Azt hitte, hogy már nincs olyan, ami ki tudná billenteni az egyensúlyából. Annyi minden érte már, olyan sok dolog megesett vele, amit el sem tudott korábban képzelni. Mennyi magasles és mélyrepülés, koromsötét és verőfény volt az életében! A hihetetlen pozíciója, amelyet elért, a csinos és okos feleség, akit csak nagy nehezen mert megszólítani is. A gyerek, akit alig látott, de aki felől azt remélte, hogy a legboldogabb lesz a föld kerekén.
Aztán a pénzügyi összeomlás, a válás és az, ahogy az utcán találta magát egy bőröndnyi holmival, mert semmilyen kényelmet nem akart megvonni a volt családjától, hát inkább elment csendben és csórón. A nap, amikor a megbízhatónak hitt munkahelyén egyszer csak levélben értesítették, hogy elsejétől sajnálattal meg kell válniuk tőle.
– Természetesen közös megegyezéssel – mondta a főnök elővillantva hibátlan mosolyát. – Nehogy később az a felmondás rosszul mutasson az önéletrajzodban.
Aztán az egyre fogyó remény, hogy állást talál. A gyorsétterem, ahova kiszolgálónak jelentkezett, de meghökkenve tapasztalta, hogy már nem képes felvenni az elvárt tempót. A pillanat, amikor elhagyta az albérletét, amelyet hónapok óta képtelen volt fizetni. Akkor már a bőröndnyi holmiból sem vitt magával mindent. Ugyan, hova is vitte volna?
Nem hitte magáról, hogy buszokon fog bóbiskolni, aluljárók büféi melletti asztalokról eszi meg idegenek maradékát. Hogy hajléktalanszállón tolong majd egy lepedőtlen ágyért. Hogy egyszer őrajta is találnak pajzstetűt, és azt ki kell majd irtania egy szociális munkás jelenlétében. Sose gondolta volna, de megtörtént.
Persze akadtak jobb napok is. Például amikor egy pakli cigit meg egy üveg bort elcserélt egy ócska, kopott hegedűre. Az hihetetlenül felemelő érzés volt. Gyerekkorában hat évet tanult a hangszeren. Nem múlhatott az el nyomtalanul. Valami csak fog rémleni, és akkor azzal akár már keresni is lehet. Az mégsem koldulás, nem olyan, mint ülni a hideg kövön egy kartonpapíron szánalmasan, peremre sodródva. A zenélés mégiscsak más. Nem olyan, mint az alkalmi munka, amelyet felajánlottak nekik. Döglött patkányok oszló tetemét szedették akkor össze velük valami megalázóan semmi pénzért. Azt soha többet, inkább vesszen éhen. De most már nem fog. Itt a hegedű, ez fogja megmenteni a lelkét behabzsolni akaró semmitől.
Először persze nehézkesen, darabosan játszott. Nagyon keserves volt. Az ujjai fájtak, nem engedelmeskedtek. A szeme könnybe lábadt a csalódottságtól. Talán fel is adta volna: nem alkalmas ő már semmire. Aztán valahogy mégis eszébe jutott, hogy gyerekként mennyit kellett gyakorolnia, hogy megszólaljon valami szép. Miért ne tehetné most is ezt? Ideje, mint a tenger. Nincs semmi más dolga. Hát nekilátott. Skálázott, ujjgyakorlatokat ismételt, lassú futamokat, szekvenciákat. Csak úgy visszhangzott bele az aluljáró. Néha fintorgott, mert bizony eleinte sok volt benne a hamis hang, de akadt, aki már ekkor is dobott pár forintot a nyitott hegedűtokba. Mostanra szépen belerázódott. Van egy repertoárja, időnként új nótákkal is megpróbálkozik. Addig keresgél a húrokon, míg rá nem talál a megfelelő hangokra. Azóta ezzel keresi meg a betevőt.
Van, aki pénzt ad, van, aki ételt. Először elvörösödött a szégyentől, hogy döntésképtelennek tartják. Kaját vesznek neki, nehogy rosszra költse azt a néhány fillért, amelyet keres. Bosszantotta, hogy kapásból romlottnak gondolják. Biztosak benne, hogy alkoholista, züllött és pazarló. Szerette volna, ha megértetheti az emberekkel, hogy képes ő ételt venni magának, nem kisgyerek már. Neki is sokat jelentene dönteni, választani, akár tervezni, azt vásárolni, amire szüksége van. Mert néha például szappan is kell, vagy egy új fogkefe, zsebkendő. De mindegy, ma már nem forrong ilyeneken. Mindent megköszön, amit adnak. Nem megalázkodva, hanem úgy, mint egy egyenrangú fél: ember az embernek.
Így jutott hozzá ez az elképesztő szendvics is. Nem figyelt különösebben az adakozóra, éppen egy tercmenet kötötte le minden idegszálát. Még csak most gyakorolta. A szendvics gusztusosnak látszott. Valaki biztosan nagy gonddal készítette el. A kettévágott óriáskifli oldalán kibuggyant a harsogó zöld salátalevél. Felsejlett a piros, csíkra vágott pritaminpaprika. Rózsaszín sonka hullámzott a szélén, illatos sajt sárgállott a tetején. Ahogy szétnyitotta, még csírákat is talált benne. Az állítólag nagyon egészséges. Így télen valódi kincs az ilyesmi.
Kedvet kapott hozzá, hogy beleharapjon. Félrehajtotta a papírt az első falatról, és akkor kifordult belőle a kis cetli. „Szeretlek!”
Megremegett a keze. Vett is, kapott is már hasonló minőségi ételt, de már évek óta senki nem mondta neki, hogy szereti. Ez rettenetes volt, torokszorító. Csak nézte mozdulatlanná dermedve a cetlit. Nagyot nyelt. „Szeretlek!” Jaj, nem hitte, hogy így hat rá egyetlen szó. Erősebbnek gondolta magát. Ez annyira kegyetlen! Nyelni kell, akkor nem jön ki a könny. Nyelt. Újra meg újra nyelt.
De hát nem is neki szólt az üzenet, kapott észbe. Hol az a férfi? Ki látta? Férfi volt egyáltalán? Nem emlékezett. De talán mégis az lehetett. Tekintgetett jobbra-balra. A hegedűre gondosan rácsukta a tokot, letakarta a kabátjával. Félretette a szendvicset, csak a cetlit vitte magával. Futva indult a tömegben. Meg kell találnia azt a valakit. Át kell adnia neki az üzenetet.
– Hé, mi bajod? Megloptak, vagy mi lelt? – kérdezte az egyik közeli szegletben ücsörgő, deformált lábú kéregető.
Odafutott hozzá, mutatta a cetlit.
– Nézd, ez egy férfinak szól. Tudnia kell. Komolyan vennie. Válaszolnia rá.
Azt már csak magában tette hozzá: „Tudom, higgy nekem. Én is így rontottam el. Ápolni kell a szerelmet, mert olyan törékenyek a kapcsolatok. Jaj annak, akiről lemondanak.”
A csuklott lábú azonban csak legyintett.
– Ugyan, hagyd! Ma már előre megírt automata sms-ben küldenek választ az ilyesmikre. „Én is téged!” Rákattintanak, és kész. Még bepötyögni sem kell.
Lehajtott fejjel indult tovább. Ez baj. Nagy baj. Mi lesz velük, ha ilyen könnyen veszik?! Túl olcsó ez így, ha nem kerül semmilyen erőfeszítésbe. És ami olcsó, azt nem is értékeljük.
Tolongott még egy darabig a tömegben. Nézte az embereket. Annyi arc, annyi tovasiető láb, nadrágok, kabátok, cipők, valahogy elvész közöttük a biztonságérzete. Mind egyszerre ismerős és ismeretlen neki. De hát kit is keres valójában? Maga sem tudta. Hiszen meg se nézte az illetőt. Hogy ismerhetné hát fel? Nagyjából akármelyik lehetett volna.
Nézte a szembejövőket és az őt kerülgetőket. Talán mindnek van otthon valakije, aki azt mondta, írta, súgta, vagy jelezte egy mosollyal: szeretlek. És mind sóvárogva vár egy sort, egy gesztust, egy jelet, egy szót, hogy ő is érezhesse: fontos. Hogy nincs elfeledve, hogy egyetlen és pótolhatatlan, mert szeretik. Hogy telhet az idő, ez mégsem változik. Hogy valakinek ő érték. Eszébe jutott a felesége, a gyerek is. Akkor valahogy ő sem vette mindezt komolyan. Ma már tudja, mit veszített. Az élet peremén alig van valami kis maradék. A kapcsolatok csak súrlódási felületek, és a hiányuk betegítőbb, mint a hideg vagy a vitaminhiány. Hogy szeretni kell, mert ettől ember az ember. Tudja, mert tapasztalja, hogy mivé válik, aki senkié.
Figyelmeztetnie kellene őket, mert nincs ennél fontosabb üzenet. Talán nem is lényeges, hogy éppen melyik segített neki megérteni, hiszen mindnek szól. Sőt mindenkinek: férfinak és nőnek, öregnek és gyereknek.
Már nem keresgélt. Visszatért a helyére a hegedűje mellé az aluljáró forgatagába. Egy darab kartopapírra jó nagy ákombákom betűkkel kiírta: NE FELEJSTD EL JELEZNI NEKI, HOGY SZERETED!
És próbál egyre szebben muzsikálni. Már nem elégszik meg azzal a kevés darabbal, amelyet eddig megtanult. Gyakorol és készül, izgatottan, mint egy művész a fellépés előtt, hogy pillantásra méltassák. Mostantól mindez nem róla szól. Új célja van. Mindenáron át kell adnia az üzenetet.
Megjelent a Family magazin 2020/4. számában.
