenne a legnagyobb ajándék.
A cikk a Family magazin 2019/2. lapszámában jelent meg.
A szerzőről
